(***Silas***)

Az irodám ablakából elém táruló városi panoráma látványa mindig megnyugtat. Egyik tenyeremmel az üvegre támaszkodva, a másik kezemmel selymes szőke fürtökbe markolva figyelem a forgalmat az alattam elterülő utcákon. A nyüzsgés valahogy mindig segít gondolkodni. Ma reggel egy cégfelvásárlás miatt vagyok stresszes.

Lenézve a nőre, aki éppen serényen szopja a farkamat, csak a későbbre beütemezett találkozóra tudok gondolni. Ez a kis feszültséglevezetés át fog segíteni a délelőtt hátralévő részén. A titkárnőm már hónapok óta meresztgeti rám a „kúrj meg” tekintetét. Engedtem az alantasabb ösztöneimnek, és behívtam az irodámba.

Camille mosollyal az arcán vonaglott be az irodámba.

A nyögései semmit nem váltanak ki belőlem, de ahogy mohón nyalogatja a dákómat, gyönyör hullámzik át rajtam. Manapság csak ennyire vagyok képes. Színtelen, tisztán testi gyönyörre. Semmi érzelmi kötődés. Csak forró és gőzös szex az összes nővel, aki a nyakamba ugrik. Egytől egyig aranyásók, de a szükségleteimnek tökéletesen megfelelnek.

Egy morgás kíséretében a torkába élvezek, és – ahogy egy mohó nőhöz illik – minden cseppet lenyel. Camille megnyalja a száját, feláll, lesimítja a haját, aztán megpróbálja a testét az enyémhez nyomni. Óvatosan ellököm magamtól, hogy visszagyűrhessem a farkamat a nadrágomba, majd az íróasztalomhoz sétálok. Figyelmen kívül hagyva a megbántott kifejezést az arcán, megköszönöm az idejét, és visszaküldöm az asztalához.

A most történt események után új titkárnőt kell találnom. Szigorú elvem volt, hogy soha nem keverem az üzletet a szórakozással, de ezt épp most szegtem meg Camille-lal. Kivételesen jó volt abban, amit csinált, de ezt a határt nem fogom újra átlépni, ő meg olyan nőnek tűnik, aki nem fogja jól viselni a visszautasítást. Jó dolog, hogy minden alkalmazottunk titoktartási szerződést (NDA) ír alá, amikor felvesszük őket.

Mivel a nyugati part egyik leggazdagabb embere vagyok, bőven kijut nekem a nők ostromából, akik folyton a nyakamba akarnak ugrani.

Szerencsémre a legtöbb esemény, jótékonysági bál és adománygyűjtés, amin részt veszek, mind zártkörű, kamerák és újságírók nem léphetnek be. Van egy PR-csapatom, akik minden jogosulatlanul készült, bulvárlapokban vagy újságokban megjelenő fotóval foglalkoznak. Rendkívül jól megfizetem őket azért, hogy távol tartsák az arcomat a médiától, hacsak nem egy előre megtervezett fotózásról van szó.

Ahogy a tegnap esti adománygyűjtésen is, az összes újságírót kikísérték az épületből, miután elkészültek a fotók a rendezvényen részt vevő felső elitről.

Jó is, hogy így volt, mert egy nagyon pimasz hölgy a zsebembe csúsztatta a szállodai kulcsát, miközben táncoltunk. Nem viselt jegygyűrűt, így amikor az este véget ért, éltem a meghívással. Miután teljesen kielégítve hagytam ott, kisurrantam a lakosztályából, majd még reggel előtt visszatértem a saját lakásomba.

Soha nem töltöttem az éjszakát egyik szeretőmmel sem. Ez egy másik határ, amit nem vagyok hajlandó átlépni. Megtanultam egy kemény leckét, ami a mai napig velem maradt. A legtöbb ilyen nő csak egy bankszámlát lát bennem, akihez hozzá akarják kötni magukat a társadalmi és anyagi státusz érdekében.

Ebből a pokolba is, nem kérek. Nem áll szándékomban soha megnősülni, vagy lekötni magam bárki mellett. Legalábbis addig nem, amíg nem találok egy olyan nőt, aki azért lát olyannak, amilyen vagyok, és nem a bankszámlámért. A szerelem mindig csak szívfájdalommal végződik, ahol az egyik fél vagy elhagyja a másikat a végén, vagy valami sokkal rosszabbat tesz, ami fájdalmat okoz.

– Az az ebédemet a mi csinos titkárnőnkkel fogom elkölteni – mondja Caleb. Magabiztos léptekkel és mosolyogva lép be az irodámba.

Felnevetek. – Kérlek, vond el a figyelmét. Volt egy kis feszültséglevezetésünk ma reggel.

– Hát basszus, ez megmagyarázza a kevésbé feszült arcodat. Mit szólnál, ha felvennénk neked egy új titkárnőt, Camille-t pedig áthelyezném az én irodámhoz. Találhatnánk neked egy nagymamásabb típust – javasolja Caleb, ahogy kifelé indul az irodámból.

Ez nem is rossz ötlet. Felveszem a telefonom, hogy felhívjam a közvetítő irodát, amelyiknek a segítségével Camille-t is találtuk. Megadom nekik a következő titkárnőmmel kapcsolatos elvárásaimat, és azt mondják, hogy két emberük is van, aki megfelel ennek a leírásnak. Az egyik egy ötvenéves, háromgyermekes anya, a másik egy harmincéves férfi, akit minden személyzeti szolgálat melegen ajánl. Gondolkodás nélkül mondom nekik, hogy küldjék át mindkettőt reggel.

Miután elrendeztem ezt a helyzetet, letelefonálok a HR-osztályra, hogy helyezzék át Camille-t egy másik irodába a cégen belül.. Caleb azt csinál Camille-lal az irodán kívül, amit akar. Ő már nem dolgozik a mi irodánkban. Küldtem neki egy SMS-t, amiben tájékoztattam arról, hogy mit tettem, miután kiürítettem az asztalát és átküldtem a cuccait az új irodájába.

Egy sóhajjal ismét a Providence General pénzügyi nyilvántartásaira fordítom a figyelmemet, és elkezdek jegyzetelni. Minél jobban átfésülöm az irataikat, annál nyilvánvalóbbá válnak az eltérések. Miért nem vette ezt észre senki a könyvelési osztályukon korábban? Megragadva a személyzeti aktát, egyből a könyvelési osztály névsorához lapozok. Csak hat könyvelő van nyilvántartva. Egyikük sem van ott több mint egy éve. Miért ez a személycserélődés?

Hogy eltitkoljanak valamit, ez a nyilvánvaló válasz.

A mobilom rezgése elvonja a figyelmemet a kezemben lévő aktáról. Előhúzom a zsebemből, hogy megnézzem, ki hív. A képernyőn lévő szám ismerős. Nem tudom, ki az, de azért felveszem.

Ahogy beleszólok, a hívás megszakad. Ez már a harmadik alkalom az elmúlt hónapban, hogy ilyen hívásokat kapok. Minden hívás ugyanaz. Belereszólok, hogy halló, aztán leteszik. Egyetlen szó sem hangzik el attól, aki a vonal másik végén van. Volt egy hasonló esetem egy évvel ezelőtt. Néhány napig tartott, aztán egyszerűen abbamaradt. Más számról jött, mint ez a mostani.

Akkoriban volt egy megérzésem, hogy ki lehet az. Most lövésem sincs. Több mint két éve nem voltam kapcsolatban azzal a nővel. Miért hívna most? Itt az ideje, hogy Jax utánanézzen a titokzatos hívómnak.

Eleresztem ezeket a gondolatokat, amikor a lift hangja Caleb visszatértét jelzi. Kissé ziláltnak tűnik, amiből arra következtetek, hogy több is volt, mint egy ebéd, amíg kint járt. Rázom a fejem, mivel úgy ismerem a szokásait, ahogy ő ismeri az enyéimet. Mire vége lesz az estének, mindkettőnk karjában lesz egy nő, miközben részt veszünk a veteránoknak rendezett adománygyűjtésen. Egyikünk sem lesz sokáig magányos, mire az éjszaka véget ér.

– Ízlett az ebéd? – kérdezem tőle vigyorogva.

– Ó, azt adta, amit kértem, és még egy kicsit többet is. Úgy tűnik, az a nő fel volt pörögve, és bármelyikünkre készen állt. Most, hogy ezt kiadtam magamból, hagy frissítsem fel magam, és kész leszek, mire megérkeznek az igazgatósági tagok – mondja Caleb, ahogy beugrik az irodája mosdójába.

Attól tartok, egy nap Caleb belefut egy féltékeny férj öklébe. Több szeretője és szexuális kalandja volt, mint amire valaha is gondolni mertem volna. Tudom, hogy a szexet menekülésként használja a rémálmok elől, amik éppúgy kísértik őt is, ahogy engem. Lehet, hogy már nem vagyunk a háborúban, de a háború soha nem fog teljesen kikerülni a fejünkből. Az emlékek alattomos rohadékok, amik a legváratlanabb pillanatokban kúsznak elő.

Mindketten nőket, alkoholt és extrém sportokat használtunk arra, hogy eltereljük a gondolatainkat a háborús traumáról. Egyik sem működik sokáig, de elég hosszú ideig ahhoz, hogy meglegyen az a néhány pillanatnyi béke. Megrázom a fejemet, hogy kitisztítsam az elmémet, ahogy meghallom a lift csilingelését. Az órámra nézek, és látom, hogy korán jöttek.

*Harminc perccel később*

– Az egész kórházat meg akarják venni? – kérdezi Ashton, szólítsanak csak Ashnek, Kensington.

Úgy tűnik, Ash a csoport szószólója, mivel a kórházi igazgatóság másik öt tagja közül senki sem szólalt meg a kezdeti bemutatkozások óta. A múlt heti nyomozásunkból mindegyiküket ismerem arcról és névről is. Számomra a bemutatkozások puszta időpocsékolásnak számítottak, de az első találkozások megkövetelik a megfelelő protokoll betartását. A kórház igazgatósága hat tagból áll.

A tulajdonos, Richard Kensington, egy idősebb, hatvanas évei végén járó férfi. Fia, Ashton, a kórház vezérigazgatója (CEO), aki a harmincas évei végén jár. Victoria Sinclair, a kórház pénzügyi igazgatója (CFO), a harmincas évei elején járhat. A háttérellenőrzésünkből tudom, hogy Victoria idősebb, mint amilyennek látszik, ó, hogy is fiatalítják a nőket a plasztikai műtétek.

Még mélyrehatóbb vizsgálatot fogunk folytatni a hátterével és a pénzügyeivel kapcsolatban most, hogy tudomást szereztünk a pénzügyi nyilvántartások ellentmondásairól. Mint a kórház pénzügyi vezetője, az ő kezén megy át a pénz. Elküldöm a nevét Jaxnek, hogy elkezdhesse. Nem hiszem, hogy tovább kellene lépnünk addig, amíg meg nem kapjuk a teljes részleteket arról, milyen mértékben érintett a Providence Generalnél történt katasztrófában.

Aztán ott van Harrison Tate, Mitchell Shaw és Bradley Finch, akiknek rendkívül másodlagos szerepük van az igazgatóságban. Mindannyian rendelkeznek részvényekkel a kórházban, de egyiküknek sincs érdemi hatalma. Ők ugyanúgy menni fognak, mint Richard, Ash és Victoria. Ez egy teljes nagytakarítás lesz a Providence General igazgatótanácsában.

Caleb egy kis fecnit csúsztat át az asztalon a szemérmetlenül alacsony ajánlatunkkal. Alacsonyan kezdtünk, csak hogy lássuk, hogyan reagálnak. Ha azonnal lecsapnak rá, akkor kétségbeesettebbek, mint ahogy tudjuk. Ha az ajánlat sérti őket, akkor bedobjuk a következő kártyánkat. Ash nyúl a papírért, de Richard megakadályozza, és szúrós tekintetet vet a fiára. Lehet, hogy Ash a csoport szószólója, de úgy tűnik, még mindig az öreg a főnök.

Első pont Richardnak.

– A kórház sokkal többet ér ennél a nevetséges ajánlatnál – mondja Richard. – Az ajánlat a részvényekre elfogadható. Ez egy teljes felvásárlás lenne?

– Eredetileg csak a Veterán Programot terveztük finanszírozni vagy megvenni, de úgy döntöttünk, hogy nagyobb ráhatásunk lenne arra, hogyan és hol költik el a pénzt, ha egyszerűen megvesszük az egész kórházat – válaszolja Caleb.

– Maga az épület többet ér annál, mint amit itt kínálnak – mondja Ash.

– A kórházuk szörnyű pénzügyi válságban van. Egy borzalmas befektetés térdre kényszerítette a kórházat. Tudják az alkalmazottaik, hogy mennyire rossz a helyzet? Tudják, hogy lehet, hogy nincs elég pénz a következő három havi fizetésükre? – kérdezem.

A szemem sarkából észreveszem, hogy Victoria elsápad annak hallatán, milyen rossz a helyzetük. Ash mély levegőt szív be, feláll, hogy összeszedje az aktatáskáját és a kabátját. Richard dühvel az arcán néz rá.

– Ülj le, Ash – dörren rá Richard. – Most azonnal!

Ash leülteti a seggét. Második pont Richardnak.

– Megfontolnák, hogy bárkit is megtartsanak itt az igazgatóságban, ha beleegyezünk az eladásba? – kérdezi Richard.

Körbenézek a szobában, mindenki arcán. Harrison arca zöld. Olyan, mintha nem tudná, mit csinál. Mitchell és Bradley úgy néznek ki, mint akik csak sodródnak az árral. Bólogató Jánosok, akik megtesznek bármit, amit mondanak nekik, amíg pénzt kapnak érte. Nem akarunk ilyeneket a testületünkben. Mindannyian repülni fognak, és ha az elméletem helyes, Ash és Victoria még börtönbe is kerül. Benne vannak együtt, ha hinni lehet a pillantásoknak, amiket Ash folyton Victoriára vet.

– Ezt még meglátjuk, ha továbbhaladunk a tárgyalásokban – mondja Caleb Richardnak.

– Megbocsátana nekem és a partneremnek néhány percre, hogy beszéljünk? – kérdezem Richardtól.

Mostantól csak Richard Kensingtonnal fogok beszélni. Ash egy gyenge alak, aki azt hiszi, át tudja verni az apját. Szerintem az öreg jobban tudja, mi folyik valójában, mint amennyit elárul.

Richard csak bólint egyet. Felállok és kimegyek a konferenciateremből. Az üvegfalakon keresztül fognak minket látni, de nem fogják hallani, mit mondunk. Odasétálok a recepciós pulthoz, és megvárom, amíg Caleb csatlakozik hozzám. Amikor odaér, előhúzok egy kis jegyzettömböt a zakóm zsebéből, lefirkálok rá egy kis mosolygós arcot, összehajtom, és odaadom a legjobb barátomnak.

Caleb, mint amilyen férfi ő, rezzenéstelen arccal nézte a papírt. Bólint egyet, majd néhány lépéssel arrébb megy, és előveszi a telefonját. Nem hív senkit, csak úgy csinál, mintha. Ez egy időhúzó taktika. Azt akarjuk, hogy higgyék, hogy az ő játékukat játsszuk. A saját játékunkat játsszuk, amíg várjuk, hogy Jax hívjon.

Ahogy figyelem a Providence General igazgatósági tagjainak fészkelődését, a lift cseng egyet. Megfordulok, hogy lássam, ki jöhetett fel ide a megbeszélés alatt. Elmosolyodok, ahogy Archer Grant, a pénzügyi igazgatónk kilép a liftből. Az időzítése tökéletes, de az arckifejezése elárulja, hogy gond van. Ez nem olyasmi, amit most hallani akarok.

– Mi a helyzet? Úgy nézel ki, mintha rossz hírt hoznál, Archer – mondom neki, ahogy odasétál hozzám.

– Hát, nekünk semmi rossz, de számukra mindenféleképpen az – mondja Archer, miközben a fejével a konferenciaterem felé bök. A kezembe nyom egy aktát, és vár, amíg kinyitom.

– Ezt Jax küldte neked? – kérdezem, ahogy felhúzom a szemöldökömet a számok láttán. Tízszer rosszabbak, mint a második aktában lévők.

– Igen, van még több is, de azt személyesen akarja odaadni. Azt mondta, ami abban az aktában van, az segíteni fog a jobb tárgyalásban. A vörös hajúnak az aláírása ott virít azokon az iratokon – mondja nekem Archer.

– Nos, ez elég jó ahhoz, hogy mára befejezzük a tárgyalásokat. Valami, amin elgondolkodhatnak a következő találkozóig. Köszönöm, Archer – kezet rázok vele, majd Caleb felé fordulok, aki időközben csatlakozott hozzánk.

– Menjünk vissza. Ledobunk egy bombát – mondom Calebnek. – Archer, szeretném, ha csatlakoznál hozzánk a találkozó hátralévő részében.

– Az öreg Richard fel fog robbanni – mondja Caleb.