< Varick >

Apám a halálos ágyán rám hagyta a koronát, de megígértette velem, hogy a következő három napon belül szerzek egy királynét.

Három kibaszott nap.

Természetesen, tekintve, hogy haldoklott, és egész életemben a trónra vágytam, bele kellett egyeznem, de mélyen belül tudtam, hogy hazudok.

Tíz évvel később még mindig nem teljesítettem a kívánságát, és egy szemernyi bűntudat sem férkőzött a fejembe.

Gyűlöltem a nőket. Általában véve mindet. Ez pedig valószínűleg onnan eredt, hogy anyám, Olyra, Aethelgard királynéja, úgy döntött, ágyba bújik egy másik férfival. Sokan voltak. Csillapíthatatlan étvágya volt mindenre, ami a férfiassággal kapcsolatos. Apámé sajnos nem volt elég neki. Végül a féltékenységtől és az árulástól megőrülve apám megölte anyámat. Csak kevesen tudtak erről, a királysággal pedig azt hitették el, hogy betegségben halt meg.

Az utóbbi időben a minisztereim nyomást gyakoroltak rám, hogy vegyek magam mellé egy királynét. Vagy legalább tartsak egy háremet, amely kielégíti a szexuális igényeimet.

Azok a miniszterek, akik ezt tették – nos, ők már két méter mélyen vannak a föld alatt. És a hárem, amit létrehoztak? Hát... maradjunk annyiban, hogy a seregem hálás volt nekem.

Valójában nem félek a nőktől. Egyszerűen irtózom tőlük, és ezt az egész királyság tudta.

Ezért a vár személyzetének nagy része, ha nem az egésze, férfi volt. A női alkalmazottaknak el kellett rejtőzniük, valahányszor a közelben voltam, különben ott helyben lefejezték volna őket.

De ne értsenek félre. Királyként jóindulatú vagyok. Igazságos. És törődöm a népem jólétével, legyen szó bármelyik nemről.

Csak éppen nem akarok nőt látni a váramban, vagy akár csak eljátszani a gondolattal, hogy királyném legyen.

Szóval, ezek után mondhatni elég meglepődtem, amikor hirtelen egy nő materializálódott alattam, éppen amikor levetettem magam az ágyra.

A tekintetünk találkozott, mindketten tágra nyílt szemmel néztünk a meglepetéstől és a zavarodottságtól. Karjai kétoldalt szétterülve, mellkasa szapora ütemben emelkedett és süllyedt. A lábai szét voltak vetve. Én közöttük voltam, és nem tagadhattam a hirtelen támadt erekcióm rövid érintkezését a hasa alatti húsos résszel.

Először undort éreztem, de a következő másodpercben valami mást...

Nem. Biztosan csak az elmém játszott velem.

Visszatérve a lényegre, a kezeim megbénultak, nem tudtam pontosan, mit tegyek. Lelökjem? Rángassam fel az ágyról, belemarkolva a barna hajtengerébe? Vagy fejeztessem le, ahogy általában a testőreimnek parancsolni szoktam – nem mintha eddig történt volna ilyen, de egy jó bemutató az alattvalóimnak remek ötlet lenne, hogy tudják, én valóban tartom a szavam.

Végül egyik ötletem sem valósult meg, mert két másodpercen belül kivágódott a kétszárnyú ajtóm, és belépett rajta vakmerő öcsém, Elyon. Még csak kopogni sem volt bőr a képén a hálószobám ajtaján, ami azt jelentette, hogy valami olyan bajba keveredett, amit csak én tudok megoldani.

– Ó, hát mit látnak szemeim? Úgy tűnik, a pletykák mégsem igazak – mondta, hangjában félreérthetetlen szórakozottsággal.

Felnyögtem. – Ez nem az, aminek látszik.

A titokzatos, szótlan nőre meredve felálltam, és villámgyorsan elhúzódtam tőle. Két szörnyűségének – a melleinek – láttán összerezzentem. Sárga hálóinget viselt, ami keveset bízott a képzeletre. Nem lepődtem meg. Az a kurva anyám is ilyesmit hordott, amikor elcsábította a férfijait.

Az említett ruhadarab szinte teljesen átlátszó volt. Mellbimbóinak körvonala tisztán kivehető volt. Lábai – borzalmamra – széttárva, megmutatva belső combjainak simaságát. Szerencsére viselt egy takarást, amely elrejtette azt a hitvány női részét. Még soha nem láttam ilyen ruhadarabot. Mi is volt a neve, amit a katonáimtól hallottam? Bugyi? Talán ez valami olyan divat, amivel a királyságom női vakon próbálják behódolásra kényszeríteni a férfiakat.

„Talán kiadok egy rendeletet, hogy szabaduljunk meg ettől a borzalmas dologtól.”

Amikor újra találkozott a tekintetünk, volt annyi esze, hogy meglepettnek és rémültnek tűnjön.

Nem ez az első alkalom. Minden nő, akivel kapcsolatba kerülök, legyen az egy szomszédos királyság hercegnője vagy egy papnő, félelmet mutat a szemében. Már ismerik a hírnevemet.

De ez a titokzatos nő, a félelem után, a következő másodpercben valójában vette a bátorságot, hogy rám rontson a szemével. Letakarta a testét a keze ügyébe eső ágyneművel, és dühösen rám nézett.

– Miféle tréfa ez? – kiáltotta. – Választ követelek!

„Választ követel?”

Horkantam egyet. Milyen merész, de vakmerő nő. Talán elment az esze? Nem tudja, hogy én vagyok a királya?

– Nem, én követelek választ, asszony. – Az állkapcsom megfeszült. Szemeim réssé szűkültek, ahogy egyenesen a tekintetébe néztem. – Én vagyok a királyod. Te viszont egy senki vagy. Ki mondta neked, hogy hirtelen belepottyanj a szobámba, az ágyamba, ráadásul alám, és még magyarázatot is követelj?

Hirtelen elveszettnek tűnt egy pillanatra, szemöldökét ráncolta, és nem tudott megszólalni.

Öcsém ezt alkalmasnak látta a közbeszólásra. – Nem tudom, mit akartok bizonyítani azzal, hogy úgy tesztek, mintha idegenek lennétek – csettintett a nyelvével, és rám vigyorgott –, de nekem úgy tűnik, bátyám, látva az előbbieket, hogy a problémám megoldódott. Csak mondd ki, hogy valójában szereted a nőket, és kész. Tisztán láttam, hogy mindketten készen álltok a dugásra. Ne mondd, hogy csak képzeltem!

– Ez csak tréfa, ugye? Mondják, hogy ez csak valami vicc – kiáltott fel a nő, hangja remegett a kétségbeeséstől.

Végül rászánta magát, hogy elhagyja a matracot, és az ágy túloldalára állt, tisztes távolságra tőlem és Elyontól.

Parancsba kell adnom az inasoknak, hogy azonnal cseréljék le az ágyneműmet.

– Éppen a szobámban voltam – folytatta, szemei körbejártak a szobán, majd ránk siklottak. – Hallottam egy női hangot. Azt mondta, érintsem meg a festményt. Megtettem, aztán hirtelen itt termettem. Ez nekem nagyon is egy átkozott tréfának tűnik. – Újabb dühös pillantást vetett Elyonra, majd rám, és folytatta: – Kik maguk, és ki parancsolta ezt meg?!

A követelőző hangja már túllépett minden határon.

Gondolkodás nélkül átvágtam a szobán, és határozott léptekkel egyenesen felé indultam. – Asszony, senki – mondtam, ahogy közelebb értem hozzá –, ismétlem, senki nem beszélhet így velem. Behatoltál a királyi lakosztályba. Tiszteletlen voltál a királyoddal. Szégyentelenül levetkőztél előttem. Felemelted a hangod két uralkodó jelenlétében. Mondjam még? A vétkeidért az első hajnali fénynél lefejeznek.

Félelem suhant át a tekintetén, de csak rövid ideig, mert hirtelen teli torokból felnevetett.

– Te jó ég, maga a legjobb színész, akit életemben láttam! – Egyik kezét a csupasz vállamra tette, és megveregette. Megveregetett!

Micsoda pofátlanság...

– És a díszlet. Hűha. Ennek a szobának a részletei tényleg lenyűgözőek. – Ellibbent mellettem, majd lelkesen tanulmányozni kezdte az ágyneműmbe hímzett királyi címert. – Hú! – szólt ki, mosolya fülig ért.

Egy pillanatra kizökkentem a szerepemből. A mosolya lefegyverző volt.

– Komolyan, mit csináltak maguk? Kibérelték nekem az egész átkozott Hollywoodot? Ki tervelte ezt ki? Biztos Chloe volt, ugye? Az unokatestvérem néha elég teátrális tud lenni.

Miről zagyvál ez a nő?

Elyonnal egymásra néztünk. Zavarodottság kavargott a fejünkben.

„Mondd, hogy ez csak a te trükköd, hogy azt higgyem, még mindig gyűlölöd a nőket, bátyám” – üzente gondolati úton. Egy kemény, szigorú pillantást vetettem rá, és válaszoltam: „Nem. Ahogy mondtam, csak materializálódott előttem. Nem én hoztam ide, és biztosan nem készültünk dugni.”

„Hűha” – rázta a fejét lassan, csodálkozva. „Micsoda lehúzás.” Figyelte, ahogy a nő a hálószobám egyik sarkából a másikba vonul, keresve az ég tudja, mit. Újabb pillantást vetett rám, és esküszöm, tisztán láttam, ahogy az agytekervényei kattognak. „Rendben, innen én átveszem” – mondta nekem fülig érő szájjal. „Te csak... öhm... maradj csendben. Nem fog vonzónak találni, ha továbbra is ilyen zsémbes maradsz.”

„Ez meg mit akar jelenteni?” – morogtam, de ő leintett, és inkább újra szóba elegyedett vele.

– Úgy tűnik, tévúton jársz, Szépség. Ez nem tréfa. Valóban a király lakosztályában vagy. Ha lennél oly kedves, és kinéznél az erkélyről, látnád, hogy igazat beszélek.

Elyon a hatalmas erkély felé mutatott, amit nyitva hagytam, és rámosolygott.

A nő mintha fontolóra vette volna. Lassan kisétált, félrehúzva a hosszú, átlátszó függönyöket, majd megállt az erkélyem közepén.

A látványa, ahogy hátat fordított az egyenes barna hajával, arra késztetett, hogy egy nem létező gombócot nyeljek le a torkomban. Soha nem volt még nő a szobámban, pláne nem a karjaimban. Ahogy ott állt az erkélyemen, az teljesen felborította a szívem megszokott ritmusát. Gyűlöltem ezt az érzést.

– Istenem, ez... ez nem lehet igaz. – Megrázta a fejét, majd újra felénk fordult.

A vékony függönyön keresztül ismét találkozott a tekintetünk. Az övében zavarodottság, teljes meglepetés és rettegés keveredett. Az enyémben csak büszkeség volt.

– Ó, dehogynem, ez a valóság – mondtam, hangom mélyre és ragadozóra váltott –, szóval ha nem akarod, hogy levágják a fejed, jobban tennéd, ha tisztelnél.

Hallhatóan beszívta a levegőt, hátralépett egyet, és szorosabban markolta az ágyneműt. – A fejemet? – mormolta remegve, arca a valódi félelem mintaképe volt. – Az én...

Ekkor láttam, hogy a szemei felakadnak. Ott, ahol állt, az egyensúlya egyszerűen megszűnt. Gyorsabban zuhant a padló felé, mint ahogy reagálni tudtam volna, de szerencsére még mielőtt a feje a földhöz csapódott volna, Elyon gyorsan elkapta. Az egész királyságban őt ismerték a leggyorsabb vérfarkasként. Nos, legalábbis a királyuk után a másodiknak.

A karjaiban ringatva feje ernyedten lógott, szemei lehunyva. Bármi is okozta az ájulását, nem érdekelt. Így legalább könnyebb lesz megszabadulni tőle.

Öcsém elégedetlenül nézett rám. Ez volt az első alkalom, hogy ilyennek láttam.

– Bátyám, kérlek, ne ijeszd el – mondta a fejét rázva. – Ő az egyetlen esélyem a szabadságra.

– Miről beszélsz, Elyon? – ugattam rá, szemöldökömet ráncolva.

Egy pillanatra meglepődött, majd szórakozott mosoly váltotta fel a szája szigorú vonalát.

– A tanács nem mondta el neked?

– Mit mondott volna? – kérdeztem. Semmi sem kerüli el a figyelmemet, hacsak nem szándékosan hagyom figyelmen kívül.

Elyon csettintett a nyelvével, és mélyet sóhajtott.

– Apa tudta, hogy az ígéreted ellenére nem veszel feleséget a halála után – kezdte. Már ettől az egy mondattól éreztem, hogy nem fog tetszeni, ami utána jön. – Ezért a probléma megoldására határt szabott a királyságodnak. Búcsút inthetsz a koronádnak, ha a huszonkilencedik születésnapod után negyven nappal nem veszel feleséget.

– Mi?! – ordítottam fel. Mi a fenéért nem tudtam erről?

A születésnapom három nap múlva volt. Egy normális, jóképűséggel és gazdagsággal megáldott férfi számára negyven nap bőven elég lett volna feleségszerzésre, de nekem ez a lehetetlen határait súrolta. Inkább mennék háborúba a Tündérbirodalommal, mintsem hogy egy nőt udvaroljak körbe.

Szar ügy.

– Elképzelheted, nekem ez hogyan hangzott – folytatta az öcsém, az állkapcsa megfeszült. – Én vagyok a következő az öröklési sorban, de tudod, hogy nem akarom a koronát. Már a kötelezettségek gondolatától is kilel a hideg.

Visszanézett a nőre, és egy szempillantás alatt felderült az arca. Újra elmosolyodott.

– Úgy tűnik azonban, hogy az Istennő rád mosolygott, bátyám. Az időzítés tökéletes. Nézz rá. Ő a belépőd a házassági problémáid megoldásához. Az én belépőm a szabadsághoz.

– Ő a belépőm egy hatalmas fejfájáshoz – jegyeztem meg. – Fogalma sincs, hol van és kik vagyunk. Gyanítom, egy másik világból jött. Bármi lehet, és nekem ez nem hiányzik. – Hideg pillantást vetettem a nőre és vicsorogtam. – Nincs szükségem feleségre. Nincs szükségem királynéra. Ezt már ezerszer elmondtam a tanácsnak.

– De a királyságodnak szüksége van egy örökösre – válaszolt Elyon. – Ha te nem adsz nekik, ki fog?

– Te – válaszoltam habozás nélkül. – Rengeteg nő fordul meg nálad, Elyon. Valószínűleg már egy egész fészekaljnyi gyereked van, amíg beszélünk. Legyen az egyik elsőszülötted az örökösöm.

– És kockáztassunk egy lázadást? – ráncolta a homlokát. – Varick, te vagy a törvényes uralkodó. Én csak a féltestvéred vagyok. Nem nekem való ez a hivatás, és a fiaimnak sem... – Megköszörülte a torkát és megvonta a vállát. – Nos... már ha van fiam, de nem ez a lényeg. Mint a királyi tanácsadód, azt tanácsolom, vedd el ezt a nőt. Az isten szerelmére, alád materializálódott! Hát nem jelent ez valamit?

– Gyűlölöm a nőket. Gyűlölöm a természetüket. Irtózom a testüktől – jelentettem ki kereken. – Ha nem segítesz megoldani ezt a problémát, akkor megoldom magam. Én vagyok Aethelgard alfa királya. Felülbíráltatom apánk rendeletét.

– Hát ahhoz sok sikert – vetette oda dühösen.

A szemeimet az égre forgattam a megjegyzésére, majd elfordultam tőlük és kisétáltam az erkélyről.

– Vidd a tömlöcbe. Hadd rohadjon ott, ameddig csak lehet.