Azt hittem, egy farkas alakú árnyat látok rögtön a sarok után. Megrezzentem, és az ellenkező irányba futottam. El sem hittem, hogy azok, akik engem kerestek, ilyen gyorsan ideértek. Nem lehetett csupán a vérem szaga, ami elárulta a tartózkodási helyemet. Már egy ideje tudniuk kellett róla.

„Lehetséges, hogy már korábban is a város körül szaglásztak anélkül, hogy tudtam volna róla?!” – tűnődtem pánikolva.

Gondatlan lettem. Soha nem követtem el ilyen ostoba hibát. Évek óta bolondot csináltam belőlük, és most mégis olyan helyzetbe kerültem, hogy felkészületlen voltam.

„Gyorsan haza kell érnem. Magamhoz kell vennem a túlélőcsomagomat, aztán irány a vasútállomás. Utána kiveszem a pénzt a pályaudvari széfből, és elhúzok innen a fenébe” – terveztem magamban futás közben.

Hirtelen mély morgást hallottam az előttem lévő sikátorból. Megálltam. Három farkas alakú árnyékot láttam fenyegetően megjelenni az épület falán. Megfordultam, és két másik farkasárnyat láttam a mögöttem lévő sikátorban. Bekerítettek. Sóhajtottam, és a földre dobtam a táskámat. Ezután harci állást vettem fel, és ökölbe szorítottam a kezemet.

– Öten egy ellen?! Ez nem túl úriemberhez méltó tőletek! – kiáltottam oda.

A farkas alakú árnyak elkezdtek emberi sziluettekké alakulni…

– Nem akarunk bántani, hercegnő. Hacsak nem adsz rá okot – hördült fel a hang az előttem lévő sikátorból.

Három férfi lépett ki közvetlenül elém. Mindannyian magasak voltak, és a testük csupa izom volt. Nyeltem egyet, és még erősebben összeszorítottam az öklömet, stabilan állva a lábamon.

– Csak add fel. Nem fogsz mindannyiunkkal megküzdeni – hallottam a férfitől, aki épp a hátsó sikátorból érkezett.

Közelebb jöttek, vigyorogva, és megvetéssel mértek végig tetőtől talpig. Vettem egy mély lélegzetet.

„Nyugodj meg, Lilith. Le kell nyugodnod. Célozz a létfontosságú pontokra. Meg tudod csinálni. Megküzdhetsz velük és elmenekülhetsz” – beszéltem magamhoz.

Körbeálltak. Folyamatosan figyeltem mindegyikőjüket, körbe-körbe fordulva, és várva, hogy az első támadjon.

– Nézd, hercegnő. Nem kell szórakoztatnod minket. Add meg magad és gyere szépen csendben. – Az, amelyik a legerősebbnek tűnt, gúnyos mosollyal az arcaán kinyújtotta felém a kezét.

Kihasználtam a lehetőséget, megragadtam a karját, és a saját erejét felhasználva a földre vágtam. Fájdalmasan felnyögött.

– Hogy merészeled, te alacsonyrendű ember! – ordította egy másik, és egyenesen rám rontott.

Szerencsére az ökle nem volt elég gyors ahhoz, hogy eltaláljon. Kitértem az ütés elől. Aztán a tenyerem alsó részével megütöttem az állát, és a szemét vettem célba. Dühében felordított. Kettő padlón, még három van hátra.

A következő hátulról támadt rám. A kezemet és a könyökömet használva kiszabadítottam magam a szorításából, majd megfordultam és gyomorszájon vágtam. Tudtam, hogy ha túl akarom élni, még gyorsabban kell mozognom. Amint lehajolt, elmentem mellette és futni kezdtem. Két másik üldözőbe vett. Minden erőmet bevetettem, hogy felgyorsuljak. Összeszorítottam az öklömet, azt mondogatva magamnak, hogy el kell menekülnöm előlük.

Röviden hátrapillantottam, hogy ellenőrizzem a távolságot tőlük. Volt egy kevés esély, hogy nem érnek utol gyorsan. Elvigyorodtam, és még jobban rákapcsoltam. Tudtam, hogy be kell fordulnom a sarkon. Volt ott egy régi, elhagyatott épület. Tökéletes rejtekhely volt. Egyenesen futottam, szorítva az öklömet. Egyre közelebb értem. Csak néhány lépés, és elérem az épületet.

Hirtelen egy magas, vörös hajú férfi termett közvetlenül előttem. Gonoszul elmosolyodott, miközben széttárta a karját, elállva az utamat. Azonnal felismertem.

„Ne! Csak őt ne!” – üvöltöttem magamban.

Oldalra ugrottam, kétségbeesetten keresve valami más menekülési útvonalat, de ő sokkal gyorsabb volt, mint a többi férfi, aki üldözött.

– Hová gondolod, hogy mész, hercegnő?! – sziszegte, és a galléromnál fogva megragadott.

Olyan erős volt a szorítása, hogy majdnem megfullasztott. Visszahúzott és a földre lökött. Talpra ugrottam. Az egyetlen esélyem az volt, ha megtámadom és elszaladok. Túl magas volt ahhoz, hogy az arcát célozzam meg, a rúgásaim pedig talán nem voltak elég erősek és gyorsak ahhoz, hogy kárt tegyenek benne. Összeszorítottam a fogamat, megütöttem a hasát, és gyorsan hátraugrottam. Ő csak kuncogott, miközben én úgy éreztem, mintha eltört volna a kezem. Megfordultam, reménykedve egy esélyben, hogy elmenekülhetek előle, de a többi férfi már ott volt. Körbevettek.

– Add fel, hercegnő. Ha ellenállsz, kénytelen leszek eltörni pár csontot abban a csinos testedben – kuncogott hidegen a vörös hajú.

Hevesen ziháltam. Nem számított, mennyit edzettem a testemet az életem húsz éve alatt, még mindig a közelükbe sem értem. Az emberi testem a határainál járt, de a megadás nem volt opció.

– Esélyed sincs, Derek. Ha akarsz engem, meg kell ölnöd! – ordítottam, újra harci állást felvéve.

– Nos… ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – vigyorodott el, majd intett a mögöttem lévő férfiaknak, hogy támadjanak.

Ketten megragadták a karomat, próbálva lefogni. Rátapostam az egyik lábfejére, a másikat pedig elgáncsoltam. Azt hittem, ez az esélyem. Ki kell használnom, és bármi áron elmenekülnöm. Egyenesen előrerontottam, de akkor Derek elállta az utamat. Gyorsan megragadta a nyakamat, és a magasba emelt. Nem kaptam levegőt. Küszködtem, próbáltam kiszabadítani magam a torkomat szorongató kezéből. Mindkét kezemmel rámarkoltam, de még egy ujját sem tudtam felemelni a tenyeréről. Megpróbáltam rugdosni, de a tüdőmből hiányzó oxigén gyorsan elszívta minden erőmet. Nevetett, várva, hogy abbahagyjam az ellenállást. Könnyek kezdtek folyni a szememből. Nem akartam feladni. Nem adhattam fel. De győzni sem tudtam…

Egyenesen Derek szemébe néztem. Tudatni akartam vele, mennyire megvetem őt, mielőtt már nem tudok mozogni, érezve, ahogy az élet lassan elszáll a testemből. Végül elengedett, és a földre lökött. Köhögni kezdtem, és kétségbeesetten próbáltam újra megtölteni a tüdőmet. Leguggolt közvetlenül mellém.

– Ha nem lennél ilyen értékes, már régen megöltelek volna – suttogta a fülembe.

A földön feküdtem, levegőért küzdve. Nem tudtam rákényszeríteni magam a felállásra, pedig elszántan próbálkoztam. Derek elővett egy fecskendőt a zsebéből, és a fogával lehúzta a tűvédőt.

– Nem kockáztatom meg a lázadó húzásaidat, hercegnő. Kapsz egy kis szép álmot, amíg úton vagyunk – kuncogott, és a nyakamba szúrta a tűt.

Megpróbáltam kihúzni a tűt, de már késő volt. A szer elkezdett keringeni az ereimben. Fájt. Úgy éreztem, mintha az egész bőröm égni kezdene. Felemeltem a fejem.

– Te… rohadék… – sziszegtem halkan, eltakarva a szúrás helyét.

– Ilyen közönséges beszéd, fenség? – gúnyolódott Derek. – Gondoskodni fogok róla, hogy hamarosan letörjem az arroganciádat.

A lábam azonnal elgyengült. Alig tudtam megmozdítani egy izmomat is. Ennek ellenére még mindig küzdöttem, hogy a karommal feltoljam a felsőtestemet, mintha ez javíthatna a kétségbeesett helyzetemen. Csak csinálnom kellett valamit…

Azok a hitvány alakok jöttek, hogy megragadjanak a karomnál fogva, és elkezdtek behúzni egy hátsó sikátorba. A látásom kezdett elhomályosodni. Úgy éreztem, mintha sötétség borulna a világomra. Forgott velem a fejem.

– Engedjetek el… Eresszetek el… Segítség… Valaki, segítsen… – mormogtam, ügyetlenül próbálva felerősíteni a hangomat.

Hirtelen észrevettem egy gyorsan mozgó fekete árnyékot. Elsuhant a férfiak mellett, akik vonszoltak, és eltűnt egy régi épület sarkánál.

– Hülye korcsok – nevetett fel egy baljós hang.

Felemeltem a szemem, hogy előrenézzek, és megláttam egy alakot hosszú fekete kabátban. A kabátja magas gallérja fel volt hajtva, eltakarta az arca nagy részét.

– Ki a fene vagy te?! – tajtékzott Derek.

– Ezt nem kell tudnod – kuncogott a férfi.

– Tűnj el innen, ha kedves az életed! – vicsorgott Derek egyik embere.

– Azt nem tehetem. – A kabátos férfi közelebb lépett, gúnyosan mosolyogva.

Derek embere a kabátos férfi felé rontott. Felugrott egy rúgáshoz, de a kabátos férfi fél kézzel elkapta a lábát, és eltörte.

– Halott vagy! – bődült el Derek dühében.

A kabátos férfi közelebb lépett a fénybe. Csak ekkor vettem észre csillogó, ezüstös haját. Ez az a férfi volt, akivel a bisztróban találkoztam! Elállt a lélegzetem.

– Nem tudsz megölni – sóhajtott közönyösen, majd rosszindulatú vigyorra húzta a száját. – Én már halott vagyok…