03 | Az Alfa-hármasikrek

Ahogy az utcára értem, az eső tetőtől talpig eláztatott, a hideg levegő körbefogott, amitől vacogni kezdtem, de nem éreztem semmit.

Sem fájdalmat. Sem sértettséget. Csak az ürességet, ahogy cél nélkül bolyongtam, nem volt hová mennem.

Mit kellett volna most tennem?

Pincérnőként dolgoztam egy étteremben, és azt is csak azért, mert a főnököm volt olyan kedves, hogy felvett, amikor senki más nem volt hajlandó.

Mindazok után, amik történtek, mindenki úgy hitte, el vagyok átkozva. Senki nem akart alkalmazni. Azt hitték, balszerencsét hozok az üzletükre.

És az sem segített, hogy farkas nélküli voltam… vagy hogy az anyám megmérgezte magát farkasölő sisakvirággal – valamivel, amit minden vérfarkas megvetett. Bűnnek látták, megbocsáthatatlan szégyennek, és mivel anyám megitta, a családom hírneve romokban hevert.

Most pénzre volt szükségem a megmentéséhez, és nem kérhettem a főnökömtől újabb előleget. Már a múlt hónapban is kértem, és még ha meg is tenném újra… az sem lenne elég. Szóval…

– Mit tegyek? Mit kellene tennem? Fáradt vagyok… annyira elegem van mindenből. Csak meg akarok halni – suttogtam az orrom alatt, a könnyek patakokban folytak az arcomon, elvegyülve az esővel.

Valóban úgy éreztem, hogy mindenki elhagyott – elhagyott az apám, aki meghalt és magamra hagyott, elhagyott az anyám, aki a mérget választotta, elhagyott az egyetlen férfi, akiben bíztam, és aki elment a társához, elhagyott a világ… és ami a legrosszabb, elhagyott a Holdistennő.

– Istennő… – Megálltam és az égre bámultam, remegő kézzel kopogtatva a mellkasomon. – Miért élek? Ha ezt az életet szántad nekem, akkor miért hoztál egyáltalán erre a világra? Miért élek, ha még csak boldog sem lehetek? Miért? Mit követtem el?

A hangom elcsuklott a frusztrációtól.

– Miért hagyod, hogy így éljek? Miért hagytad őt meghalni?! Miért vagy ilyen kegyetlen? Még őt sem tudtad megvédeni. Elvetted azt az egyetlen embert, akit anyám a legjobban szeretett. És most, bár tudom, hogy vele akar lenni a túloldalon, nem tudom elengedni. Tudom, hogy önző vagyok… tudom, hogy még az utolsó kívánságát sem tudtam teljesíteni.

Mormogtam magamban, a hangom suttogássá halkult, ahogy visszaemlékeztem anyám utolsó szavaira, mielőtt azon a napon elvesztette az eszméletét.

„Sajnálom, gyermekem. Tudom, hogy ez bűn… de nem tudok az apád nélkül élni. Kérlek, ne kényszeríts rá, hogy nélküle éljek. Látni akarom őt újra. Kérlek, bocsáss meg nekem, lányom. Ne sirass engem.”

Ökölbe szorult a kezem, ahogy felnéztem a viharos égre. – De miért csak ülsz ott – semmit sem téve, akármennyire is kiáltok hozzád?! Miért vagy ilyen kegyetlen?!

Mennydörgés morajlott felettem a szavaimra, de nem hagytam abba.

Nem érdekelt, ha bűnt követek el azzal, hogy így beszélek minden vérfarkas anyjával.

Csak ki akartam adni magamból mindent.

Hogy hibáztassak valakit mindenért, amit elveszítettem.

– Ha ez az élet, amit élnem kell… – suttogtam lélegzetvisszafojtva, tekintetemet a földre vetve, miközben kipisszegtem az utolsó szavakat –, akkor inkább meghalok.

A mennydörgés fülsiketítő csattanással hasított végig az égen, ezúttal hangosabban, mintha magát a földet akarná kettérepeszteni.

És mielőtt a következő levegőt vehettem volna, az idő lelassulni látszott.

Fényvillanás robbant előttem.

Pislogtam, felnéztem, éppen időben, hogy lássam az egyenesen felém száguldó autót, amelynek kürtje vadul harsogott.

A lélegzetem bennakadt a torkomban. Lefagytam, képtelen voltam mozdulni, ahogy a kocsi közeledett, kész arra, hogy bármelyik pillanatban elgázoljon.

Mozdulnom kellene. Tudtam, hogy mozdulnom kellene. De a lábaim a földbe gyökereztek, teljesen megdermedtek.

És ahogy az autó közelebb ért, lassan lehunytam a szemem, egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon.

Ennyi volt. A pillanat, amikor elérem a végzetem.

Nem féltem. Még csak szomorú sem voltam.

Az egyetlen sajnálatom az volt… hogy anyámat itt hagyom.

Ahogy elfogadtam a sorsomat, imádkoztam, reméltem, hogy ha meghalok, Zane továbbra is gondoskodik majd róla.

Tudtam, hogy bolondság. Tudtam, hogy nem szabad bíznom benne, mindazok után. De mégis… reméltem.

– Sajnálom, anya – suttogtam, felkészülve a fájdalomra.

Csakhogy… az sosem jött el.

Még miután magamban elszámoltam ötig… semmi sem történt.

A szemem felpattant.

Az autó megállt, pontosan előttem. Alig egy centire.

Remegő levegő szakadt ki a mellkasomból, a térdem megrogyott, és a földre rogytam, zihálva, a kezemet szorosan a dübörgő szívemre szorítva.

Csak a szakadó eső hangját hallottam, ahogy a földet bámultam, küzdve a levegőért. De ahogy próbáltam felfogni, mi történt, egy kezet éreztem a vállamon, és egy hangot hallottam.

– Jól van, hölgyem?

Egy férfi megnyugtató hangja ért el hozzám, és abban a pillanatban, ahogy felnéztem és megláttam az előttem álló alakot, mintha minden levegő elfogyott volna a tüdőmből.

Egy pár teljesen fehér szembe bámultam, olyan szemekbe, amik mintha beszippantottak volna.

A világ megint megállt.

– Ha meg akarja ölni magát, javaslom, ne az út közepén tegye, és ne okozzon kényelmetlenséget másoknak.

Egy bosszús hang zökkentett ki a kábultságomból.

Azelőttem álló férfi mögé néztem, és láttam egy másikat mögötte, hideg arckifejezéssel, ajka enyhe rosszallással rándult meg, miközben ugyanolyan kísérteties fehér szemekkel nézett le rám.

– Ó, testvér. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit durva egy nővel szemben?

Levettem a tekintetem a második férfiról, és a harmadik személy felé fordultam, aki épp most szólalt meg, a szeme rám szegeződött. Szája sarka szórakozott félmosolyra húzódott.

– És még csinos is – tette hozzá lusta vigyorral. – Csuromvizes, de még így is csinos.

Nagyot nyeltem, miközben a testem megremegett – nem a hidegtől, nem a félelemtől, hanem a felismeréstől, hogy pontosan tudtam, kik ők.

Az Alfa-hármasikrek.

Soren, Zander és Kellan.