Elara szemszöge

A reakciója, a harag a hangjában még jobban meglepett. Nem nevetett és nem is gúnyolódott rajtam, és nem is tűnt zaklatottnak. Csak… mérges volt. Frusztrált.

– Nem értem – tört ki belőlem. – Te gyűlölsz engem, Kaelen. Ha én viszem el a balhét, megvédve ezzel a hírnevedet a csorbától, akkor miért nem csapsz le a lehetőségre?

Hosszú csend következett. Kaelen engem bámult, zöld szeme kifürkészhetetlen volt. Álltam a tekintetét, bár ez nem volt megszokott dolog tőlem.

Aztán végül: – A szerződésünk egyértelműen kimondja, hogy csak én kezdeményezhetem a kölcsönös megtagadást. – Kihúzott egy fiókot az íróasztalából, belenyúlt, és elővett egy bőrkötéses mappát, amit túlságosan is jól ismertem. Odalapozott egy bizonyos oldalra, és felém nyújtotta. – Harmadik oldal, B záradék.

Elkeseredetten felsóhajtottam, de átvettem a szerződést. A záradék, amire rámutatott, valóban kimondta, hogy csak Kaelen vethet véget a „kapcsolatunknak”. Halványan emlékeztem rá, hogy az aláíráskor olvastam, de olyan nagy nyomás alatt álltam, és a naiv remény, miszerint Kaelen idővel talán megszeret, annyira elvakított, hogy nem fordítottam rá sok figyelmet.

– Az egyetlen ok, amiért feleségül vettelek – folytatta, megkerülve az íróasztalt és a sarokban lévő kis bárszekrény felé indulva –, az volt, hogy jó benyomást tegyek a nyilvánosságra – egy Alfa, aki feleségül veszi a sors rendelte társát, mégiscsak jobb jelölt az Alfák Királya címre. És most, hogy közeledik a választás, nem kockáztathatom, hogy elveszítsem a támogatottságomat.

Hát persze. Szóval az egész a közelgő Alfakirály-választásról szólt. Kaelen mindig is vágyott erre a pozícióra, és most, hogy a jelenlegi Alfakirály tízéves mandátuma a végéhez közeledett, hamarosan új jelöltek kezdik meg a kampányukat.

Kaelen volt az egyik.

– Továbbá – Kaelen hátat fordított nekem, és töltött magának egy pohár bourbont –, az apád még mindig hasznot húz a Kestrel támogatásából. Hacsak nem tervezed, hogy cserbenhagyod egy olyan adóssággal, amit nem tud visszafizetni.

Megrágtam a szám szélét belülről. Töltött magának egy kibaszott italt, hátat fordított nekem, és olyan hangon beszélt, mintha csak egy üzletről tárgyalnánk.

És valamilyen szinten, gondoltam, ez tényleg üzlet volt. Lehet, hogy számomra nem mindig volt az, mert egyszer ostobán ragaszkodtam a reményhez, hogy a sors rendelte társam belém szeret, de az ő számára ez mindig is csak egy tranzakció volt.

– Beszélek az apámmal. Visszafizetjük a pénzt, amit adtál neki, és kvittek leszünk.

– Csak nyugodtan. Épp elég időmet raboltad már el ma. De ne gyere hozzám sírva, újra az ártatlant játszva, miután kikosarazott.

Megforgattam a szemem, és hirtelen, szó nélkül távoztam.

Néhány perccel később a kúria mögött elterülő hatalmas kertek egyikében találtam magam. Ez a bizonyos kert a közepén álló, göcsörtös, öreg, virágzó cseresznyefával és a magas sövényekkel egyike volt azon kevés helyeknek a birtokon, ahol igazán békére leltem.

Itt, a lehullott cseresznyevirágok émelyítően édes illatával körülvéve úgy éreztem, kapok levegőt. Rajtam kívül szinte soha senki nem jött ide – a kertészek ritkán gondozták, hagyták, hogy apró virágok és fűszálak bújjanak ki a kavicsos ösvények között.

Ez volt az egyetlen hely, amit a magaménak éreztem.

Bár már nem sokáig. Mert hamarosan távozni fogok.

Tárcsáztam apám számát, és leültem a kőpadra a cseresznyefa alatt.

– Elara – válaszolt apám hangja a harmadik csöngés után. – Már vártam, mikor hívsz. A közelgő választásokra való tekintettel azon gondolkodtam, hogy felajánlom Kaelennek a nyilvános támogatásomat további…

– Apa, el akarok válni Kaelentől.

– Micsoda? Miért?

– Mert a farkasom szunnyadó állapotba került, és egy éven belül meghalok, ha nem jelöl meg vagy nem tagad meg.

– Miről beszélsz? Még sosem hallottam ilyen betegségről.

– Hát, igaz. Ha akarod, hogy a lányod életben maradjon, segítened kell kijutnom ebből a házasságból. Mert az biztos, hogy Kaelen nem fog megjelölni.

Apám felsóhajtott. – Elara… Tudod, milyen fontos ez a szövetség. Bármi is történik köztetek, felül kell emelkedned rajta, és kitartónak kell maradnod. Megértem, hogy a házasság olykor nem könnyű…

– Mi nem csak veszekszünk, apa. Ő gyűlöl engem.

– Tudom, hogy néha így érzed, de ki kell bírnod. A Galeshadownak szüksége van a Kestrel támogatására. Ne okozz olyan bajt, ami kihatással lehet a falkánkra. Gondolj anyád örökségére.

Elszorult a torkom megboldogult anyám említésére. Akkor halt meg, amikor még csak csecsemő voltam, így sosem találkoztam vele – de a Galeshadow az ő falkája volt. Ő volt a Galeshadow egyetlen örököse, de amikor feleségül ment apámhoz, ő kapta meg az Alfa címet.

Ilyen volt a mi világunk rendje. A férfiak voltak az Alfák. A nők pedig Lunák, kiegészítők a férfi párjuk mellett.

És most… az én életem kevésbé volt fontos, mint az, amit két férfi akart.

– Különben is – folytatta apám –, épp most vettem egy új gyémántgyűrűt Meredithnek a házassági évfordulónkra. Nem veszíthetem el a legnagyobb bevételi forrásunkat. Ezt biztosan megérted…

Ezen majdnem hangosan felnevettem. Meredith, a mostohaanyám és a féltestvérem, Braxton anyja… Ő mindig is imádta a fényűző dolgokat. Apám örömmel költötte a családunk összes megtakarítását arra, hogy ajándékokat vegyen neki.

Rám nem. Rám soha.

Én csak az a lány voltam, akit ki lehetett használni, még akkor is, ha ez az életembe kerül.

Ha ez az életembe kerül.

– Tényleg egyáltalán nem érdekellek, igaz? – vetettem oda sértődötten és dühösen. – Azt mondom neked, hogy meg fogok halni, téged pedig csak a pénz érdekel.

– Nem fogsz meghalni, drágám. Csak drámázol…

Túlságosan frusztrált voltam ahhoz, hogy tovább hallgassam, hirtelen letettem a telefont, még mielőtt befejezhette volna. Arcomat a tenyerembe temettem, és mélyeket lélegeztem az orromon keresztül, próbálva nem sírni.

Kellett, hogy legyen valami, amit tehetek. Bármi.

Hirtelen egy meleg kezet éreztem a vállamon. Fel sem kellett néznem, hogy tudjam, Liora az. Hozzá simultam, hagytam, hogy átkaroljon.

– Nem akarok meghalni – suttogtam a könnyek visszatartásától feszült hangon. – Élni akarok.

Liora szipogott, és amikor felnéztem, a szeme vörös volt és duzzadt. A látványtól még jobban sírni akartam. – Tehetek érted valamit? – kérdezte.

– Nem tudom. Kaelen nem fog sem megjelölni, sem elválni tőlem, én pedig elég hülye voltam, hogy aláírjak egy olyan szerződést, ami megtiltja, hogy én tagadjam meg őt. Apámat pedig csak a pénz érdekli. Szóval jelenleg királyian meg vagyok lőve.

Liora halk, kétségbeesett hangot hallatott.

– Soha semmi mást nem tettem, csak adtam – suttogtam. – Adok, adok, adok, és soha semmit nem kérek cserébe. És most, amikor az egyszeri alkalommal nemcsak segítséget szeretnék, hanem szükségem is van rá… csak engem hibáztatnak, elutasítanak és eltaszítanak a saját apám és a társam – a két ember, akinek bármi áron mellettem kellene állnia.

És most nekem meg kellene halnom értük, miközben ők soha egyetlen dolgot sem áldoznának fel értem.

Keserűen felnevettem. – Olyan tökéletes voltam, és mégsem segít rajtam egyikük sem.

– Akkor hát ne legyél többé tökéletes.

Felnéztem Liorára, aki olyan új intenzitással meredt rám, hogy meglepődtem. – Tessék? – kérdeztem, és egyenesebben ültem.

Liora megvonta a vállát. – Csinálj valami őrültséget, valami olyat, amivel eltaszítod magadtól Kaelent – morfondírozott. – Ha eddig mindig csak tökéletes voltál, nem csoda, hogy nem akar megtagadni. Szóval… érd el, hogy akarja.

Pislogtam, ahogy Liora szavai eljutottak az agyamig. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy pont az ellenkezője legyek annak, amit Kaelen akar – ahelyett, hogy a kedves, szelíd Luna lennék, akit lábtörlőnek használnak és kihasználnak, lehették állandó tüske a szemében, olyan nyomorulttá tehetném az életét, hogy ne legyen más választása, mint elválni tőlem.

– Szabad… lennék – suttogtam felállva. – És a farkasom visszatérne…

Liora bólintott, mellettem ő is felállt, és a kezébe fogta az enyémet. – Bármiben segítek, amiben csak tudok. Nem hagyom, hogy meghalj, Elara. Nem az én őrjáratom alatt.

Erre végre kicsordult egy könnycsepp – de ez az öröm könnye volt. Fojtott hangon felnevettem, és megöleltem Liorát. – Köszönöm, Liora. Köszönöm.

Liora hozzám simult, és olyan szorosan ölelt, ahogy még soha senki.

– Elnézést, hogy megzavarom ezt a kis pillanatot, de dolgod van, Elara.

Garret hangjától azonnal felborzolódott a szőröm. Elhúzódtam Liorától, és megfordulva láttam, hogy a Béta és Sloane közeledik felénk. Sloane ráncolta az orrát, és finoman eltakarta egy kis fehér zsebkendővel, mintha a cseresznyevirágok illatától felfordulna a gyomra.

– Elfelejtetted, hogy ma este lesz a bankett? – hajtotta oldalra a fejét Garret. – Rengeteg magas rangú vendég lesz jelen. Sok a dolgod, ha le akarod nyűgözni őket.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy megforgassam a szemem. Hát persze. A bankett – ami inkább csak ürügy Sloane-nak, hogy leigya magát, és Kaelen karján lógjon, mint egy kétségbeesett szerető.

– Írtam egy listát néhány ételről, amit szeretnék, ha elkészítenének – mondta Sloane, és egy papírfecnit nyújtott át, amire egyre dekadensebb ételek voltak felírva: friss kagyló vajjal, fürjtojás, valami péksütemény, amiről még csak nem is hallottam. – És tudod, hogy érzékeny a gyomrom, szóval gondoskodj róla, hogy minden pont megfelelő legyen.

Összeszorítottam az állkapcsom. Liora finoman oldalba bökött a könyökével.

– Csináld te – mondtam Garret szemébe nézve. – Én meg megyek, alszom egyet.