ELARA

Napokkal később ismét a Lunaris Akadémián voltam, éppen a menza konyhájából jöttem ki egy kis csomaggal a kezemben, amikor beleütköztem valakibe, és a karomban lévő dolgok a földre szóródtak. Felnéztem, és Sloane Vane-t láttam, aki öntelten bámult le rám.

Ó, a fenébe.

– Nézzétek csak, kit látnak szemeim – harsogta ugyanolyan előkelő akcentussal, mint a Sterlingek. – Miss Vanguard Protokoll – mondta a menzán ülőknek. Addigra mindenki elhallgatott, és felénk nézett. Felsóhajtottam, és leguggoltam, hogy összeszedjem a dolgaimat, de Sloane inkább távolabb rúgta őket.

A folyamat során a papírzacskó tartalma kibomlott, amitől összerezzentem. Mielőtt elérhettem volna, Sloane egyik talpnyalója megelőzött, és kivette a benne lévő becsomagolt ételt. Az arca felragyogott az örömtől, ahogy átadta Sloane-nak. – Ó, hűha! Te jó ég! – kuncogott Sloane. – Úgy érted, az első női Vanguard az iskola maradékát eszi ebédre?

Azonnal azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld. Két éve úgy élek, hogy összevadászom az ételt, és egészen addig volt ez így, amíg az iskola szakácsa meg nem látott, amint a kukában keresgélek valami után, és megállapodást kötöttünk. Egy bizonyos időpontban eljövök, elviszem a maradékot, és egy privát helyen megeszem. Azt hittem, a titkom velem együtt száll a sírba, de Sloane, a dög, örömmel kürtölte világgá.

Felálltam és szemtől szembe fordultam vele, érezve, ahogy a düh forrni kezd a csontjaimban. – Add vissza!

Sloane arca felderült a szórakozástól. – Vagy mi lesz? Kórházba küldesz, mint a barátomat? – kérdezte, közelebb lépve hozzám. – Azt hiszed, valami hős vagy, mi? Gátakat döntögetsz meg minden?! Mi nők tökéletesen boldogok voltunk feleségként, szakácsként és anyaként! Most meg miattad kénytelenek leszünk háborúba menni!

– Senki sem kényszerít titeket! A te fajtád amúgy sem élné túl – kiáltottam vissza. – Most pedig add vissza az ételemet!

– Ó, igen? – vágott vissza Sloane, és a következő pillanatban azt éreztem, hogy az arcomba nyomja a nekem becsomagolt szendvicset. Ez lett volna az első és egyetlen étkezésem a nap folyamán, ő pedig épp most tette tönkre. – Ezt neked!

Döbbenten álltam ott, és elegem lett az egészből. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért nem lehet egyszer egy nyugodt percem?! A kimerültségem dühnek adta át a helyét, és hirtelen vágyat éreztem, hogy rávessem magam és elverjem, pont úgy, mint Brockot, de megállítottam magam. Ő volt az iskola igazgatójának lánya, én pedig ösztöndíjjal jártam ide.

Bármilyen rossz mozdulat miatt kicsaphattak volna, ami rossz színben tüntetett volna fel a hercegek előtt. Így hát minden erőmet összeszedve próbáltam letörölni az arcomat és összeszedni a maradék holmimat, miközben Sloane és az egész menza rajtam röhögött.

Közben észrevettem, hogy maradt még egy jó szendvicsem, de ahogy érte nyúltam, Sloane elém sietett és a cipőjével péppé tiporta, majd felvette és odaadta nekem. – Ezt kellene megenned! – Könnyek szöktek a szemembe, miközben a gyomrom erőszakosan megkordult. Dühösen néztem fel rá, ökölbe szorítva a kezemet. Mit meg nem adtam volna, hogy letöröljem a mosolyt az arcáról. Ehelyett megráztam a fejem és elindultam, miközben Sloane tovább nevetett rajtam.

– Elara!

Megfordultam a nevem hallatára, és egy vörös hajú lányt láttam, aki valamivel fiatalabbnak tűnt nálam.

– Szia – intett kedvesen, ahogy közelebb ért hozzám. Majd a füle mögé tűrte a haját, és félénken kerülte a tekintetemet, miközben az ujjaival babrált.

– Szia – mondtam óvatosan, kíváncsian, mit akar.

– Van valamim a számodra – mondta, és a táskájába nyúlt, majd a kezét felém nyújtotta. Benézve a kezébe, két darab becsomagolt szendvicset láttam. – Vedd el. Ez neked van – mondta, én pedig egy pillanatra azt hittem, ez valami beteg, gonosz tréfa.

– Nem, köszönöm – mondtam, és elindultam.

– Jövőre jelentkeztem Vanguardnak – mondta, mire megtorpantam. Amikor megfordultam, édes mosoly volt az arcán, én pedig egy pillanatra elgondolkodtam, hogyan tudna egy ilyen törékeny lány felkészülni egy ilyen szerepre. A kiképzés majdnem megölt engem, őt biztosan tönkretenné.

– Miért? – kérdeztem, mielőtt megállíthattam volna magam.

– Mert inspiráltál engem. Olyan erős akarok lenni, mint te, és... – elhallgatott, a mosolya megbicsaklott. – Nem akarom, hogy többé zaklassanak.

Végül ellazultam, és én is elmosolyodtam, ami ritka dolog volt nálam. Újra felém nyújtotta az ételt. – Ezzel akarom megköszönni, hogy nem hagytad, hogy azok a zaklatók megtörjenek, és megakadályozzanak az álmaid elérésében.

Mosolyogva elfogadtam az ételt. – Köszönöm – mondtam. – Mi a neved?

– Maisie. Maisie Halloway.

– Rendben, Maisie. Még találkozunk – mosolyogtam és intettem neki, mielőtt elindultam volna.

Lassan egy kis mosoly jelent meg az arcomon annak a ténynek köszönhetően, hogy ma mégsem fogok éhezni.

Éppen ekkor éles sikolyt hallottam, és amikor megfordultam, a gyomrom görcsbe rándult a látványtól: Sloane a földre lökte Maisie-t. Az egyik talpnyalója gyomron rúgta, amitől a lány felnyögött a fájdalomtól.

– Ki kérte, hogy adj neki enni?! – ordította Sloane, mielőtt pofon vágta volna. – Ki mondta, hogy segíthetsz annak a cafkának?!

Még egy pofon!

Maisie próbálta hárítani, de csak egy tehetetlen, síró roncs volt. – Kérlek, hagyd abba! – nyöszörögte.

– Nem, nem hagyom! – Sloane megragadta a haját, térdre kényszerítve őt. – Elara minden barátja az én ellenségem! – Ekkor Sloane tekintete találkozott az enyémmel, mogyoróbarna szemeiben rosszindulat csillant, provokálva, hogy tegyek valamit.

Most választanom kellett: vagy megmentem Maisie-t, vagy lehajtom a fejem. Csak néhány hét az érettségiig, és szabad lennék, hogy megéljem az álmaimat. De hallva Maisie sírását, a szívem annyira összeszorult, hogy a farkasom újra megmozdult bennem.

El kellene sétálnom és biztosítanom a jövőmet, vagy védjem meg Maisie-t, kockáztatva mindent?

Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem és káromkodtam. Elmenni lett volna a helyes döntés, de tényleg? Egy újabb szitokszót mormolva ökölbe szorítottam a kezemet, és Sloane felé vettem az irányt. Legfőbb ideje, hogy ez a dög megkapja, ami jár neki.