DECLAN.

A kezemmel végigsimítottam homokszőke hajamban, elsimítottam az ingemet, majd kiszálltam az autómból. Egyenesen a hátsó ajtóhoz mentem, és kivettem a virágcsokrot, amit Lyrának vettem.

Ma van az érettségije, és épp az ünnepségre tartottam. Később este pedig én kísérem el az érettségi báljára.

Nem tudtam elrejteni a belőlem áradó boldogságot a gondolatra, hogy láthatom őt.

Bár nem hívott vissza, ahogy ígérte, mégis remek hangulatban voltam. Az az egyetlen beszélgetés vele elég volt ahhoz, hogy visszakapjam az önbizalmamat.

Mindent megtennék, hogy elnyerjem a szívét és ő legyen a Lunám.

Kinyitottam a mentális kapcsolatomat, miközben az iskola aulája felé tartottam. Látni akartam őt az ünnepség kezdete előtt.

'Lyra? Itt vagy valahol? Úton vagyok az aula felé.' – küldtem neki az üzenetet, és éreztem, hogy az elméje nyitva áll.

De nem válaszolt. Talán elfoglalt volt, vagy valakivel beszélgetett.

Más alakváltókkal gondolati úton érintkezni lehetséges emberi területen is, ha közel vagyunk, de óvatosnak kellett lennünk. Fehér foltok jelennek meg a pupilla körül, amikor létrejön a kapcsolat, ezért nem aggódtam, hogy nem válaszol. Elég volt, hogy tudta, itt vagyok.

Bevezettek az aulába, és megmutatták a végzősök családtagjainak fenntartott helyeket. De még mielőtt megtaláltam volna a székemet, egy szűk szoknyát viselő nő állta utamat, akinek a haja szoros kontyba volt fogva. Valóban szép volt, de nem annyira, mint az én Lyrám. És ember volt.

– Szia! – Villantott rám széles mosolyt, megmutatva gyöngyfehér fogait. Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy végigmérte a testemet, mielőtt felnézett volna az arcomra. – Még nem láttalak itt. Az egyik végzőshöz jöttél? – kérdezte olyan csábító hangon, hogy legszívesebben grimaszoltam volna.

Hozzászoktam, hogy a nőstény farkasok flörtölnek velem és rám vetik magukat az Alfa-címem miatt, de sosem flörtöltem vissza senkivel.

A flörtölés nem az én asztalom. Nem is voltam biztos benne, tudom-e, hogyan kell.

Azt hiszem, annyira hozzászoktam a figyelemhez, hogy már meg sem hatott. Pisloghatnak rám egész nap, vagy levetkőzhetnek előttem meztelenre, semmin nem változtatna.

A szívem már csak egy nőé volt.

– Igen. Lyra Sterlinghez – válaszoltam hűvösen, szememmel a folyosó másik végén bevonuló diákcsoportot pásztáztam. Reméltem, hogy kiszúrom Lyrát, de nem volt köztük.

– Ó! Ly! Igen, ismerem a lányt. Csendes, de nagyon okos lány. – Megharapta az alsó ajkát, rebegtette a szempilláit, majd a kezét nyújtotta felém. – Egyébként Stella vagyok, az itteni tanári kar tagja. És te?

– Declan – feleltem kurtán, és kezet ráztam vele.

És ekkor megéreztem az illatát. Lyra a közelben volt.

– Declan... – A lágy hangja a hátam mögül érkezett. Kihúztam a kezemet Stelláéból, és Lyra felé fordultam.

Láttam, ahogy a tekintete Stellára siklik, arcán düh futott át, mielőtt visszanézett volna rám; a szemei olyasvalamivel vádoltak, amit abban a pillanatban nem tudtam mire vélni.

– Szia! – üdvözöltem. Hirtelen kerestem a szavakat.

Fehér ruhát viselt, ami a combja közepéig ért, a karjában pedig az érettségi talárját tartotta. Sötét mogyoróbarna haja be volt göndörítve a végén, az arca pedig teljesen mentes volt minden festéktől vagy sminktől; tökéletesen nézett ki annak ellenére is, hogy láthatóan bosszús volt.

– Hé, Ly! – Stella ellépett mellőlem és odaállt. – Az ünnepség mindjárt kezdődik, szóval menj a színpad mögé a tájékoztatóra. Ne aggódj, majd én elkísérem a bátyádat a helyére.

Lyra szemöldöke felszaladt, megragadta a kezemet, és maga mellé rántott.

– Nem, köszönöm, Stella kisasszony! Szeretnék vele beszélni egy pillanatra – mondta rideg hangon, majd megfordult és magával rángatott.

– Rendben, de siessetek. Örülök a találkozásnak, Declan – mondta Stella, ahogy távolodtunk.

Hátrapillantottam és bólintottam neki, mielőtt minden figyelmemet a lányra fordítottam volna, aki még mindig duzzogva rángatott magával.

Nem bírtam megállni, hogy el ne vigyorodjak a tettén. Csak nem féltékeny?

– Miért nem mondtad meg neki, hogy nem vagy a bátyám? – Megállt és szembe fordult velem, elengedte a kezemet és összefonta a karját a mellkasa előtt.

– Te miért nem mondtad? – kérdeztem vissza, diszkréten végigsimítva a nyelvemmel a felső ajkamon, miközben élveztem az arcát.

– Nos, ha nem azzal töltené a munkaidejét, hogy minden férfival kikezd, akinek van farka, akkor tudhatná, hogy nincs testvérem! – csattant fel, én pedig nem tudtam elrejteni az önelégült vigyort az arcomról. Imádnivaló volt, amikor dühös.

– Csak nem féltékenységet érzek? – kérdeztem, mélyen a szemébe nézve.

– Mi? Hogy ő kapja meg az összes pasit? Dehogyis! – forgatta meg a szemét, de még mindig láttam benne a lobogó haragot.

– Hogy ő kapja meg a figyelmemet? – Feszítettem a húrt, de fenébe is! Tudni akartam.

A bosszúság eltűnt az arcáról, helyette pír kezdett kúszni az arcára. Mély levegőt vett, majd elfordította rólam a tekintetét, mindenhová nézett, csak rám nem, mígnem a szemem a kezemben lévő virágcsokron akadt meg.

– Azok nekem vannak? – kérdezte hirtelen, kikapta a kezemből és szagolgatni kezdte őket.

– Igen. Nem voltam biztos benne, mi a kedvenc virágod, ezért azt választottam, ami szerintem illik hozzád.

– Köszönöm. Bazsarózsa és dália – mondta halk hangon.

– Szívesen – válaszoltam, de a homlokom ráncba szaladt az utolsó szavaitól. – Hogy érted?

– Bazsarózsa és dália. Ezek a virágok. Ezek a kedvenceim. – Úgy mondta ezt, hogy le sem vette a szemét a csokorról.

Bazsarózsa. Dália. Ezt észben tartom.

– Mennem kell a helyemre. – Felütötte a fejét és találkozott a tekintetünkkel.

Megdörzsöltem a tarkómat. El akartam vinni innen. A fészkes fenébe ezzel a ceremóniával!

– Jó. Akkor megyek és megkeresem a helyemet.

– Várj! – Benyúlt a ruhája oldalzsebébe és előhúzott valamit. Egy kis kitűző volt az iskola jelvényével.

– Ezt viselned kell. – Elém lépett, és felemelte a kezét az ingem bal oldalához. Feltűzte a jelvényt a zsebre, és elsimította az ingemet, miközben az érettségi talárt és a csokrot egyensúlyozta a kezében.

– Így! – kiáltott fel boldogan, mintha épp most nyert volna valamit. – Csak azok ülhetnek abba a szekcióba a végzősök mögött, akiknek van ilyenük. – A néhány méternyire lévő széksorokra mutatott. – Különben kidobnak a székedből.

– Nos, megpróbálhatják. Nem hiszem, hogy le tudnak győzni egy Alfát. – Kacsintottam rá, amitől kuncogni kezdett, miközben az ujjával a hajtincseit pödörte és lassan hátrált.

Fenébe! Olyan csábító volt. Csak nem flörtöl velem?

– Mennem kell. Az ünnepség után találkozunk. – Hirtelen megfordult, de egy helyben megállt.

Összeráncoltam a szemöldököm. Mi történik most?

De mielőtt megkérdezhettem volna, mi a baj, megfordult felém, és elém vetette magát, a karját a testem köré fonta, az arcát pedig a mellkasomba fúrta.

Istenem! Ez olyan pokolian jó érzés volt!

A karjaim automatikusan átkarolták apró termetét, a kezemmel lágyan simogattam a hátát, engedve, hogy édes illata betöltse az orromat.

– Köszönöm, hogy eljöttél – suttogta fojtott hangon, majd kiszabadult az ölelésemből és gyors léptekkel a színpad mögé sietett.

'Természetesen. A világ kincséért sem hagynám ki' – mondtam neki gondolati úton, de nem érkezett válasz.

Néztem, ahogy eltűnik a színpadi ajtó mögött, majd elindultam a széksorok felé, amikre az előbb mutatott.

Találtam egy széket a nevével. Ez volt az egyetlen.

Körülnéztem, próbáltam keresni más üres helyet az ő nevével abban a szekcióban, de nem találtam többet.

Én voltam tehát az egyetlen vendége. És még ha Rowan meg is jelent volna, az a tény, hogy nem szerepelt Lyra vendéglistáján, sokat jelentett.

Elégedetten ültem le, és hagytam, hogy a szemem körbejárja az aulát, ami lassan megtelt emberekkel. Gyűlöltem a tömeget, de ezúttal nem bántam.

'Declan...' – Csendült fel a hangja a fejemben, és mosoly rándult az ajkaimon. 'Viselkedj. Látom a szemedet innen is. Én vagyok az, aki érettségizik, minden figyelemnek rám kell irányulnia.' A hangja ugratott, de valahogy éreztem benne az igazságot. Magának akarta minden figyelmemet.

'Minden figyelmem a tiéd...' – válaszoltam neki, miközben a fejemet a kijelölt helyükre vonuló végzősök felé fordítottam.

'Helyes' – felelte, miközben a szemem elkapta a pillantását; kedves mosollyal nézett rám.

Eresztettem egy mély sóhajt, és a szék támlájának dőltem, figyelve őt, ahogy elfoglalja a helyét.

Ha csak tudná, a figyelmem már azon a napon ráirányult, amikor belépett az életembe.