3. fejezet: Ne bámuld! Mindegy, mennyire dögös...

**LARA**

Elhessegetem az emléket arról a konyhai reggelről, a levélről, a palacsintáról és anyám nyugodt hangjáról, és az előttem tornyosuló hatalmas vaskapura koncentrálok. Ez az. Az Aethelgard Akadémia. Még innen is megfélemlítőnek tűnik. A kapu legalább kétszer olyan magas, mint én, fekete fémje szárnyak és pikkelyek elegáns mintáiba csavarodik. Furcsa szimbólumok, talán rúnák? Halványan csillognak a boltív mentén, a kapun túl pedig kanyargós kőösvényeket és hihetetlenül magas fákat látok, amelyek mintha vibrálnának a reggeli fényben. Túlviláginak tűnik, mintha egy olyan álomba lépnék, amiről el sem hiszem, hogy velem történik. Megnézem a telefonomat. 8:03. Korán vagyok. Tipikus. Annyira ideges voltam az indulás miatt, hogy ragaszkodtam hozzá: induljunk el, amint mindenki felkelt és felöltözött. A szüleim felajánlották, hogy megvárják velem a nyitást, de mondtam nekik, hogy menjenek. Bátornak akartam tűnni, még ha a szívem olyan hevesen is kalapál, hogy félig meg vagyok győződve róla: mindjárt kiugrik a mellkasomból. Szóval a szüleim megöleltek, megígértem, hogy hétvégén meglátogatom őket, aztán vonakodva elhajtottak, ott hagyva engem egyedül az idegeimmel és a kicsit túl nehéz hátizsákommal. Toporgok a lábamon, próbálok lazának tűnni. Rettegek. Teljesen és abszolút rettegek. Az igazság az, hogy semmit sem tudok erről a világról, amibe épp belecsöppentem. Persze, olvastam néha online cikkeket alakváltókról és boszorkányokról, meg egy-egy botrányról, amiben egy szirén is érintett volt a Parlamentben, de ennyi. Mindig csak háttérzaj volt, érdekes, de távoli. Most pedig úgy tűnik, ez az életem. Hideg szellő suhan át a fák között, megborzongok és szorosabbra húzom a kardigánomat. A kora reggeli levegőnek harmatillata van, meg valami élesebb, talán mágia? Bármi is legyen, feláll tőle a szőr a karomon. Megigazítom a hátizsákom pántját. Nem hoztam sokat, csak a legszükségesebbeket. Pár fotót, néhány kedvenc könyvemet, a telefonomat, a laptopomat és a töltőt. Az egész életem egy táskába zsúfolva. Egyszerre tűnik túl kevésnek és túl soknak.

Egy érintés a vállamon majdnem kiugraszt a bőrömből. Megpördülök, és egy velem egykorú lánnyal találom szembe magam, akinek rézvörös haja rendesen be van fonva az egyik vállára, csinos arcán pedig szeplők pöttyözik az orrát. Olyan szélesen vigyorog, hogy az már-már lefegyverző.

– Szia! Macy Sterling vagyok – mondja, és úgy nyújtja a kezét, mintha már barátok lennénk.

– Idén kezdtem. Te is új vagy, ugye? – kérdezi. Barátságos energiája úgy ér, mint a napsütés: meleg, de egy kicsit elsöprő. Mégis sikerül elmosolyodnom és kezet fognom vele.

– Igen, Lara vagyok. Vagyis technikailag Elara, de a Lara is jó. És igen, teljesen új – felelem. A kézfogása határozott, magabiztos. Nem tudom megállni, hogy ne lepődjek meg azon, hogy egyáltalán szóba áll velem. Az emberek általában barátságosan kezdenek, persze, de ez sosem tart sokáig. Megmondták már nekem, hogy „túlságosan intenzív” vagyok. Túl nyers. Túl őszinte. Nem szándékosan csinálom. Csak... utálom a hazugságokat. Próbálok egyenes lenni, és úgy látszik, ez megrémíti az embereket. Nem éppen a leggyorsabb út a barátsághoz egy olyan világban, ahol mindenki tele van hamis udvariassággal és mosollyal. Nem mintha szándékosan bunkó lennék. De valahogy sosem jön össze. De ez egy új hely. Új kezdet. Talán itt másképp lesz? Macy rám ragyog.

– Izgulsz? Én rohadtul izgulok! Évek óta erre várok. A szüleimnek egy kisebb vagyonába került, hogy bejuttassanak, de meg fogja érni. Ó! Alakváltó vagyok egyébként, farkas – teszi hozzá. Pislogok.

– Farkas? Azta – próbálok lazán hangzani, nem úgy, mint aki még sosem beszélgetett igazán egy alakváltóval. Büszkén vigyorog.

– Ühüm! Az egész családom farkas, tulajdonképpen. A Vaserdő Körből jöttünk. És te? – kérdezi kíváncsian.

– Nos... – kezdem óvatosan.

– Csak két hete tudtam meg, hogy felvettek. Azt sem tudtam, hogy a szüleim jelentkeztek a nevemben. Az iskola szerint alakváltóként vagyok regisztrálva, de valójában még sosem... váltottam alakot. Meg semmi mágikusat nem csináltam. Szóval nem tudom, mi vagyok – vallom be. Macy szeme elkerekedik.

– Várj, te emberként nevelkedtél? – bukik ki belőle. Idegesen felnevetek.

– Igen, nagyjából – válaszolom.

– Ez olyan fura, de valahol tök menő! – lelkendezik.

– Bármi lehetsz! Olyan, mint egy rejtély! Úgy értem, valószínűleg nem vagy farkas, mert addigra már találtál volna falkát, de akkor is, izgalmas lesz kideríteni. A legtöbb alakváltónál már rég megmutatkozott volna – magyarázza. Lelkesedése ragályos, még ha egy kicsit ijesztő is.

– Vagy lehet, hogy csak... selejtes vagyok – viccelek gyengén. Macy megrázza a fejét, a vörös fonat csak úgy himbálózik.

– Dehogy. Majd rájössz. Az itteni professzorok állítólag hihetetlenek! Letesztelnek, segítenek megtanulni az irányítást, kiderítik, mi vagy. Nagyon izgalmas lesz – lelkendezik. Nem tudok megállni egy mosolyt a magabiztossága láttán. Bárcsak én is így éreznék.

– Remélem. Csak... tényleg nem akarok véletlenül pikkelyeket növeszteni álmomban vagy ilyesmi – vallom be idegesen. Macy felnevet.

– Nem olyan rossz az. Amikor először nőtt szőröm, teljesen oda voltam. A szüleim még tortát is vettek nekem – teszi hozzá. Nem bírom ki nevetés nélkül. Ez az első nevetésem ma reggel, és valahogy ettől a kapu és minden, ami mögötte vár, egy kicsit kevésbé tűnik félelmetesnek.

A következő órát az ideges izgalom és Macy megállás nélküli fecsegése tölti ki. VALAHOGYAN úgy tűnik, minden egyes embert ismer, aki áthalad a kapun. Minden diákot. Minden családnevet. Minden pletykát. Olyan, mint egy két lábon járó, beszélő mágikus évkönyv, extra pletykakommentárral. Amikor végre megkérdezem, honnan ismer mindenkit, megforgatja a szemét, mintha ez egyértelmű lenne.

– Persze, hogy ismerek mindenkit. A mágikus közösség aprócska. Mindenki ismer mindenkit. Nos... rajtad kívül, azt hiszem – teszi hozzá utólag. Ez jobban fáj, mint vártam. Nem szándékosan csinálta, a hangja nem volt bántó, csak tényt közölt. De azért úgy süllyed el a mellkasomban, mint egy vízbe dobott kavics. Úgy látszik, még itt is én vagyok a kakukktojás. Azonban a tüskés érzés gyorsan elillan, ahogy Macy tovább mutogat az emberekre, neveket, családfákat, mágikus típusokat és – ha volt – botrányokat sorolva. Őszintén szólva, semmire sem emlékszem belőle. Valószínűleg jobban kellene figyelnem, de ez egyszerűen túl sok információ egyszerre. Különben is, azt hiszem, jobban szeretném, ha a saját véleményem alakulna ki az emberekről. Leginkább csak ülök és gépiesen hallgatom, hálásan a figyelemelterelésért és a társaságért. De hirtelen a vidám arckifejezése összeomlik. A szemei gyanakvó kis résekké szűkülnek, és mondat közben elhallgat.

– Mi a baj? – kérdezem. Nem válaszol azonnal. Tekintete valakire tapad a kapu közelében, a tartása hirtelen megfeszül.

– Nem hittem volna, hogy Ő is itt lesz – mormogja, hangjából csöpög a rosszallás.

– Azt hittem, az ő fajtájának meg sem ENGEDIK, hogy ilyen iskolába járjon – teszi hozzá. Óóó. Érdekes. Sokkal érdekesebb, mint a többi ember, akiről eddig beszélt.

– Na, ki az, mi az, és miért? – kérdezem, közelebb hajolva. EGYÉRTELMŰEN van itt valami sztori, és én minden részletet tudni akarok. Jó, lehet, hogy mégsem vagyok teljesen immunis a pletykákra. Az álla felé bök egy srácnak, aki egyedül áll a bejárat közelében. És... azta. Kitűnik a tömegből, de nem abban a visszataszító vagy ijesztő értelemben, amire Macy drámai hangvételéből számítottam. Nem, azért tűnik ki, mert, nos, úgy néz ki, mintha az univerzum saját címlapmodellt kreált volna magának. Magas, széles vállú – az a fajta magasság, ami miatt azt gondolod, hogy mellette állni kicsit megfélemlítő lenne. Rövid, fekete haja van, ami enyhén kócos, de úgy, mintha véletlen lenne, pedig valószínűleg nem az. Az állkapcsa vághatná az üveget. Az arccsontjaival háborúkat lehetne indítani. Komolyan, úgy néz ki, mintha egy kölni- vagy drága öltönyreklám plakátjáról lépett volna le. Mi a csudáért neheztelne rá Macy?

A srác nem mosolyog, de megértem. Én sem éppen vigyorgok eddig. Lehet, hogy ideges. Lehet, hogy mély gondolatai vannak. Vagy lehet, hogy csak utálja a reggeleket. Honnan tudjam?

– Ki ő? – kérdezem, képtelen vagyok elvenni róla a szemem.

– Ő Cillian Thorne – mondja sötéten.

– Egy SÁRKÁNY-alakváltó – fejezi be. Úgy mondja a szavakat, mintha azoknak azonnali rettegést kellene kelteniük a szívemben. Mintha drámaian levegő után kellene kapkodnom, és el kellene ájulnom a fűben. Vagy sikítva elrohanni. De én... nem igazán tudom, mit jelent ez. Úgyhogy ahelyett, hogy valami heves reakciót adnék, csak bámulok rá bambán, mint egy idióta.

– És... miért nem bírod? Köze van ahhoz, hogy egyedül áll? – kérdezem. Mintha megérezné a figyelmemet, hirtelen felnéz. Egyenesen. Rám. A tüdőm pillanatra elfelejti, hogyan kell oxigént felvenni. Azonnal elkapom a tekintetem – szép volt, Lara, NAGYON diszkrét –, de még előtte elcsípem a szemét. Aranyszínű volt. Nem mogyoróbarna. Nem sima barna. Nem borostyán. Aranyszínű, olvadt és ragyogó, mintha valaki kincset olvasztott volna az íriszeibe. Ami valójában sokkal hátborzongatóbbnak hangzik, mint ahogy szántam. Forró fém a szemben? Áú... Mégis, újra rá akarok nézni. Kétségbeesetten. Macy puffog mellettem.

– Veszélyes – jelenti ki határozottan.

– Sárkány-alakváltókkal nem szabad beszélni, hacsak nem muszáj. Ez így van és kész. Maradj távol tőle, rendben? – utasít. Rápillantok. Halálosan komolyan gondolja, a szemöldöke összehúzva, a szája szorosra zárva. Én pedig nem értem. Attól, hogy valaki sárkány-alakváltó, automatikusan veszélyes lesz? Persze, a sárkányok ijesztőnek hangzanak, hiszen sárkányok. Nagyok, élesek, tüzesek. Elméletileg sokféleképpen megölhetnek. Szóval igen, egy sárkány megsebesíthetne, sőt meg is ölhetne. De egy farkas is. Vagy egy boszorkány. Vagy egy rosszindulatú ember egy konyhakéssel. Őszintén szólva, valakit megölni elég könnyűnek tűnik, ha az ember igazán motivált. Nem mintha én az lennék. Csak... sok zsarus sorozatot nézek. Mégis megtartom magamnak a gondolataimat. Úgy tűnik, Macy hajthatatlan a véleményében, nekem pedig nincs kedvem mágikus fajpolitikai vitákba bonyolódni az első napomon. De belül valami makacsság ébredezik bennem. NEM szeretem, ha megmondják, kivel beszélhetek és kivel nem. És IGAZÁN nem szeretem látni, hogy valaki egyedül áll, miközben mindenki más a barátaival nevetgél. Tudom, milyen érzés ez: olyan, mint rossz kirakós darabnak lenni a rossz dobozban. Szóval elraktározom a fejemben: be fogok mutatkozni Cillian Thorne-nak, amint adódik egy jó alkalom. Lehet, hogy szörnyű alak. Lehet, hogy bunkó. De az is lehet, hogy csak magányos. Akárhogy is, nem fogom hagyni, hogy mások diktálják a barátságaimat. Többé már nem.