LYRA.

A nevem Lyra Sterling. Még csak 17 éves vagyok, és máris magamra maradtam.

Majdnem három éven át egy emberek uralta bentlakásos iskolába voltam bezárva, de a szerencse az volt, hogy az itt dolgozók többsége, beleértve az igazgatót is, ugyanolyan fajhoz tartozott, mint én.

A szüleim mindketten alakváltók voltak, így én is az vagyok. De ők már elmentek, és a Cobalt Glades falka Alfájának, Declan Alfának a gyámsága alatt maradtam.

Másfelől viszont Declan Alfa nem akart tudni rólam, ezért küldtek bentlakásos iskolába. De nemsokára leérettségizem, és nincs más választásom, mint visszatérni a területére. Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok arra, hogy újra lássam őt, nemhogy egy házban éljek vele.

Annak ellenére, hogy gyűlöltem, amiért elküldött, nem tagadhattam, hogy vonzódom hozzá. Tízéves koromban, az első találkozásunk pillanatában belebolondultam. És ez az érzés az évek során csak egyre erősebb lett.

Felnövésem során sosem beszélt velem igazán. Csak azt láttam, hogy állandóan bámul, és mindig azon tűnődtem, mi járhat a fejében. Mindig is titokzatos volt, engem pedig vonzott a rejtély, ami körülvette.

Elindultam a kollégiumi folyosón a fogadószoba felé, ahol egy falra szerelt vezetékes telefon volt. Annak ellenére, hogy itt engedélyezett a mobiltelefon használata, nekem sosem volt.

Declan Alfa küldött egyet, hogy használjam, de nem fogadtam el. Tulajdonképpen semmit sem fogadtam el, amit küldött. Minden ajándéka, holmija és kütyüje érintetlen maradt.

Az egyetlen dolog, amit használtam, az a zsebpénz volt, amit a bankszámlámra utalt, hogy megvehessem a szükséges dolgokat, például ruhákat és tisztálkodószereket, de még abból sem költöttem sokat. Azt terveztem, hogy amint munkát találok és magam tudom fizetni a kiadásaimat, visszaadom neki a kártyáját.

Megvártam, amíg az előttem lévő lány befejezi a telefonálást, majd elfoglaltam a helyét.

A szívem hangosan kalapált, mivel ez lesz az első alkalom, hogy felhívom őt, és őszintén szólva nem tudom, hogyan fogom kezelni a beszélgetést.

De beszélni akartam vele.

¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨

DECLAN.

Egy újabb hétköznapi nap ért véget, és nem csináltam mást, csak a falka ügyeivel foglalkoztam. Holnap ugyanez a körforgás kezdődik elölről.

Néha úgy éreztem, csak azért létezem, hogy a falka túléljen. Nem mintha panaszkodnék. Mindig is Alfa akartam lenni. Amióta járni tudok, erre készültem, de az utóbbi időben minden motivációm lassan elszivárgott.

Többet akartam az élettől.

A húgom nemrég talált rá a párjára, és bármennyire is tagadtam, irigyeltem őt. Fiatalabb volt, mégis azzal a férfival élte az életét, akit szeretett.

Bárcsak lenne nekem is valakim, akivel megoszthatom ezt az életet.

És nem akárki, őt akartam. Lyrát akartam.

De nem tudom, hogyan kezdjem el visszacsábítani az életembe, miután az apja halála után elküldtem. Tudtam, hogy még nem bocsátott meg nekem.

Sosem válaszolt a leveleimre, és azzal sem bajlódott, hogy találkozzon velem, amikor meglátogattam a bentlakásos iskolájában. Mindig visszautasította a találkozót.

Aztán néhány hónappal ezelőtt megjelent Delilah rituáléján, Rowan Alfa karjaiban.

Rowan már gyerekkorunkban is szemet vetett Lyrára. És úgy tűnt, mostanra egy pár lettek.

Talán már túl késő.

*Csörrrr!*

A telefon csörgése visszarántott a jelenbe. A falon lógó órára pillantottam; majdnem este kilenc volt.

Ki a fene telefonál ilyenkor?

Figyelmen kívül akartam hagyni a hívást, de aztán eszembe jutott Delilah, a húgom. Lehet, hogy ő az.

Megköszörültem a torkomat, mielőtt felvettem a kagylót. – Cobalt Glades falka, Declan Alfa beszél – válaszoltam jéghideg hangon.

De nem jött válasz. Vártam pár másodpercet, de semmi.

Már épp le akartam tenni, amikor egy gyenge, halk hang szólalt meg: – Alfa?

Lehunytam a szemem, és a szék támlájának döntöttem a hátam. Felismertem ezt a hangot, pedig már rég nem hallottam.

A szívem hangosan megdobbant, miközben számtalan gondolat futott át az agyamon. Miért hívott? Egyszer sem hívott fel azelőtt.

– Lyra? – A hangom rekedten tört fel, és legszívesebben pofon vágtam volna magam, mert annyira kétségbeesettnek tűntem.

– Megzavartalak? – A hangja olyan lágy volt, hogy megnyugtatott. Egész nap el tudtam volna hallgatni anélkül, hogy ráunnák.

– Nem. Mára végeztem a munkával. Valami baj van? Jól vagy?

– Igen, jól vagyok. Csak azon tűnődtem... – Megállt, és mély levegőt vett.

– Azon tűnődtél? – Hallottam a saját lélegzetvételemet. Uralkodnom kellett magamon.

Elképesztő volt, hogy szinte mindenben képes voltam kontrollálni magam, de ha róla volt szó, mindig küzdenem kellett.

– Csak azon tűnődtem, tudod-e, hogy nemsokára leérettségizem, és pár nap múlva lesz az ünnepség.

– Igen, az igazgatód már tájékoztatott.

– Eljössz? – kérdezte szinte hallható hangon.

– Igen. – Többet akartam mondani, például azt, hogy a világ kincséért sem hagynám ki. Vagy hogy mennyire várom, hogy visszavigyelek magammal. De a szavak megakadtak a torkomon.

– Jó. Csak biztosra akartam menni.

– Ott leszek. Ott találkozunk.

– Jó.

– Jó.

Csend. Tudtam, hogy itt kellene véget érnie a hívásnak, de még nem akartam letenni. Ehelyett a lélegzetét hallgattam.

– Alfa? – Végül ő törte meg a kettőnk közötti csendet.

– Hmm...

– Hazaviszel magadhoz, vagy elhelyezel valahol máshol? Érettségi után már nem maradhatok itt.

– Hazaviszlek magamhoz. – Megharaptam az alsó ajkamat, és vártam, hogy ellenkezzen a döntésemmel.

– Jó.

Csend.

De ezúttal kényelmes csend volt. Hazajön velem, és ezúttal nem utasított el.

– Öhm, Alfa... Viselnél öltönyt, amikor idejössz? – Éreztem a habozást a hangjában, a szemöldököm pedig felszaladt a kérdés hallatán. Nem mintha kifogásom lett volna az öltöny ellen.

– Öltönyt? Ez az előírás? Az igazgatód nem tájékoztatott erről. De köszönöm, hogy szóltál.

– Hmm... Nem, az ünnepségre nincs különösebb előírás... de utána lesz egy érettségi bál.

– Igen, arról tudok. Foglaltam szobát egy közeli hotelben. Ott meg tudlak várni, és a bálod után hazamehetünk.

– Jó... De azon tűnődtem, lenne-e kedved elkísérni az érettségi bálra? Szabad egy vendéget hoznunk...

Egy mosoly rándult meg az ajkaimon a szavaira. Meghívott, hogy legyek a kísérője a bálján?

– De... de... Ha nem tudsz jönni, akkor Rowan mondta, hogy ő el tud... – dadogott.

Nem hagytam, hogy befejezze. – Ott leszek öltönyben, és elviszlek az érettségi bálodra. – Kizárt dolog, hogy Rowan nyerjen ebben a körben.

Én voltam az első választása. Éreztem, ahogy az egész testem életre kel.

– Jó. Akkor ott találkozunk. – A hangja ezúttal vidámabbnak tűnt.

– Igen, ott találkozunk.

– Köszönöm, Alfa.

– Declan. Declan vagyok, Lyra.

Épp amikor azt hittem, az éjszaka már nem lehet jobb, kuncogni kezdett, én pedig el tudtam képzelni azt a széles mosolyt a gyönyörű arcán. – Köszönöm, Declan. Jó éjszakát...

– Jó éjszakát, Lyra...

– Felhívhatlak holnap vagy holnapután? – kérdezte sietve. Biztos azt hitte, már le akarom tenni. De nekem eszem ágában sem volt.

– Természetesen, hívj bármikor.

– Hívhatlak akkor később? – A hangszíne ugrató volt.

– Később? – Egy szívből jövő nevetés tört fel belőlem, és a vigyort nem tudtam letörölni az arcomról. – Nincs holnap órád? Aludnod kellene.

– De van. Jól van, alszom. – Biztosan biggyesztette az ajkát.

– Maradj a vonalban. A holnap reggeli órádat kihagyhatod...

– Neked nem kell holnap dolgoznod? Aludnod kellene... – utánozta a szavaimat.

Egy rohadt Alfa vagyok, mégis úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki a telefonon beszélget a lánnyal, akibe bele van zúgva. De fenébe is, ez olyan jó érzés volt!

– De kell, de én vagyok itt az Alfa. Én is kihagyhatom a reggeli munkát...

– Visszaélsz a hatalmaddal – kuncogott fel, és a szívemet melengette, hogy hallom a boldogságát.

– Tudom. De nem minden nap kapok hívást tőled.

¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨¨

LYRA.

– Tudom. De nem minden nap kapok hívást tőled. – A hangja olyan selymes volt, hogy nem tudtam megállni mosolygás nélkül valahányszor megszólalt.

A falnak döntöttem a hátam, miközben a kollégiumi fogadószoba padlóján ültem. Nem tudtam, hogy a vele való beszélgetés így felkorbácsolja bennem a tüzet, amit iránta éreztem.

Hiányzott. És alig vártam, hogy lássam.

Tudtam, hogy haragudnom kellene rá, de abban a pillanatban, ahogy megláttam őt Delilah rituáléján néhány hónappal ezelőtt, minden gyűlöletem elszállt. Még mindig fájt, hogy elhagyott, de nem tudtam megakadályozni, hogy még jobban beleessek.

Azt hiszem, a régi szokások nehezen halnak meg.

– Nem tudtam, hogy szabad hívnom téged – mondtam neki, de ez hazugság volt. Mindig hagyott nekem üzenetet, hogy hívjam fel, de sosem tettem meg. Bárcsak megtettem volna.

– Lyra...

– Hmm...

– Alig várom, hogy lássalak. – A hangja rekedtes volt, és bizsergés futott végig a testemen.

A távolság ellenére Declan képes volt elgyengíteni a térdeimet. Még szerencse, hogy már ültem, különben a fenekemre huppanok.

– Én is... – Lehunytam a szemem, mosolyra húzódott a szám.

Ez után egyikünk sem szólt semmit, de a vonalban maradtunk, csak egymás lélegzetvételét hallgattuk. Másoknak talán unalmas lenne, de én egész éjjel itt tudtam volna maradni és hallgatni őt.

Egészen addig, amíg a tündérmesébe illő pillanatot félbe nem szakították.

– Lyra? Kell még a telefon? Nekem is haza kellene telefonálnom... – Egy lány hangja ütötte meg a fülemet, kizökkentve az ábrándozásból.

A szemeim felpattantak, és éreztem, ahogy az arcom égni kezd a szégyentől, hogy ebben a helyzetben kaptak rajta.

Megráztam a fejem, mielőtt halkan a kagylóba suttogtam volna. – Declan...

– Rendben van – válaszolt. – Hallottam, amit mondott. Beszélhetünk máskor. Felhívsz holnap?

– Igen, hívlak holnap. Jó éjszakát, Declan. – Mosoly rándult az ajkaimon, izgatottan vártam, hogy újra hallhassam a hangját.

– Jó éjszakát, Lyra. Szép álmokat...