Hányni fogok.

Nem, komolyan. A súly a mellkasomban olyan, mintha egy ököl szorulna a tüdőm köré, és minél tovább állok itt, annál nehezebb lesz. Az álcám még nem múlt el. Van még vagy – mennyi? Tíz percem? Hét?

Kibaszottul fogalmam sincs.

Felemelem a kezem, és kopogok. Csak egyszer. Halkan. Szinte udvariasan. Olyan kopogás ez, amilyet egy szolga ereszt meg, ha szeretné, hogy a feje a gerincéhez rö