A szép napokon imádom a legjobb barátnőmet. A kifejezetten rossz napokon pedig emlékeztetem magam, hogy jót akar.

De ma? Ma pocsék napom van, és dühöngök.

A „Hadész segglyuka” skála nem is elég magas. Kirántom a kezeimet az övéiből, a dühöm olyan forró, hogy komolyan fontolóra veszem, hogy lelököm a kanapéról – egészen addig, amíg észre nem veszem, milyen közel van a dohányzóasztal, és el nem rándulok.

Mérges vagyok. De nem annyira, hogy sérülést okozzak neki. Még nem.

– Ezt nem hiszem el! – pattanok fel a kanapéról, és a hálószobám felé viharzom. Katya szorosan a nyomomban van.

– Túlreagálod, Ade. Ez nem is olyan rossz dolog!

Lerúgom a bal papucsomat és a feje felé hajítom, de neki baseballos reflexei vannak az apjával töltött gyerekkori labdázásokból – és könnyedén elhajol.

Rám mered, és úgy mutat rám az ujjával, mintha egy rosszalkodó kiskutyát akarna megdorgálni. – Mondj egyetlen érvényes okot, amiért dühös vagy, és békén hagylak.

Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Váratlanul ér, az agyam rövidzárlatot kap, ő pedig egyszerűen átgázol rajtam, amíg rá nem bólintok az akaratára. – Most szakítottam Brooksszal!

– Hozzáférés megtagadva. – Sorolni kezdi az ujjain. – Egy: ő egy szemétláda. Kettő: tovább kellene lépned. Három: megnősül, és szó szerint meghívott az esküvőjére. Egy átkozott hajóútra.

Keresztbe fonja a karját, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki helyette hoz döntéseket. – Adeline Louise Beaumont. Ezt te sem gondolhatod komolyan.

Utána hajítom a második papucsomat is, és ezúttal célba találok – pontosan a vállán landol.

– Ne hívj így! – fortyanok fel. – És ez elvi kérdés! Mindig arról papolsz, milyen irányító típus volt Brooks, de te pont olyan vagy! El kellett volna mondanod, hogy eljegyezték. Nem volt jogod elhallgatni előlem, és meg kellett volna kérdezned, mielőtt bármire is benevezel!

– Ne merj bűntudatot kelteni bennem. – Most már ő is forrong. – Nem neveztelek be semmire a fenébe is, csak javasoltam valamit. És ne merj ahhoz a semmirekellő alakhoz hasonlítani.

Vesz egy mély levegőt, majd olyan komolyan néz rám, hogy nem tudok elfordulni. – Mondd csak, mi a terved? Egy hónapos esküvői hajóutat tart. Ismerlek. Sosem fogod visszautasítani a meghívást. Elmész, kínozod magad, aztán hazajössz, és elvárod, hogy én rakjam össze a darabjaidat.

Összeszorítom az ajkam. Nincs mit mondanom.

Kifújja a levegőt, mintha tudná, hogy megnyerte a vitát. – Nem megyek el veled. De ha belemész az ötletembe – mert soha nem kényszerítenélek semmire –, akkor nemcsak hogy lesz kísérőd az egész útra, de az egészet az öntelt, seggfej képébe dörgölheted.

Közelebb hajol, a szemei csillognak. – Képzeld csak el, Ade. Az exmenyasszonya... a kedvenc hokijátékosával randizik.

Nem kellett PR-menedzsernek – vagy gondolatolvasónak – lennem, hogy lássam, ez hogy festene.

Brooks megszállottja volt Reid Harringtonnak. Ennyire emlékszem. Még az egyetemen egyszer nem engedte, hogy az autója első ülésére üljek, mert Reid pár órával azelőtt ott ült, és nem akarta, hogy „elrontsam a szerencsehozó kabaláját”.

Azt hittem, viccel, és mégis beültem. Hatalmasat veszekedtünk. Aztán a csapata elvesztette a meccset, ő pedig teljesen kikelt magából, és rajtam töltötte ki a mérgét, ordítva, hogy „nem tarthat maga mellett egy olyan nőt, aki képtelen az istenverte szóra hallgatni”.

Az emléktől keserű íz támad a számban. Emlékszem, ahogy Katyának sírtam, azon tűnődve, miért nem randizik egyszerűen Reiddel, ha ennyit jelent neki.

Kat szorosan figyel, még mindig huncutul vigyorog, de látom, hogy belül még mindig tiszta ideg. Épphogy csak tartja magát. Aztán szó nélkül megfordul, és a szobája felé indul. Valószínűleg le akar higgadni, és ez valószínűleg így is van jól. Ha maradna, csak újra elkezdenénk veszekedni.

Megáll az ajtóban. – Gondolkozz rajta, amennyit csak akarsz, de ma este Reiddel vacsorázom. Ott lesz, abban a thai étteremben, amit említettem. – Rám pillant. – Nem akarlak sürgetni, de ha benne vagy, ez lehetne az első hivatalos randitok a nyilvánosság előtt. Megmondhatom Reidnek, hogy hagyja el a napszemüveget és a maszkot. Öltözz ki. De csak ha te is akarod, oké?

A tekintete meglágyul, mintha látna valamit az arcomon, amiről én magam sem tudok. – Szeretlek, Adeline. Még ha néha nem is úgy tűnik.

Aztán eltűnik a szobájában, és halkan becsukja maga mögött az ajtót.

És végre, ma először, kapok levegőt.

____

Sosem voltam jó a sminkelésben. Megnyitok egy YouTube-videót a szempillaspirálozásról, és szinte elolvadok az ágyamon.

Katya tökéletesen manikűrözött egyik kezén meg tudnám számolni, hányszor viseltem egyáltalán sminket – és azt is csak titkos kimenőkön vele, amikről Brooks sosem tudott. Leültetett, felemelte az államat, és „kipofozott”, ahogy ő hívta. Tudom, hogy most is kopoghatnék az ajtaján, kérhetnék segítséget, és elmoshatnám a köztünk lévő feszültséget. De nem akarom. Még nem.

Brooks gyűlölte, ha sminkeltem. Néha már azért is kiabált, ha csak egy szájfényt talált a táskámban.

Megrázom a fejem. Ez szánalmas kifogás arra, hogy még egy szempillaspirált sem tudok felvinni. Emlékszem, milyen fejet vágott Kat, amikor először mondtam neki, hogy miatta kerülöm a sminket.

Most itt ülök az ágyamon, a legszebb ruhámban – egy gyönyörű fehér darab, amit Kat vett nekem a tavalyi születésnapomra. Karika fülbevalókat teszek be, majd egy egyszerű lófarokba fogom a fürtjeimet. Úgyis könnyen összeugranak, felesleges lenne kiengedni őket.

A YouTube-videót könnyebb volt követni, mint hittem. Kiderült, hogy a legtöbb termékem már megvolt, hála Katyának. És amikor a tükörbe nézek, úgy gondolom, egész tisztességes munkát végeztem.

Aztán bevillan egy gondolat. Megérte? Azokat az éveket azzal tölteni, hogy úgy tettem, mintha nem szeretném a sminket. Úgy tettem, mintha nem akarnék olyan szép lenni, mint a lányok a közösségi médiában.

Azt hiszem, Brooks távozásának vannak előnyei. Most már megtehetek ilyen dolgokat anélkül, hogy azon aggódnék, ő jóváhagyja-e.

Felkapok egy fekete táskát, és vetek magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Elakad a lélegzetem.

Csinos... vagyok.

A szemem ég a visszafojtott könnyektől.

Mikor tetszettem utoljára magamnak?

Mikor volt utoljára szabad törődnöm ezzel?

Kinyitom az ajtót.

Katya ott áll kint, a keze a levegőben megfagyva, épp kopogni készült. Meglát, és megtorpan, ajkai kissé elnyílnak, de nem szól semmit.

Így hát én szólalok meg helyette.

– Készen állok. – Felemelem az állam. – Elérem, hogy az a seggfej megbánja, hogy elpazarolt tíz évet az életemből.

Katya a világ legnagyobb, legpimaszabb vigyorára húzza a száját.