ELOWEN

Az eső továbbra is vert minket, lemosva a sár nagy részét, ami az arcomba fröccsent.

Felnyúlt, és elsimította a koszos hajam az arcomból. Érintésére lehunytam a szemem – egy érintés, amit szívesen fogadtam…

Megkönnyebbülés hulláma áradt el rajtam. Xavian sok minden volt: gúnyos, tartózkodó, hideg és arrogáns, de nem volt szörnyeteg.

– Úgy tűnik, egyetlen pillanatra sem tudsz kimaradni a bajból – mormogta halkan, mielőtt tekintete élesen a néhány lépésre álló két férfira villant volna.

– Távoznod kellene. Ne avatkozz bele abba, ami nem a te dolgod! – hallatszott Nikolas pökhendi hangja hátulról.

A Xavian szemében felvillanó arany fény hatására kihagyott a szívem egy ütemet. Még ha az arca többi része érzelemmentes is maradt, az a harag, amit abban a szemben láttam… értem szólt. A gyomrom megremegett, mielőtt Xavian maga mögé utasított.

– A falka harcosaiként ez aztán szép példamutatás.

– Ennek semmi köze hozzád. Menj el. Nem láttál semmit – tette hozzá Kydos ridegen.

Xavian tarkóját bámultam, miközben a melleim előtt összefontam a karomat, átölelve magam.

– Eleget láttam ahhoz, hogy ezt az Alfa elé tárjam. – Xavian előrelépett, és mindkét férfi megfeszült.

Összevontam a szemöldökömet, ahogy belém hasított a felismerés. Nem Xaviantól féltek, hanem attól, hogy talán ő lesz a jövőbeli Béta… Ez csak azt mutatta, hogy a rang tesz téged mindenné vagy semmivé…

A két férfi pillantást váltott, gondolati úton kommunikáltak, majd ridegen rám néztek. A szemükben ott volt a néma ígéret, hogy ennek még nincs vége. Mindketten elindultak mellettünk, de Xavian ekkor megragadta Nikolast a gallérjánál fogva, és behúzott neki egyet az állkapcsára.

– Mi a franc van veled?! – sziszegte Nikolas, az arcát szorongatva, ahogy hátratántorodott.

– Érints meg még egyszer, és megöllek – vicsorgott Xavian, a hangja veszélyes és fagyos volt.

Mindketten elviharzottak, Xavian pedig felém fordult. Hirtelen nagyon meztelennek éreztem magam, annak ellenére, hogy csak tegnap parádéztam előtte… A mai nap más volt. Annak a súlya, ami történhetett volna velem, hirtelen mocskosnak és kihasználtnak láttatott a saját szememben. Hátat fordítottam neki, nem akartam, hogy lássa sebezhető állapotomat.

A félelem, ami átjárt, az egész testem, már a kimerültségen is túlmutatott. Felkaptam a vizet, amikor éreztem, hogy az ujjai a hátam felső részéhez érnek. Megharaptam az ajkamat, amikor lehúzott rólam egy gyapjúdarabot.

A csend hangos volt közöttünk, de ma nem volt mondanivalóm. A szívem nagyot dobbant, amikor éreztem, hogy meleg dzsekijét a vállamra teríti, és az illata elárasztja az érzékeimet. Lehunytam a szemem. Annak ellenére, hogy milyen mély megnyugvást hozott, a puszta valóság, hogy most már senki vagyok… gyakorlatilag egyedül ezen a világon, súlyosan érintett.

A szüleim halottak voltak… nem tudtam fenntartani a Delacroix nevet, és nem volt senkim…

Ott van neked Celestia és Xavian… próbáltam mondani magamnak, de vajon tényleg ott voltak?

– Tűnjünk el innen – szólalt meg a hangja, én pedig bólintottam, szorosan magam köré vonva a dzsekit, miközben ő elindult.

Meglepetésemre megragadta a csuklómat, a zúzódott kezemre pillantott, homlokát ráncba szedte, és elvezetett. Néztem a nagy kezét, amint a bőrdzseki ujjára fonódik, a szívem pedig nagyot dobbant.

Megmentett…

„Xavian lehet a Béta…”

Élesen felnéztem rá, azon tűnődve, mennyi lehet ebből igaz. Ő vajon tudja? Azonban kizökkentett a gondolataimból, amikor a szorítása a csuklómon annyira megerősödött, hogy már szinte fájt.

– Mégis mi a fenére gondoltál? – mordult fel, megijesztve a hangjában rejlő haraggal. Pislogtam, az eső egyre jobban szakadt, ő pedig rántott egyet rajtam, hogy kövessem.

– Tessék? – kérdeztem, megzavarodva a szavaitól. Egész lénye egy szempillantás alatt megváltozott.

– Semmit sem tanultál a támadás óta? Tudnod kellene, hogy ne kószálj egyedül. Különösen azok után a pletykák után, amik a királyságban keringenek! – sziszegte mérgezően, én pedig hátrahőköltem tőle, megdöbbenve és megbántva. – Hányszor fogsz még hibázni?!

Vajon engem hibáztat a történtekért? Ő is engem hibáztat a halálukért? Mintha én kértem volna, hogy ez történjen!

A szavai fájtak, annak ellenére, hogy alapból hideg és arrogáns volt. Pont tőle, mindenki közül, nem vártam ezt. – Szerencséd van, hogy beléd botlottam – sziszegte, én pedig kirántottam a kezemet a szorításából. A mozdulat nem maradt észrevétlen előtte, megfordult és rám meredt. A hátam egy fának ütközött, ahogy még egyet hátráltam, amitől felszisszentem, a hátam már így is égett a bántalmazástól.

A szemei izzottak a dühtől. – Válaszolj nekem! – morogta, és a fejem két oldalán a fatörzsre csapott a kezével, mellkasa az enyémnek feszült. Az arca olyan közel volt, hogy egy másodpercre egyszerűen megnémultam, elvesztettem a beszédképességemet. Túl közel volt…

– Xavian? – sikerült mormognom, mire a szeme az enyémbe fúródott. Nagyot nyeltem, ahogy átható borostyánsárga tekintete belém mélyedt.

– Szerencséd van, hogy nem mentem tovább – suttogta keményen, mire a gyomrom összeszorult; próbáltam visszatartani a könnyeimet, amiket szerencsére eltakart az eső. A szavai engem is feldühítettek. Hogy merészeli ezt mondani? Semmi, amit tettem, nem jogosította fel őket arra, amit tenni próbáltak velem. Csak edzeni akartam menni.

– Akkor miért a francba nem mentél tovább? – sziszegtem. A félelmetes morgás, ami elhagyta a torkát, arra késztetett, hogy visszaszívjam a szavakat, és amikor az egész testével az enyémnek feszült, a fájdalom végighasított a hátamon. Éreztem teste minden vonalát, a gyomrom pedig görcsbe rándult.

– Fogadok, hogy örültél volna neki, mi? Hogy eljátszhasd az áldozatot. Ez volt az, amit akartál, és csak kéretted magad? – morogta. – Ez volt? Mondd el, Kicsi Szirén, szereted, ha durva? – A kezével a torkomra markolt, én pedig küzdöttem ellene, próbáltam kiszabadulni.

– Xavian! Hagyd abba! – hörögtem.

Xavian közelebb hajolt, az orra végigsiklott az arcomon a fülemig. – Érzem rajtuk az illatukat… – morogta veszélyesen, a hangtól hideg futott végig a hátamon, és libabőrös lett a karom.

– Xavian, kérlek. Miért viselkedsz így? – suttogtam, a szívem kalapált, ahogy felnéztem azokra az izzó arany szemekre. A keze kínzó módon siklott le a torkomról a mellemre, és durván megszorította, amitől felnyögtem, és a gyönyör hulláma egyenesen a testem közepébe hasított.

– A hülyeségeddel az életedet kockáztattad. Hagytad, hogy a mocskos kezükkel összefogdossanak. Gyenge vagy – vicsorgott. – Senki sem érhet hozzád… az egyetlen kéz, amely hozzád érhet, az enyém.