Elara szemszöge

Berontottam a tágas irodába, és azonnal megcsapott a régi könyvek, a mahagóni és a bőr illata. De volt ott két másik illat is: bourbon és fatűz füstje, Kaelen, a társam és a férjem illata – egyelőre. És valami édesebb, virágos.

Sloane.

Először a barna hajkoronát pillantottam meg, mielőtt megláttam volna a csinos, rókaszerű arcát. Sloane Oakwood, a Lunaris falka Alfájának lánya; a falkáé, amely közvetlenül a Galeshadow és a Kestrel felett helyezkedett el.

Ironikus, hogy a három falka egy háromszöget alkotott, mert Sloane volt az a másik nő a házasságom alatt, akit sosem tudtam lerázni. Vagy talán fordítva volt?

Ő és Kaelen már jóval azelőtt barátok voltak, hogy én a képbe kerültem volna; lévén szomszédos falkákból valók, ugyanabba az iskolába jártak, és Sloane meg Kaelen látszólag mióta az eszüket tudták, közeli barátok voltak.

Még olyan időszak is volt, amikor azt pletykálták, hogy Sloane lehet Kaelen sors rendelte társa.

Amíg én meg nem jelentem a színen, és tönkre nem tettem mindenki álmát. Beleértve Sloane-ét is.

Bár Kaelen és én összeházasodtunk, ő mindig is jól bánt Sloane-nal – meghívta bankettekre és bálokra, születésnapi ajándékokat vett neki, sőt, még étkeztek is együtt, amikor ugyanezt velem nem vette a fáradságot megtenni.

Sokáig elviseltem, hogy ilyen gyengéd volt vele; azt mondogattam magamnak, hogy ők gyermekkori barátok, és minden joga megvan hozzá, hogy kedves legyen vele, még akkor is, ha a lány nem érdemli meg. Talán egy kis részem még hitt is abban, hogy ha nem panaszkodom emiatt, Kaelen végül megenyhül irántam.

De ez sosem történt meg. Még akkor is, amikor én voltam a tökéletes, engedelmes Luna, akiről minden Alfa álmodik, még akkor is, amikor a lány kegyetlenül és megbocsáthatatlanul viselkedett, ő mindig őt választotta.

Sloane lassan felém fordult a plüss karosszékből, ahol trónolt. Apró teáscsészét és csészealjat egyensúlyozott finoman a manikűrözött kezében, és egy vadonatújnak tűnő, a legszebb rózsaszín ruhát viselte, amit valaha láttam.

Elnéztem mellette Kaelenre, aki az íróasztala mögött ült, vörös haját glóriaként fonta körbe a mögötte besütő napfény. Üres tekintettel meredt rám, ahogy hirtelen megálltam a szoba közepén, zöld szeme úgy siklott végig rajtam, mintha csak egy arra kószáló kóbor macska lennék.

– Elara – mondta lassan, nem is próbálva elrejteni a hangjában megcsillanó megvetést. – Mit keresel te itt? Épp egy megbeszélés közepén vagyok.

Nem kerülte el a figyelmemet az ingerültség a hangjában. Régebben talán összehúztam volna magam, és közmondásos behúzott farokkal iszkoltam volna el. De most már nem. Nem most, hogy haldokoltam, és már alig maradt időm ilyesmikre.

– Sürgősen beszélnem kell veled valamiről.

– Várnia kell. Elfoglalt vagyok.

Felhorkantottam, és Sloane felé intettem. – Ő gyakorlatilag itt él. Biztos vagyok benne, hogy ti ketten későbbre is halaszthatjátok a teadélutánt.

Sloane felszisszent. Kaelen felvonta a szemöldökét. Nyilvánvalóan egyikük sem számított arra, hogy ilyen nyersen fogok beszélni – őszintén szólva, én sem számítottam rá. Csak pár órája tudtam meg, hogy halálos beteg vagyok, és máris úgy viselkedtem, mint egy teljesen más ember.

Sloane könnyed hangon szólalt meg: – Elara, drágám, mi az, amit annyira el kell mondanod, és amit nem mondhatsz el előttem? Végtére is, mindannyian barátok vagyunk.

Barátok? Barátok? Ugyanez a nő húzta fel az orrát minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam barátságos lenni vele. Nem is lehettünk volna távolabb a barátságtól – inkább idegenek voltunk.

Lassan felé fordítottam a fejem. A felső ajkam megvetően meggörbült, bár az agyaraim nem nyúltak meg – a farkasom nélkül ez nem ment. De megpróbáltam minden csepp ellenszenvemet beleönteni abba a nézésbe.

– Bizonyos dolgokat, drágám, jobb, ha a férj és a feleség egymás közt beszél meg. Hacsak nem arra célzol, hogy te vagy a harmadik fél a kapcsolatunkban?

Sloane ismét zihálva kapott levegő után, egyik finom keze – mindig is olyan világos bőrű, karcsú és kibaszottul tökéletes volt, akár egy kis galamb – felemelkedett, és a torkán lévő gyöngysorba csimpaszkodott. Azonnal könnyek gyűltek azokba a nagy kék szemeibe, bár biztos voltam benne, hogy megjátszottak. – Még hogy én ilyet…

– Megőrült, uram – szólalt meg hirtelen a hátam mögül Garret Béta. Úgy tűnik, egész végig az ajtóban állt, bár nem vettem észre. – Kivezessem Elara Lunát?

Összeszorítottam az állkapcsom, és nem voltam hajlandó senki másra nézni, csak Kaelenre. Ő mozdulatlanul ült, és csak pislogott rám, mintha meglepődött volna.

Aztán azok a zöld szemek ismét végigsiklottak rajtam – de ezúttal másképp. Volt valami… méregető a tekintetében, mintha most látott volna először.

Nem voltam biztos benne, hogy valaha is nézett-e így rám.

Végül megszólalt: – Garret, kérlek, kísérd ki Sloane-t.

Ezen nem tudtam elrejteni a meglepetésemet. Még Garret is azt motyogta: – Uram?

Sloane felpattant. – Kael…

– A… feleségemnek beszélnie kell velem – mondta Kaelen, ahogy Bétája Sloane felé indult. – Majd később folytatjuk a beszélgetésünket, Sloane.

Sloane elégedetlennek tűnt, de nem vitatkozott tovább, amikor Garret gyengéden megfogta a könyökét. – Erre parancsoljon, hölgyem – mondta olyan kedves hangon, amilyet velem sosem használt. Kivezette a lányt, és amint becsukódott mögöttük az ajtó, kiengedtem egy lélegzetet, amiről nem is tudtam, hogy visszatartottam.

De a haladékom rövid ideig tartott, mert Kaelen rám förmedt: – Ma már nem is játszod a szelíd Lunát, mi? Tudod, hogy Sloane olyan nekem, mintha a húgom lenne, és nem tűröm, hogy ilyen durván beszélj vele. Azt sem engedem, hogy hűtlenséggel vádolj.

A hangszínétől legbelül felborzolódott a szőröm, de az arckifejezésem semleges maradt. Nem állt szándékomban megmagyarázni, miért mondtam azokat a szavakat Sloane-nak, és bocsánatot kérni sem akartam értük. Belefáradtam a bocsánatkérésekbe, belefáradtam abba, hogy csendes és aranyos legyek, és soha ne álljak ki magamért.

– A farkasom szunnyadó állapotba került – mondta nyersen, és hátrakulcsoltam a kezem. – Meg kell jelölnöd, hogy visszatérjen. Ha nem teszed, egy éven belül meghalok.

Kaelen felhorkant.

– Ah. Újabb trükkjeid egyike, akárcsak a „kedves, szelíd Luna” műsor. Hadd találjam ki – biztosítani akarod a helyedet, mint a Lunám, meg akarod szülni az örökösömet azzal, hogy kitalálsz valami képzelt betegséget, ami rákényszerít, hogy megjelöljelek és intim viszonyt folytassak veled.

Persze. Annyi évnyi kemény munka, szorgalom és tökéletesség után annyira gyanakvó volt velem szemben, hogy azzal vádolt, megjátszom a betegséget, csak hogy gyerekkel láncoljam magamhoz. Nem is számítottam másra.

– Van más megoldás is – mondtam, és felemeltem az állam. – Válj el tőlem, tagadj meg, és akkor a farkasom visszatér.

– Nem.

Na, ez meglepett. Kaelen utált engem – ehhez kétség sem férhetett. Arra számítottam, hogy kapva kap az alkalmon, és bármilyen ürüggyel elválik tőlem. De azonnal visszautasította.

Biztosan azért, mert egy Alfa nem utasíthatja el a társát ok nélkül. Ez árthatna az Alfaként szerzett hírnevének, túlzottan érzelgősnek és hűtlennek tűnhetne.

Én pedig technikailag nem adtam neki okot a válásra – nem csaltam meg, nem veszekedtem vele, és nem csináltam semmi egyebet azon kívül, hogy lebetegedtem, és enyhén dühítővé váltam.

– Én fogom nyilvánosan bejelenteni – mondtam. – Magamra vállalom a felelősséget. Nem fog ártani a hírnevednek.

– Nem – ismételte, és felállt a székéből.

Teljes magasságában szinte fölém tornyosult, széles válla kitakarta a mögötte lévő ablakon beáradó napfényt. Lesimította sötét, vékony, fekete szálakkal finoman hímzett mellényét, és veszélyesen összehúzta a szemét.

– Nem fogunk elválni.