A következő néhány évet vándorlással töltöttem sok helyen. Nem találkoztam egyetlen farkassal sem az üldözőim közül, de soha nem maradtam egy helyen három hónapnál tovább. Természetesen így nehezebb volt pénzt keresni. Ezért döntöttem úgy, hogy elindítok egy online vállalkozást, amit az igazi nevem felfedése nélkül is működtethetek. Befektetési tanácsadást árultam. Mindig is jó voltam abban, hogy megjósoljam, hogyan reagál a piac bizonyos eseményekre. Még a tanáraim is zseninek hívtak ezen a területen.

Valójában nem csak az üzlet és a tőzsde volt a szakterületem. Bármilyen témában könnyen a legjobbá válhattam volna. A probléma az volt, hogy az úgynevezett „családom” soha nem engedte volna meg, hogy rendes egyetemi diplomát szerezzek… vagy egyáltalán bármilyen diplomát. Csak a Szent Anna Líceumban végezhettem, a Szent Anna Kollégium után, miután a Szent Anna Otthonban nőttem fel… Igen, a köztem és a „családom” közötti helyzet mindig is kicsit különös volt.

Az biztos, hogy nem voltak szép emlékeim a gyermekkoromból. Sokszor kívántam, bárcsak ne lenne élő családom, és esélyem lett volna az örökbefogadásra, mint bármely más gyermeknek az árvaházban. Mi lehetett volna frusztrálóbb egy növekvő gyermeknek annál a ténynél, hogy elhagyták, de furcsamód nem adtak engedélyt az örökbefogadására?! Sokat tűnődtem rajta, hogyan lehetséges ez, amíg meg nem tudtam, hogy az imádott apám valójában a Szent Anna Otthon alapítója. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem neveltek, hanem bebörtönöztek és megfigyeltek.

Minden jobb volt annál, mintha láncra verve élnék. Az élet, amit nomádként, vagy inkább szökevényként éltem, sokkal jobb volt, még ha folyamatosan a hátam mögé is nézegettem. Hét éve tartott már a menekülés. Ha ez volt az ára annak, hogy szabad legyek életem hátralévő részében, örömmel megfizettem.

Egy online cég elindítása nem volt éppen könnyű, főleg név, diploma és ajánlás nélkül. Sok időt töltöttem azzal, hogy névtelen e-maileket küldözgettem gazdag üzletembereknek, cégelnököknek és vezérigazgatóknak. Mindegyiküknek adtam egy tanácsot, ingyen. Miután látták, hogy a jóslataim beváltak, általában az ügyfeleimmé váltak. Elkezdtek konkrét ügyeket küldeni elemzésre, vagy megoldandó problémákat. Soha nem találkoztam egyik ügyfelemmel sem a valóságban. Mindig e-mailben tartottam velük a kapcsolatot, és még az e-mail címemet is havonta cseréltem. Minden megbízás díja a feladat nehézségétől függött, de soha nem tartott tovább néhány óránál, hogy elvégezzem a munkát. Így kezdtem el pénzt keresni, nagy pénzt. Csak kár, hogy nem volt igazi lehetőségem elkölteni.

Soha nem élhettem túl fényűzően, próbáltam nem felhívni magamra a figyelmet, de abbahagytam a nyomorgást vagy a kávézókban való munkát. Megengedhettem magamnak designer ruhákat, de csak azt vettem meg, ami a kényelmes élethez szükséges volt. Volt egyetlen drága ruhadarab a szekrényemben: a fekete kabát, amit az ezüsthajú lovagom hagyott rám.

Soha nem találkoztam vele abban a három évben, de folyton rá gondoltam. Talán azért, mert a megmentőmnek tekintettem, és korábban soha senki nem állt ki értem úgy, mint ő. Szürreálisnak tűnt. Arról nem is beszélve, hogy elképesztően dögös volt…

Egész életemben csak egyetlen ember volt, aki valóban törődött velem. Valaki, aki anyám barátjának nevezte magát, Ezra. Ezra lett a tanárom, a váll, amin kisírhattam magam, és az apapótlékom. Feláldozta magát értem, hogy elmenekülhessek a poklomból. Azóta nem volt vele kapcsolatom, de még mindig reméltem, hogy él. Végül is ő lett az egyetlen fény egy szánalmasan elhagyott gyermek világában. Ezrán kívül senki nem nyújtotta felém a kezét, nemhogy egy vadidegen.

Abban az évben töltöttem be a 27-et. Kora ősz volt. Befejeztem a legutóbbi megbízásomat, és elküldtem minden információt az ügyfélnek. Ki kellett kapcsolnom az agyamat a számokból és statisztikákból, ezért úgy döntöttem, elmegyek futni. Általában futottam pár mérföldet, hogy kitisztuljon a fejem alvás előtt, de azon az éjszakán nem tudtam, miért, sokkal messzebbre futottam…

Olyan furcsa érzésem volt, mintha el kellene jutnom valahová. Futottam tovább egy ismeretlen irányba, amíg a városon kívül nem találtam magam egy üres úton. Sötét volt, de nem hagytam abba a futást akkor sem, amikor már csak a hold volt az egyetlen fényforrásom. Hirtelen villogó fényeket láttam az út szélén. Amikor közelebb értem, észrevettem, hogy egy autó indexe az. Megrezzentem és odaszaladtam. Egy fekete autó volt ott, ami fának ütközött. Enyhe füst szállt fel a motorháztető alól.

– Haló! Kell segítség valakinek?! – kiáltottam óvatosan, közelebb lépve az autóhoz.

Senki nem válaszolt. Benéztem az első ülésekre az összetört szélvédőn keresztül. Egy férfi ült ott a kormány mögött. Úgy tűnt, eszméletlen. Az arca csupa vér volt.

„Kérlek, ne légy halott, ne légy halott, ne légy halott…” – mormogtam, az autó felőli oldalára sietve.

Megfogtam a kilincset. Beragadt. Egy darabig küszködtem, de sikerült kinyitnom. Amint belenéztem az autóba, megdermedtem.

– Ezüsthajú lovag…! – mormogtam pánikolva.

Vér folyt az orrából, az ajkáról, sőt még a szeméből is, de ezen kívül nem láttam rajta komolyabb sérülést. Reszketett a kezem, ahogy kinyújtottam, hogy ellenőrizzem a pulzusát. Az ujjaim már majdnem érintették a nyaka bőrét, amikor hirtelen megragadta a kezemet.

Felsikoltottam. Lassan kinyitotta véres szemét és rám nézett. A tekintete nyomasztó volt, és különös éhség töltötte meg. Rémülten bámultam rá. Úgy éreztem, a szívem mindjárt kiugrik a mellkasomból.

– Telefon… – mondta halkan, miközben még mindig erősen szorította a kezem.

– A-a t-telefonod? – dadogtam.

Kissé bólintott a fejével, és ellökte a kezemet.

– N-nekem itt a sajátom! Tudok hívni mentőt-

– Nem – vágott félbe. – Az én telefonomat… gyorsan!

– M-még be van kötve az öved. T-talán előbb ki k-kellene vennem innen-

– Telefon! – sziszegte.

A hangja hideg és parancsoló volt, még úgy is, hogy úgy nézett ki, mint aki a halálán van. Úgy döntöttem, nem vitatkozom vele. Fölé hajoltam, próbálva megtalálni. Nem volt könnyű feladat. Gondoltam, egy fekete tárgyat keresek, de a bökkenő az volt, hogy egy fekete autó belsejében kerestem. Szerencsére megtaláltam a telefonját az anyósülés padlóján, már csak el kellett érnem. Rápillantottam. Újra lehunyta a szemét. Megérintettem az arcát, jéghideg volt.

– Hé! Ne aludj el! Megtaláltam, hol a telefonod! – kiáltottam, próbálva ébren tartani.

– Add… ide – mormogta lehunyt szemmel.

Röviden újra megvizsgáltam a testét. Nem láttam semmi súlyosat az állapotában, mégis sorvadt el az életereje, de lehetett belső sérülés is. Az idő fogyott. Bármennyire is ésszerűtlennek találtam a telefon keresését abban a pillanatban, úgy döntöttem, osztozom az őrületében, és elérem azt az átkozott telefont.

Kínos volt a helyzet, de nem volt más választásom, mint a térdei fölé hajolni és kinyújtani a karomat. A felsőtestem szó szerint rajta feküdt, miközben próbáltam tapogatózni az anyósülés padlóján. Hirtelen éreztem, hogy megmozdul. Megfeszítette az izmait, mintha ingerültté vált volna. Megrezzentem, sietve felkaptam a telefont, és felegyenesedtem.

– M-megvan a telefonod – jelentettem ki idegesen.

Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye tőlem, de aztán vért kezdett köhögni. Összerezzentem, de valahogy segítenem kellett rajta. Csak az volt logikus, ha megpróbálom kivenni az autóból. Engedély nélkül fölé hajoltam, és kikapcsoltam a biztonsági övét.

– Menj innen! – ordította el magát hirtelen.

Hátraugrottam tőle, és összeszorítottam a fogamat. – Segíteni próbálok neked! – kiáltottam.

– Hívd… Lucient. Mondd meg neki… hol… – mormogta, majd lehunyta a szemét.

– Hé! Uram?! – kiáltottam kétségbeesetten, de már nem válaszolt.

Óvatosan fölé hajoltam. Nem láttam a mellkasát mozogni. Megdermedtem. Kissé kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az arcát. Nem mozdult. Elállt a lélegzetem.

„Tudtam, hogy hívnom kellett volna azt az átkozott mentőt!” – dühöngtem, nézve az eszméletlen testét.

A telefonját szorongattam a kezemben. Aztán arra gondoltam, talán még nem késő. Talán az a Lucien Gotha a személyes orvosa. Talán meg tudja menteni. A hideg ujját használva bekapcsoltam és feloldottam a telefonját. Aztán megtaláltam a „Lucien Gotha” nevű névjegyet, és indítottam a hívást…