Harper

„Intenzíven hangzik.” mondtam, zsebre vágva a kis fémkulcsot, amit az üdvözlőcsomagban kaptam.

„Itt minden az,” mormogta Maeve, anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.

Kiléptem a folyosóra, és egy kicsit könnyebben lélegeztem, most, hogy egyedül voltam. Amióta megérkeztem, most éreztem először, hogy megállhatok egy pillanatra és gondolkodhatok.

*Vérfarkasok.*

*Likánok.*

*A herceg, a fenébe is, Declan.*

Megráztam a fejem, és az orrom alatt mormogtam. „Ez nem lehet valóság.”

A fürdő felé indultam, amit Piper említett. A folyosó itt keskenyebb volt, régi portrék sorakoztak a falon, amiknek a szemei kicsit túl ébernek tűntek ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magam. Leszegtem a fejem, éreztem a hűvös követ a lábam alatt még a zoknin keresztül is. A zuhanyzó kilincse után nyúltam, de rájöttem, hogy már elhagytam. Volt egy második ajtó messzebb – félig nyitva.

És ekkor fordultam meg, és ütköztem bele egy falnyi forróságba és izomba.

„Áú–” Hátratántorodtam egyet, a neszesszerem majdnem kicsúszott az ujjaim közül. „Sajnálom, én nem–”

A szavak bennakadtak a torkomon.

Ő volt az.

Declan.

A likán herceg.

Persze, hogy ő volt.

A pólója nyirkos volt és a mellkasára tapadt – mintha most jött volna edzésről vagy futásból. A haja is kócos volt és sötétebb a végeinél, a szemei pedig… azok a viharszürke szemek a helyemhez szegeztek.

Felnéztem rá, a szívem kalapált. Ő visszanézett, szája szoros vonallá rándult, az állkapcsa megfeszült.

Csendben álltunk ott – hosszabb ideig, mint ami még beleférne.

„Már megint te,” mondta fásultan.

„Már megint én,” mormogtam, próbálva kevésbé kifulladtnak tűnni, mint amilyen voltam.

Nem mozdult. Még csak nem is pislogott.

„Miért vagy ezen a szinten?” kérdezte halkan, de élesen.

Pislogtam. „Mert ez a koleszom?”

„Nem.” A szeme összeszűkült. „Ez a szárny elzárt terület.”

Hátranéztem a félig nyitott fürdőszobaajtóra. „Nem próbálom megszegni a szabályokat. Az egyik lakótársam azt mondta, itt vannak a zuhanyzók.”

A tekintete a kezemben lévő neszesszerre siklott. Aztán vissza az arcomra.

Az orrcimpái kissé kitágultak – mintha megint szimatolna.

Ösztönösen hátráltam egyet. „Figyelj, én csak le akarok zuhanyozni, és túlélni az első napomat anélkül, hogy megennének.”

A tekintete megélesedett. „Vicces.”

„Nem annak szántam,” mormogtam.

Újabb pillanatnyi csend.

Aztán végül a válla egy parányit leereszkedett.

„Nem vagy olyan, mint a többiek,” mondta. Nem kérdés volt. Inkább egy kijelentés, amit hangosan tesztelt.

Nyeltem egyet. „Igen, kezd leesni a tantusz.”

Egy kicsit előrehajolt, éppen csak annyira, hogy megérezzem rajta valaminek a leghalványabb nyomát – cédrusfa, füst és eső. Egy illat, ami nem kölni volt, mégis ott vibrált a levegőben.

„Nem tartozol ide,” mondta halkan.

Ezt úgy éltem meg, mint egy ütést a mellkasomra.

De felemeltem az államat. „Talán nem. De azért itt vagyok.”

Declan tekintete összekapcsolódott az enyémmel, valami felvillant mögötte – talán frusztráció. Vagy kíváncsiság. Vagy mindkettő.

„Csak… maradj ki a bajból,” mondta végül érdes hangon.

„Definiáld a bajt.” Rövid, humortalan levegőt vett – félúton a nevetés és a figyelmeztetés között.

Aztán egyetlen szó nélkül elment mellettem, a belőle áradó hőség pedig ott maradt a keskeny folyosón, mint egy szikra, ami még nem hunyt ki teljesen.

Sokáig álltam ott azután is, hogy elment.

Mert egy pillanatra a hangjában – a tekintetében – nem éreztem magam láthatatlannak.

Úgy éreztem, észrevettek.

És nem voltam biztos benne, hogy ez így jobb… vagy rosszabb.

*** * ***

A zuhany régi volt, de áldottan forró. A vízsugár alatt álltam, hagytam, hogy a tarkómat érje, abban bízva, hogy lemossa az egész napot – a bámulást, a suttogást, az ütközést Declannal, és azt, ahogy a szavai mennydörgésként visszhangoznak a fejemben.

*Nem tartozol ide.*

Tudtam én ezt magamtól is.

De tőle hallani – *tőle*, a viharszürke szemű likán hercegtől, akinek a vállán nyugszik a világ egyensúlya –, jobban fájt, mint amennyit be akartam vallani.

Homlokomat a hűvös csempének döntöttem, a szememet lehunytam.

Mit keresek én egyáltalán itt?

A szüleim azt mondták, ez a költözés egy „tiszta lap”, de nyilvánvalóan fogalmuk sem volt, milyen iskolába küldenek. Vagy talán tudták, csak nem hitték el. Talán csak nevettek egyet a nyomtatványokon lévő „fajmegjelölés” rovaton. Úgy értem, ki kérdez ilyet egyáltalán? A vérfarkasok nem léteztek. A mágia nem létezett.

Kivéve… hogy mégis.

Én pedig ott álltam a sűrűjében, próbálva nem megfulladni.

Egy idő után a víz hűlni kezdett, az ujjaim pedig megmacskásodtak. Elzártam a csapot, és kiszálltam, egy bolyhos törölközőbe burkolózva, amit magammal hoztam. A meleg a bőrömbe kapaszkodott, de nem tudta elűzni a mellkasomban növekvő feszültséget.

Visszavettem a ruháimat – csak egy kapucnis pulcsit és egy leggingst –, a törölközővel átdörzsöltem a hajamat, és elindultam a folyosón, abban bízva, hogy eljutok az ágyamig újabb meglepetések nélkül.

De persze nem lehettem ilyen szerencsés.

Mert közvetlenül a fürdőszoba ajtaja előtt, keresztbe font karral, a falnak támaszkodva állt egy lány, mintha várna valakire. Jégezüst-szőke haja volt, és olyan tekintete, amivel üveget lehetne vágni.

Hirtelen megtorpantam.

Nem mozdult.

Nem mosolygott.

Nem pislogott.

*Vivian.*

Nem kellett bemutatni. Egyszerűen tudtam.

Túl tökéletes volt – nyúlánk, magas és megerőltetés nélkül félelmetes. A ruhái márkásak voltak, az aurája éles, és azok a metsző ibolyaszürke szemek úgy szegeződtek rám, mintha egy folt lennék a padlóján.

„Te vagy Harper,” mondta a hangja simán és hűvösen, mint a selyem.

Lassan bólintottam. „Ööö… igen. Én vagyok az.”

„Vivian vagyok,” elmosolyodott, de a mosoly nem ért el a szeméig. „Declan társa.” Nem tudtam, mit mondhatnék erre.

Gratulálnom kellene?

Fussak el?

Vivian ellökte magát a faltól, és tett egyetlen lépést előre. Nem volt fenyegető. Nem teljesen. De volt valami a tartásában – valami, amitől az ösztöneim azt üvöltötték: „Ne fordíts neki hátat!”

„Láttalak titeket beszélni,” mondta nyugodtan. „A folyosón.”

„Beléütköztem.” helyesbítettem, lenyelve a gombócot a torkomban. „Szó szerint. Ez nem beszélgetés volt.”

Oldalra döntötte a fejét. „Mhm. Biztos vagyok benne.”

A kezem a törölközőm szélére szorult, ami még mindig nyirkos volt a karomban.

Vivian tett még egy lépést felém.