Tizenöt lány aludt egy szobában. Ez egy teljesen új élmény volt. Én a felső ágyon aludtam, Romy pedig alattam. A fiúk ugyanabban az épületben aludtak, de a másik oldalon. Egy hatalmas nappali választotta ketté az épületet, ahol a közösségi összejöveteleket tartották.

Reggel Tessa azt mondta, vigyázzak a dolgaimra. Az omegákat nem felügyelték, és sok volt a lopás. A szekrényekben még a cuccaimnak sem volt hely, így be kellett érnem azzal, hogy az ágy alá gyömöszöltem mindent. A telefonomat a szoknyám zsebében hordtam; azt nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem. Amíg csak lehet, magamnál kell tartanom. Csak idő kérdése volt, mikor kobozzák el.

Előző este küldtem anyának egy üzenetet, hogy tudassam vele, túléltem az első napot. Másnap reggelig nem válaszolt. Félretettem a dolgot, ki tudja, mit művelt a telefonjával. A reggeli köd belepte a mezőt, és nem volt más választásom, mint jéghideg vízben zuhanyozni.

Kitalálhatták: a világ ezen felén nem folyt meleg víz. Arra sem volt időm, hogy megszárítsam a hajam, így maradtak a fürtök – legalább egyformák voltak. A fejemre húztam az extra kicsi barna pólót, rá egy hosszú kardigánt a lengő szoknyához. Pár centivel rövidebb volt a kelleténél, de megteszi.

Nem a többiekkel reggeliztünk az iskola menzáján. Volt egy saját kis lyukunk nem messze a toronytól. Tessa már elment. Szerencse, hogy megmutatta, hol van. Már mindenki elment, én voltam az egyetlen, aki még csak most cammogott ki a Szolgák Negyedéből. Reméltem, maradt nekem valami.

Felsóhajtottam, és rugdostam az utamba kerülő köveket. A pontosság sosem volt az erősségem. Most annak kellett lennie, ha túl akartam élni.

– Úgy döntöttél, kihagyod a reggelit?

Kieran hangja hallatszott előlem. Neki miért nem kell egyenruhát hordania? Szürke melegítőt viselt helyette.

– Épp oda tartottam.

Kihúzta a csuklóját a pulóvere zsebéből, és rápillantott az ezüstórájára.

– Harminc percet késtél. Mit fogsz enni? Morzsákat?

Felnyögtem: – Ha jobban belegondolok, inkább csak lógok a barátaimmal.

Felnevetett. Mellém szegődött, és a vállamra tette a karját.

– Gyere – mondta.

Felnéztem rá. Te jó ég, mindig is ennyivel magasabb volt nálam? És szélesebb?

– Hová viszel, Kieran? – hunyorogtam rá gyanakvóan.

– Enni, nyilván. Nem akarsz éhgyomorra nekivágni az első napnak. A szünet csak kettőkor van.

– Kettőkor? – hördültem fel. Hogy fogom ezt élve kibírni?

– Pontosan, de én vigyázok rád. – Elmosolyodott.

Talán a dolgok olyanok lesznek, mint régen, de kételkedtem benne. Bár továbbra is közel maradhatunk egymáshoz, még ha rangban alatta is állok. Elsimítottam a hajamat az arcomból. Nem akartam ezen gondolkodni.

– Azt hiszem, mondanom kellene egy köszönetet… fenséged. – Elszökkentem mellőle.

Elhúzta a száját: – Elfelejtettél meghajolni.

– Ó, az soha nem fog megtörténni.

– Tudod, a legtöbb farkas komolyan veszi a büntetéseket.

Megforgattam a szemem: – A tieidet nem.

– Ebből még komoly bajod lesz, Sera.

Felnevettem. Elfelejtette, mennyi bajba kevert minket régen. Odaértünk a menzához. Egy hatalmas épület a torony mögött. Odabentről alapzaj hallatszott, több száz nálam magasabb rangú farkas beszélt egyszerre. Benéztem a pólóm alá, aztán a pici épületre, ahol a többi omega ette a maradékot, amit eléjük dobtak.

A menza előtt megtorpantam. Átlátnának rajtam! Nem odatartozom.

– Tudod mit, megér egy próbát megnézni, mi maradt nálunk. Biztos jól elboldogulok.

Kieran megragadta a csuklómat és közelebb húzott magához.

– Nem, megyünk be.

– Nem, Kieran. Jól vagyok. Hirtelen nem is vagyok éhes. – *Gyomor, kérlek, ne korogj!* Behúztam a hasam, csak a biztonság kedvéért.

Elhúzta az arcát: – Látom, hogy hazudsz!

Duzzogtam: – Tudod, hogy nem mehetek be oda. Teljesen kilógok a sorból.

– Na és? Ez nem jelenti azt, hogy nem kellene enned.

Elszontyolodtam. Olyan kedves volt, de kételtem benne, hogy ez sokat segítene ezer vérszomjas szemmel szemben, akiknek közös céljuk az omega kihajítása.

Érezve a nyugtalanságomat, levette a szürke kapucnis pulóverét, és felém nyújtotta.

– Nesze. Így nem látszik a pólód.

A fejemre húztam a hatalmas pulóvert. Még három kar belefért volna az ujjába! Felnyögtem, de ez akár működhet is. Békében reggelizhetek. Remélhetőleg.

Együtt mentünk be, igen, kicsit lemaradva mögötte. Ennyit arról, hogy észrevétlen maradok. Minden szem rám szegeződött. Néhányan a fogukat is mutatták. Lehajtottam a fejem, és szorosan Kieran mellett maradtam. A duruzsolás suttogássá változott. Kieran keze a vállamra nehezedett, megállított egy asztalnál, és leültetett.

– Nem kellene most sorban állnom a reggeliért?

Leült velem szembe. Valaki felszisszent. Ó, de teátrális! – Itt kiszolgálnak minket, édesem.

– Ó, neked aztán tényleg jó dolgod van, mi?

Rám villantotta tökéletes fehér fogait. – Ez semmiség.

Oldalra döntöttem a fejem, a szőkésvörös hajam a vállamra omlott.

– Miért is nem csodálkozom ezen?

Mielőtt válaszolhatott volna, egy sötétkék csíkos, fekete pólós srác termett mellette. Az egyik gamma. Meghajolt. Összeráncoltam a szemöldököm. A farkasok tényleg csinálnak ilyet?

– Alfa, Mr. Thorne kéreti önt. Azt mondja, sürgős.

Kieran alfa. Pislogtam párat. Hihetetlen, hogy ez a név tényleg eszembe jutott. De volt egy jó csengése. Mindenesetre Kieran nyögve felállt az asztaltól. A kis gamma srác eliszkolt. Biztos elsőéves volt.

– Tényleg…

Áthajolt a vállam felett, és egészen közel a fülemhez beszélt. Valaki megint felszisszent. Mi jön legközelebb? Elájul valaki?

– Ne reagálj semmire. – A lehelete forró volt az arcomon. Vissza kellett fojtanom a borzongást.

– Micsoda? – suttogtam teljesen megszeppenve.

– Komolyan mondom, Sera. Ne reagálj semmire, amíg vissza nem jövök. Nem tart sokáig.

Bólintottam. Még mindig nem értettem, mire gondol. Átöleltem magam, és vártam az ételt. Talán elvihetném magammal, és később utolérhetném Kierant. Most, hogy egyedül maradtam, én voltam a műsor sztárja. Nem kellettek túlérzékeny érzékszervek ahhoz, hogy halljam, amint egy lány a másik asztaltól azt mondja a barátnőjének:

– Mégis mit képzel ez, hogy Kieran alfával ül egy asztalhoz?

– Mi ez egyáltalán? – kérdezte valaki más.

– Még sosem láttam errefelé.

A reggeli már nem is volt olyan fontos, a távozás viszont létfontosságúnak tűnt. Aztán megláttam egy nőt, aki egy tálcán különféle húsokat és tojást hozott. A gyomrom abban a pillanatban úgy döntött, hogy kordul egyet, én pedig kénytelen voltam engedelmeskedni a parancsának. A kék egyenruhás idős hölgy már majdnem az asztalomnál volt, amikor valaki elállta az útját. Sloane! Sloane beszélt hozzá pár másodpercig, a nő pedig sarkon fordult a tálcával.

– Basszus – mormogtam.

Aztán Sloane az asztalomhoz lépett. De nem egyedül, volt erősítése. El kellett volna iszkolnom onnan, de nem féltem tőle. Utáltam a figyelem középpontjában lenni, különösen rossz okokból, de tőle egyáltalán nem tartottam.

Felemeltem az állam. Mélyen belül tudtam, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki.

– Nézzétek, mit fújt be a szél. Eltévedtél?

A barátnői kuncogtak. Egyikük még Sloane-nál is gyönyörűbb volt. Kristálykék szemek, halványrózsaszín ajkak, és hófehér haj, ami a hátáig ért. Úgy tűnt, ő sem kedvel túlságosan.

Kényszeredett mosolyt villantottam Sloane-ra és a csapatára: – Tudjátok, hogy Kierannal jöttem.

Egy energiahullám talált el, mintha háromszor egymás után téglával vágtak volna fejbe. Mi a fene?

– Nos, akkor tudnia kellene, hogy az olyan omegák, mint te, értéktelen kis szemétdarabok, és semmi keresnivalód itt! – üvöltötte, és egy újabb erőhullám csapódott a fejembe.

Aú. A fejemhez kaptam, és rávicsorgam. A kirohanása miatt az egész teremben megfagyott a levegő. Sikerült elintéznie, hogy ne reggelizzek, és legyen egy három hétig tartó fejfájásom, úgyhogy akár le is léphetek. Tántorogva felálltam.

– Amúgy sem akartam itt enni. Megyek. – Mondtam, feltételezve, hogy elérek az ajtóig anélkül, hogy elájulnék.

– Várj csak, Sloane, nem ismerős az a pulóver? – kérdezte a fehér hajú lány hanyagul.

Ó, hogy rohadjon meg.

– Nem, miért lenne… – Sloane teátrálisan elszörnyedt. – Vedd le azonnal!

Ne, miért a menza közepén? Megmarkoltam a pulóver alját és csikorgattam a fogam.

– Azt akarod, hogy vetkőzzek?

A szeme a pokol színeiben izzott. Szó szerint. Aztán jött egy újabb ütés a fejemre. Hátrahőköltem, és majdnem a padlón kötöttem ki.

– Vedd le, omega – mondta összeszorított foggal. – Vagy kérsz még?

– Jó, rendben. – Lehámoztam magamról a túlméretezett holmit, és a lábai elé dobtam.

Szisszenések töltötték be a menzát, szitkozódásokkal és vicsorgással vegyítve. Te jó ég, csak egy omega voltam. Félig-meddig vártam, hogy valaki megdob egy paradicsommal. Sloane odamenetelt hozzám, a szeme még mindig a pokol tüzében égett. Megragadta az állkapcsomat, és az ujjait a bőrömbe vájta. Elvesztettem az érzést a lábamban, és a márványpadlóra roskadtam.

– Tiszteletlen kis ribanc. A vaskarámba mész.

***

– Mi van? Mit etetnek ezekkel?! – nyögtem fel.

Sloane egészen egy vaskarám nevű pöcegödörig rángatott. Egy hely, ahol szőr, rohadt étel van, és lábszag meg pingszag terjeng. Ez volt az a hely, ahová a béták jártak edzeni meg egyéb hülyeségeket csinálni. Sloane megparancsolta, hogy varázsoljam ragyogóvá a helyet, mintha az lehetséges lenne.

A gúnyolódó béták sem segítettek.

– Sokat segít, ha jó mélyen előrehajolsz – nevetett valaki.

– Álmodozz csak, seggfej. – Húztam végig a rozoga seprűt a földön. Egy gereblye jobb lett volna.

– Ó, ennek aztán van stílusa. – Egy magas, vékony, hollófekete hajú, bronzbőrű fickó körözött körülöttem, mint a héja. – Ezt meg honnan szedted?

A mozdulatával odaintette a barátait. Kevesebb mint tízen edzettek ott, de mind engem akartak kikezdeni. Egy zömökebb, koszos-szőke hajú srác vigyorgott rám undorítóan. Mit akart, csókot? Fúj.

– Figyeljetek srácok, minél gyorsabban végzek, annál hamarabb tűnök el az utatokból. Szóval tehetnénk úgy, mintha itt sem lennék? Köszi, az szuper lenne. – Visszatértem a szemét hordásához, de a mély nevetés jelezte, hogy a tervem nem vált be.

– Friss hús. Rég volt már, hogy betörtem egy újoncot.

Hátráltam.

– A tiéd, Kellan. – A vékony srác hátralépett. Seggfej.

Kellan megropogtatta az ujjait és elvigyorodott. – Megtanítalak egy kis modorra, szép pofika.

Húsos keze a vállamra nehezedett, de úgy pöccintettem le, mint egy legyet.

– Ne érj hozzám, te disznó!

– Disznó? Nem tudod, kivel beszélsz, ribanc.

A barátai kuncogtak. Rám villantotta a farkasát. Ha valamit megtanultam anyától, az az volt, hogyan védjem meg magam bármitől, és fegyver is volt a kezemben. Gyerünk.

– Mit fogsz csinálni? Disznó.

Morgott egyet. Megszorítottam a seprűnyelet. Mielőtt felemelhette volna a kezét, a seprű végével mindkét fülére odavertem. Megzavarva az érzékeit. Az orra rosszabbul járt volna. Felüvöltött, a tenyerét a fülére szorította és hátrált. Megbotlott a szemétben és a seggére esett.

Egy pont nekem, de most aztán megcsináltam. A maradék kilenc béta úgy meredt rám, mint a nyers húsra. Nyeltem egyet.

– Kicsi ribanc – morgott a vékony, és rám villantotta a farkasát.

Hátratántorodtam, szorongatva az egyetlen fegyveremet.

– Ne… ne gyere közelebb!

Kellan abbahagyta az üvöltést. Észre sem vettem, de időben meghallottam, hogy megforduljak és lebukjak, mielőtt a földhöz szoríthatott volna. A karmait nem tudtam elkerülni. Felhasította a karomat, és úgy égett, mint a pokol. Felemeltem a seprűt és az orrára sújtottam. Erre a barátja kikapta a kezemből a seprűt, és kettétörte, mint egy gallyat.

– Ó, te jó ég. – Végem van.

Előreindultak.

– Álljatok le! Hagyjátok békén az omegát!