04 | Odaadjom magam az Alfa-hármasikreknek

Az átkozott Alfa-hármasikrek.

Mindenki így hívta őket.

Ők voltak azok, akiknek a végzete szerint meg kellett halniuk a huszonhatodik születésnapjukon, ha addig nem találják meg, nem párosodnak és nem jelölik meg a valódi társukat.

Mindenki félt tőlük és tisztelte őket. Féltek tőlük, mert könyörtelenek voltak, habozás nélkül öltek, nem úgy, mint az apjuk, akit kedves Alfaként ismertek. Mégis tisztelték őket az emberek, mert olyan Alfák voltak, amilyeneket a Blackspire falka még sosem látott.

Hatalmas erejű férfiak voltak, mindegyiküket egy-egy fehér farkas áldásával ruházták fel – a legerősebb fajtával, ami létezett.

És most pont ezek a férfiak álltak előttem, fehér szemeik az enyémbe fúródtak.

Nem voltam biztos benne, hogy a szúrós tekintetük intenzitása vagy a rám zúduló hideg, sűrű eső volt-e az oka, de a testem remegett, a légzésem pedig elnehezült – szinte fojtogatott. A mellkasomhoz kaptam és behunytam a szemem a fájdalomtól, ahogy elhomályosult körülöttem a világ.

– Rendben van, hölgyem? Rosszul érzi magát? – kérdezte az előttem álló férfi.

Amikor kinyitottam a szemem, hogy ránézzek, az arca kifürkészhetetlen volt, a szavaiban rejlő aggodalom ellenére egyetlen érzelem sem látszott rajta.

Soren Alfa.

Barna hajú, a holdfehérségével megegyező, metsző tekintettel.

– Nem hiszem, hogy jól van, Soren – zümmögte egy mély, lusta hang.

A szőke hajú férfi felé fordultam, aki lazán az autónak dőlt, összefont karral, szórakozott félmosollyal az ajkán, miközben az eső csak úgy ömlött rá.

– Úgy értem, pár perce majdnem elütöttük – tette hozzá halk kuncogással, a víz végigcsorgott az álla éles vonalán. – Elég biztos vagyok benne, hogy ez a „jól van” ellentéte.

A szívem a mellkasomnak kalapált, ahogy találkozott a tekintetünk, és amikor a szemei összehúzódtak rajtam, a vigyora kiszélesedett, az íriszei fehérebben villantak.

Kellan Alfa.

Azonnal lehajtottam a fejem, elfordítva a tekintetem.

– Ha az elgázolása azt jelentette volna, hogy nem kell az esőben állnunk, én azt a választást választottam volna – szólalt meg egy rideg hang. – Menjünk. Nincs kedvem megfázni az után az unalmas megbeszélés után azzal az öregemberrel.

Nem kellett felnéznem, hogy tudjam, ki beszélt.

Zander Alfa.

Ez a három férfi állt előttem, én pedig kábult voltam – csuromvizes, remegő, és bizonytalan abban, hogy egyáltalán mit csinálok.

De mindennél jobban az zakatolt az agyamban, hogy majdnem meghaltam.

Hogy ott álltam lefagyva, miközben a kocsi felém száguldott… hogy majdnem cserbenhagytam az anyámat.

Abban a pillanatban valóban láttam lepereregni az életemet a szemem előtt, de nem a rossz emlékeket láttam. A jókat, azokat, amik apám halála előtt történtek, mielőtt minden a feje tetejére állt volna az életemben.

És egy emlék mindennél fényesebben ragyogott.

A nap, mielőtt apám elment a háborúba a néhai Alfával.

Azon a napon csak hárman voltunk, apám, anyám és én – együtt ültünk, mosolyogtunk, teáztunk és beszélgettünk.

Nevettünk, viccelődtünk, és arról beszéltünk, hogy a tizennyolcadik születésnapomra hazatér.

Megígérte nekem, hogy otthon lesz.

Ez az ígéret sosem teljesült, de én is tettem egy ígéretet.

Valahányszor hadba indult a kóborok ellen, apám mindig megígértette velem, hogy ha bármi történne vele, erős maradok.

Hogy bármi történjék, törhetetlen maradok. Hogy soha nem adom fel.

Akkoriban azt hittem, csak úgy kezel, mint egy gyereket.

Azt hittem, ez nevetséges.

De most már értettem.

Tudta a kockázatokat, amik a pozíciójával jártak.

Tudta, hogy egy nap elmehet… és soha nem tér vissza.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, mielőtt észrevettem volna, és ahogy az arcomhoz emeltem a kezem, újabbak követték, a testemet zokogás rázta. És ahogy sírtam, éreztem a rám szegeződő három intenzív tekintetet.

– Sajnálom… sajnálom – suttogtam, még erősebben sírva, mert majdnem megszegtem azt az ígéretet. Tudtam, hogy nem vagyok erős, de nem adhattam fel.

– A fenébe, tényleg sír? Szerintem te ríttad meg, Zander. Ez elég bunkó volt tőled – hallottam Kellan mormogását, amit egy nemtetsző horkanás követett.

– Fel tud állni? – kérdezte Soren, aki előttem térdelt. És ahogy felemeltem a fejem, a szemem elhomályosult a könnyektől, láttam, hogy az ajka enyhe rosszallással rándul meg.

– Esik – tette hozzá, barna hajszálai az arcára tapadtak, miközben a kezét nyújtotta felém.

– Menjünk a kocsihoz, és ott beszélünk.

Az ajkam remegett, ahogy rámeredtem, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, egy telefon éles csengése hasított a pillanatba. Pislogtam, majd remegve a zsebemhez nyúltam, és ösztönösen elővettem.

Már tudtam, ki az.

A kórház.

És amikor megláttam a hívóazonosítót, beigazolódott a gyanúm.

Egy pillanatig sem haboztam, felvettem, annak ellenére, hogy még mindig a három Alfa előtt álltam.

Amint létrejött a kapcsolat, a hang a másik oldalon sürgetően szólalt meg.

– Elara asszony, már egy ideje próbáljuk elérni. Be tudna jönni a kórházba? Az édesanyja… az édesanyja…

A szívem a torkomban dobogott, ahogy a hang statikussá és érthetetlenné vált. A szemem tágra nyílt a pániktól.

– Anyám… mi történt vele? Halló? Hall engem? – kérdeztem, a hangom az aggodalomtól megemelkedett, de a vonal már meg is szakadt.

– Halló?! Kérem, hall engem?! Mi történt az anyámmal?!

Semmi válasz.

Remegő kézzel az arcom elé emeltem a telefont, és láttam, hogy lemerült.

Gondolkodás nélkül felpattantam a földről, megfordultam, és rohanni kezdtem az esőben, magam mögött hagyva a három férfit.

Ahogy a kórház felé futottam, csak a szívem zakatolását hallottam a fülemben, miközben némán imádkoztam az istennőhöz, hogy anyám jól legyen – hogy ne ez legyen az a nap, amikor megkapom a hírt, amitől mindig is rettegtem.

Nem telt bele sok időbe, mire a kórházhoz értem.

Addigra az eső már elállt, és ahogy beléptem, az egyik recepciós, aki felismert, azonnal elém lépett, de én elviharzottam mellette, egyenesen a kórterem felé, ahol anyám feküdt, ügyet sem vetve rá, hogy utánam szólt.

Amint odaértem, megtorpantam.

A doktor az ajtó előtt állt, és utasításokat adott a körülötte lévő nővéreknek.

– Nem tudjuk, mikor kezd el újra görcsölni a teste a gyorsan terjedő farkasölő miatt, szóval győződjenek meg róla, hogy ellenőrzik…

– Doktor úr – vágtam közbe, előlépve, a hangom elcsuklott.

Abbahagyta a beszédet és felém fordult, az arcára szomorú ráncok ültek.

Amióta anyámat három éve felvették ebbe a kórházba, megtanultam olvasni az orvosok arckifejezéséből, és anélkül is tudtam, mit fog mondani, hogy egyetlen szót szólt volna.

Beleharaptam az alsó ajkamba, és elmentem mellette az ablak felé.

Ahogy megláttam anyám törékeny alakját a kórházi ágyon, rákötve az életben tartó gépekre, a szívem még jobban megrepedt.

– Elara kisasszony – szólalt meg az orvos mellettem, de nem vettem le a szemem anyámról. Ő mégis folytatta:

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az édesanyja állapota egyre rosszabbodik. Ez már kívül esik az ellenőrzésünkön. Mint tudja, a farkasölő sisakvirágra még nincs ellenszerünk. Az egyetlen lehetőség a műtét, hogy lassítsuk a terjedést, de nem kezdhetjük el, amíg ön…

A szavai elhaltak, de már tudtam, mire gondol.

Amíg nem fizetek.

Csend feszült közöttünk, súlyos és fojtogató. Aztán végül elszántan suttogtam:

– Adjon egy napot… csak még egyetlen napot. Holnapra meglesz a pénz.

A lélegzetem remegett, ahogy lehunytam a szemem.

Tudtam, hogy mondani akar valamit, de helyette csak sóhajtott és bólintott.

– Rendben, Elara kisasszony. Kérem, ne késsen. Nem engedhetjük meg magunknak a műtét halasztását.

Ezzel magamra hagyott.

Elfordultam anyám látványától, és a földre roskadtam, összehúztam magam, a karjaimat szorosan a fejem köré fonva.

Mit kellene tennem most?

Hogyan szerezhetnék ennyi pénzt holnapig?

Már sírni sem tudtam. Csak gondolkodnom kellett.

Találnom kellett egy utat.

És pont akkor, mintha az univerzum meghallotta volna a kétségbeesett kérdéseimet, két nő ment el előttem, hangosan csevegve.

– Hallottad, hogy Sasha valódi aranyat kapott csak azért, mert az Alfákkal töltötte az éjszakát? – mondta egyikük hitetlenkedve.

Lassan felemeltem a fejem, és néztem, ahogy a másik nő válaszol:

– Tényleg? Annak a rituálénak a miatt van, ahol az Alfák különböző nőkkel hálnak, hogy megtalálják a társukat? Még ha nem is ő volt a társuk, akkor is adtak neki aranyat?

Ahogy távolodtak, az első nő bólintott.

– Csak fel kellett ajánlania a testét az éjszakára, és fizettek neki.

Tekintetem a földre hullott, a lélegzetem bennakadt, a mellkasom pedig összeszorult.

Ez volt az. Az egyetlen választásom, ami maradt.

Ha meg akarom menteni az anyámat.

Ha életben akarom tartani a családom utolsó darabját.

Akkor oda kell adnom magam az Alfa-hármasikreknek. Részt kell vennem a szertartáson.