Eltelik néhány óra, de Kat még mindig nincs sehol.

Azon tűnődöm, mi lehet az a dolog, ami ennyire fontos.

Miután kijózanodom, lezuhanyozom, fogat mosok, és a lakás kitakarításával foglalom le magam.

Próbálok nem Brooksra gondolni, de nem megy. Újra megnyitom az e-mailt, bámulom az esküvői meghívót és a páros hajóutat.

Aztán meglátom a nevemet a rossz helyen.

A gyomrom megfordul, és épphogy beérek a fürdőszobába, mielőtt hánynék.

Később valami még rosszabbat teszek.

Rákeresek a lányra a Google-ön.

A menyasszonya modell. Tökéletes. Gyönyörű. Minden, ami én nem vagyok.

Persze, hogy egy ilyen nőért hagyott el.

Épp vizet döntök magamba – életemben először tényleg megfogadva Kat tanácsát –, amikor végre belép az ajtón.

Fintorogva néz körbe, de amikor rám pillant, csak sóhajt egyet, és halvány, szomorú mosolyra húzódik a szája.

– Azt hittem, rosszabb állapotban leszel – mondja, és mellém telepszik a kanapéra.

A vállára hajtom a fejem, és felmutatom a vizespalackot. – Ha nem szedem össze magam, te megtetted volna helyettem. Megtanultam megválogatni a harcaimat.

– Az biztos. – Megrángatja kicsit a hajamat. – Van kedved elmenni vacsorázni? Nyílt egy új thai hely az irodám közelében. Azt mondják, nagyon jó a kaja.

Rásandítok. – Utálod a thai kaját. Mi folyik itt?

Felnevet, és egy másodpercre elfelejtem, milyen nyomorultul érzem magam. Gyönyörű, és minden erőfeszítés nélkül az. Ha én is jobban hasonlítanék rá, vagy az új menyasszonyára, talán Brooks még mindig az enyém lenne.

Kat arca hamar elkomolyodik. – Oké, elkaptál. Csak... nem tudtam, hogyan mondjam el. – Habozik, majd a szemembe néz. – Brooks egy seggfej, Ade. Soha nem érdemelt meg téged.

Keserűen felnevetek. – Ezt már mondtad.

– És komolyan is gondoltam. Emlékszel, amikor draftolták, és gyakorlatilag belekényszerített, hogy költözz Chicagóba vele?

Megrázom a fejem. – Nem ez történt.

– De igen – erősködik. – Csak azért vette neked azt a pékséget, mert azt hitte, New Yorkba draftolják. Emlékszel a tervünkre? Ha nem oda kerül, közösen veszünk itt ki egy lakást. És amikor megmondtad neki, hogy velem maradsz, jelenetet rendezett.

Megforgatom a szemem. – Nem jelenetet rendezett. Meg volt bántva.

Kat felhorkan. – Ja? Szóval neki is bántania kellett téged? Ade, te nem is akartál elköltözni. Bezárva tartott a lakásában, hogy szemmel tarthasson. Évente kétszer láttalak, és azt is csak akkor, amikor Chicago New Yorkkal játszott.

– Ez nem az ő hibája. Én nem akartam elmenni. Nem akartam dolgozni. Elvoltam azzal, hogy rá támaszkodom...

– És azzal is elvoltál, hogy sosem látsz engem? – Megcsuklik a hangja, de gyorsan palástolja.

Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, bármit, de félbeszakít.

– Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy onnan, hogy alig láttalak, eljutottunk oda, hogy minden nap itt vagy. Amikor azt mondtam, hogy addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, komolyan gondoltam, Ade. Szeretem, hogy itt vagy.

A szavai mélyebben érintenek, mint számítottam rá. Mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg azt mondta: akarja, hogy a közelében legyek?

Brooks sosem tette. Eltűrt, persze. De sosem akart igazán.

Kat megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. – Kicsit felvezetlek valamihez, ami fel fog dühíteni.

– Mi...

– Tudtam, hogy Brooks megnősül. – Hadarja el gyorsan, mint aki egy sebtapaszt ránt le. – Egy hónapja tudtam meg. Szó szerint ez a munkám, hogy tudjam az ilyeneket. De te már amúgy is össze voltál törve, és tudtam, hogy ha rájössz, valami olyasmi baromságot csinálsz, mint hogy visszakönyörgöd magad hozzá.

Megmerevedem. Tudta.

Igaza van, persze. De ha elmondta volna, megállíthattam volna. Elérhettem volna, hogy visszajöjjön hozzám.

Ez az ő hibája.

– Ezt nem tehetted volna meg helyettem. – A hangom remeg a dühtől.

Bólint. – Igazad van. Nem tehettem volna. És sajnálom, Ade. De meg kell értened, hogy ha ilyen gyorsan továbblépett, akkor soha nem is jött volna vissza.

– Ezt nem tudhatod! – Kirántom a kezem, de ő nem ereszti. – Engedj el, Katya.

Megrázza a fejét. – Nem. Mert még nem is ez az, ami igazán fel fog dühíteni.

Abbahagyom a szabadkozást.

Van még más is?

– Mi a fene, Katya?

Figyelmen kívül hagyja a pillantásomat, és folytatja. – Nem jön vissza, Adeline. Nem láttad a közös képeiket, és nem hallottad, hogyan beszél róla az interjúkban.

Azt hittem, a legnagyobb fájdalom az volt, amikor Brooks elhagyott. Tévedtem.

Mert ez? Ez olyan, mintha a szívem beomlana.

De nem sírok. Nem tudok.

– Miért mondod ezt nekem, Kat? – A hangom alig több egy suttogásnál. Lehajtom a fejem. Képtelen vagyok ránézni. Túl nagy a szégyenem.

Megszorítja a kezem. – Mert sokkal többet érsz, mint az a seggfej, akihez tíz évig láncoltad magad. És ha ezt nem hiszed el, hidd el ezt: soha, de soha nem fogok hazudni neked, Adeline. Még ha néha el is hallgatom az igazságot a te érdekedben.

Mély levegőt vesz. – Emlékszel, amikor meséltem a PR-stratégiámról azzal az idióta játékossal a klubomnál?

Lassan bólintok. Emlékszem. Csak azt nem tudom, ez most miért jön elő.

– Nagyszerűen halad a dolog. Az imázsa javul, de fenn kell tartanunk a lendületet. Emlékszel, mondtam, hogy randiznia kellene egy csinos lánnyal, hogy jövőbeli családapának tűnjön?

Most nem bólintok. Utálom, amerre ez tart.

Katya habozik, majd túlságosan is jókedvűen elvigyorodik. – Egytől Hadész segglyukáig terjedő skálán mennyire lennél mérges, ha azt mondanám, hogy téged ajánlottalak a feladatra?