Harper

Az álom úgy csapott le rám, mint egy váratlan hullám – gyorsan, súlyosan és elkerülhetetlenül.

Újra azon a hídon voltam.

Ez nem valami homályos emlék vagy félig elfelejtett álom volt – túlságosan is valóságosnak érződött. A régi fapadló megreccsent a talpam alatt, mintha elfáradt volna, és nem akarná, hogy ott legyek. A levegő elnehezült, mintha visszatartaná a lélegzetét. Odafent az eget sűrű felhők borították, olyanok, amik jelzik, hogy valami közeleg, még ha nem is érkezett meg.

A híd másik végén pedig… ott volt Declan.

Csak állt ott.

Engem nézett.

Mintha várt volna rám.

Nem szólt egy szót sem. Nem mozdult. De volt valami abban, ahogy állt – a teste feszült volt, a karjai az oldala mellett, a tekintete pedig kifürkészhetetlen –, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Mintha egy része közelebb akart volna jönni, a másik része viszont nem engedte.

Megpróbáltam megszólalni. Azt sem tudom, mit akartam mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon.

És amikor tettem egy lépést előre, a deszka alattam megrepedt – nem csak megreccsent, hanem kettétört, mintha végleg betelt volna a pohár.

*Aztán zuhanni kezdtem.*

*Gyorsan.*

*Nem sikoltottam, nem küzdöttem. Csak… zuhantam azzal a különös, súlytalan érzéssel a gyomromban, mint az a pillanat a hullámvasúton, mielőtt rájössz, hogy már nem te irányítasz.*

*De nem is a zuhanás volt a legrosszabb.*

*Hanem Declan arcán az a kifejezés, közvetlenül azelőtt, hogy megcsúsztam volna – mintha tudta volna. Mintha látta volna már ezt korábban. Mintha egy része már bele is törődött volna.*

*És mégis… meg sem moccant.*

Riadtan ébredtem.

A szobában sötét volt, csak egy kevés reggeli fény szökött be a függönyök között. Leizzadtam, a szívem pedig még mindig úgy kalapált, mintha nem kapta volna meg az üzenetet, hogy a rémálomnak vége.

Ültem egy percig, lélegeztem. Próbáltam lerázni magamról az érzést, hogy valami követett az álomból. De nem tágított – Declan hangja, a nézése, az a csendes kétségbeesés, amit nem csak képzeltem.

Újabb nap a Crescentfallban.

Kivonszoltam magam az ágyból, magamra kaptam a ruháimat, és mindent elkövettem, hogy elfojtsam az álmot – mindent. De a mellkasom feszült. Garret gyilkos pillantása, Declan éles parancsa, Vivian fenyegetése… mind úgy követtek, mint az árnyékok, ahogy elhagytam a kollégiumot, és az első órámra indultam.

A Területek történelme. Pont erre volt szükségem – királyi vérvonalakra és ősi viszályokra. Tökéletes emlékeztető arra, hogy nem tartozom ide.

A folyosók már zsongtak, és abban a pillanatban, hogy beléptem, éreztem az energia megváltozását. Néhányan nevettek, mások suttogtak. A legtöbben rám sem néztek. De azok, akik mégis? A pillantásuk gyors volt, kíváncsi és óvatos. Mintha egy kérdőjel lennék, amire nem tudják a választ.

A szokásosnál lassabban mentem, mintha a testem időt akarna nyerni az elmémnek, amiből nem volt elég. Minden lépésem szándékos volt. Mintha be kellene bizonyítanom magamnak, hogy van itt helyem – még ha nem is hittem el.

És mindeközben egy név keringett a fejemben, mint egy fonál, amit nem tudtam abbahagyni rángatni.

Declan.

Benyomtam a tanterem ajtaját, besurrantam, és lecsúsztam egy hátsó padba. Az előttem lévő tankönyv úgy nézett ki, mintha többet nyomna, mint én. Ennek ellenére kinyitottam, próbáltam normálisan viselkedni, láthatatlanná válni.

De a gondolataim elkalandoztak.

Az álom.

A menza.

Az a pillanat – amikor Declan Garret és közém állt, mintha jelentene valamit.

Miért tette?

Semmi sem voltam számára. Amióta megérkeztem, alig nézett rám, és ha mégis, általában úgy kezelt, mint egy bogarat a cipőjén. De tegnap… megvédett. Habozás nélkül. Csak hideg düh és egy elreccsent csukló.

Vivian hangja visszhangzott a fejemben, élesen és keserűen: *Ő nem a te világod része. Te pedig nem vagy az övé.*

Nem tévedett.

Három nap után már úgy éreztem, mintha kicsúszna alólam a talaj. Mintha belegyalogoltam volna egy történetbe, amiben nem kellene szerepelnem.

És az álmok – Istenem, az álmok. Nem csak furcsák voltak. Valóságosnak érződtek. Mintha emlékek lennének egy életből, amit soha nem éltem, vagy talán figyelmeztetés valami közelgő dologról, amit még nem értek.

A gondolataim örvénylettek, pedig még a második óráig sem jutottam el.

A tanterem ajtaja halk kattanással nyílt ki, és a terem elcsendesedett. Egy magas nő lépett be, ezüstös haja szoros kontyba volt fogva, ami valahogy még hangsúlyosabbá tette a jelenlétét. Meg sem kellett szólalnia – mindenki azonnal kihúzta magát. Még én is.

Pislantottam egyet, próbáltam újra fókuszálni, ahogy elkezdte rendezni a jegyzeteit.

*Ne kelts feltűnést. Csak éld túl a napot.*

Kicsit remegő ujjakkal nyitottam ki a füzetemet, tettetve, hogy nem emészt fel belülről a szorongás. Mindenki más olyan nyugodtnak tűnt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nekik az is volt.

De nekem?

Én nem tartoztam ide.

És valahogy mégis itt voltam.

Próbáltam túlélni egy újabb napot egy olyan helyen, ami már az első perctől ellenem fordult.

*** * ***

Az óra vánszorgott, minden perc hosszabbnak tűnt az előzőnél, az elmém pedig a professzor száraz előadása és a gondolataimat elárasztó súlyos terhek között kalandozott.

A tollam folyamatosan mozgott a papíron, de ez inkább tűnt puszta figyelemelterelésnek, mint valódi jegyzetelésnek.

Amikor végre megszólalt a csengő, megkönnyebbülés hulláma mosott végig rajtam. Gyorsan elkezdtem bepakolni a holmimat a táskámba, alig várva, hogy elhagyjam a termet és a többi diák pillantását, amik sosem hagytak teljesen békén.

Éppen elértem az ajtót és a kijárat felé léptem, amikor egy hang megállított. – Miss Brooks? Maradna egy pillanatra?

A professzor hangja volt az – nyugodt, de vitathatatlan tekintélyt sugárzott. A lélegzetem bennakadt a torkomban. Megdermedtem, hirtelen súly nehezedett a mellkasomra.

Lassan visszafordultam az asztala felé, udvarias mosolyt erőltetve az arcomra, még ha a felszín alatt pánik kavargott is bennem. Belül a szívem vadul kalapált a bordáimnak, az idegesség és a félelem kaotikus vihara dúlt bennem.

Mit akarhat? Bajban vagyok? Kiosztanak mindenki előtt? A kérdések megállíthatatlanul pörögtek a fejemben, miközben nagyot nyeltem, és felkészültem bármire, ami következik.