< Harper >

Meglepő módon lüktető fejfájás nélkül ébredtem, annak ellenére, hogy emlékeim szerint egy erkély közepén – az úgynevezett királyi erkélyen, nem kevesebb – veszítettem el az eszméletemet. Oda kellett volna csapódnom a földhöz, agyrázkódást kapnom, vagy talán eltörni a gerincemet, de olyan egészségesnek éreztem magam, mint mielőtt ez az egész hűhó elkezdődött volna. Vagy az erkély padlója volt rendkívül puha, vagy valaki elkapta a zuhanásomat – nem igazán emlékeztem, mi történt azután, hogy elájultam, de bárhogy is volt, az én előnyömre vált.

Az elmúlt néhány óra – vagy perc? vagy nap? ki tudja – minden emléke áradatként tért vissza hozzám abban a pillanatban, ahogy kinyílt a szemem. Az első gondolatom az volt: „Igen, tényleg egy fantasy világban vagyok, ez milyen király már!” De a józan eszem közbeszólt, emlékeztetve, hogy ja, a fejemet épp a levágás veszélye fenyegeti. Az az arrogáns alak, aki királynak nevezi magát, megígérte, hogy az első hajnali fénynél lefejeznek.

Gyorsan felmértem magam és a helyet, ahol voltam. Egy ágyon feküdtem, nagyon puha matracon és párnák között, egy meglehetősen selymes, rövid ruhát viselve, ami a térdemig ért. Elfintorodtam. Nyilvánvalóan nem a saját ágyamban és a pizsamámban voltam, ami azt jelentette, hogy nem csak álmodtam azokat az eseményeket a férfiakkal.

Az ágy baldachinos volt, vastag függönyei el voltak húzva, így teljesen befedték a matracot. Sötétség borult rám odabent. Ki kellett nyújtanom a karomat, hogy elérjem a szövetet és megnézzem a kinti környezetet.

A szívem kihagyott egy ütemet. Nappali fény volt. Talán már reggel is. Ez azt jelentette, hogy lejárt az időm, és valószínűleg hamarosan búcsút inthetek a fejemnek.

Rettegés hulláma öntött el.

– Ó, ne... – mormogtam a fejemet rázva. – Ne, ne, ne, ne, ne! Találnom kell egy utat kifelé innen!

Lemásztam az ágyról, kivergődve a sötétségből a fényre. Amikor a lábam érintette a hideg, fényes padlót, két őrt láttam állni a jobb oldali nyitott ajtónál, páncélban és sisakban. Úgy néztek ki, mint valami Skyrim-utánzatok azzal a veszélyes kisugárzásukkal és a hegyes, nehéznek tűnő lándzsáikkal.

A szájam elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a zihálásomat. Bár az arcuk el volt takarva, éreztem a tekintetüket, de szerencsére nem mozdultak. Egy centit sem. Pontosan úgy, mint a Buckingham-palota őrei. Jól van.

Megfordultam, és kerestem egy másik kijáratot a szobából. Volt egy második ajtó balra, az ágy közelében, így lassan, hogy ne keltsek gyanút, odamentem. Amint beléptem, felnyögtem, csalódottan látva a fürdőszoba ismerős elrendezését üvegfalakkal és egy hatalmas, gőzölgő medencével.

– A vizet nagyon kellemesnek fogja találni a bőrén, ha megmártózik a medencében. Próbálja ki, ragaszkodom hozzá – szólalt meg hirtelen egy férfihang a hátam mögött.

Megpördültem, hogy lássam a hívatlan látogatót, és ott állt ő, az a férfi, akire úgy emlékeztem, mint a király öccsére.

– Elyon herceg vagyok, az ön szolgálatára, Varick király öccse Aethelgard királyságából, őfelsége királyi tanácsadója, és bevallott nőcsábász. Szabad megtudnom a nevét, szépséges hölgy?

Ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, összevontam a szemöldököm, és azt mondtam: – A udvariaskodás felesleges, amikor azért van itt, hogy a vesztőhelyre kísérjen.

– Vesztőhelyre? – vonta fel a szemöldökét, és zavartnak tűnt. – Miből gondolja ezt?

Horkantam egyet. Miben sántikál ez az ember?

– Ha jól emlékszem, a kegyetlen bátyja lefejezésre ítélt valami ostoba indok miatt.

– Ó, ne, emiatt ne aggódjon – rázta meg gyorsan a fejét. – Csak zöldségeket beszélt. Ne vegye a szívére.

– Megfenyegetett – tettem a kezem a mellkasomra. – Persze, hogy a szívemre veszem.

De a bátorságom tanúbizonyságát figyelmen kívül hagyta. Csak megvonta a vállát, és közömbösnek tűnt.

– Hozzá fog szokni, ígérem. Ráadásul a bátyámnak nem mindig ilyen savanyú a természete. Meg fogja látni, hogy van egy gondoskodó oldala is.

– Miért gondolja, hogy bármit is tudni akarok róla? – sziszegtem. – Otthon kellene lennem. Egyébként meg mi ez a hely, és miért vagyok itt?

Bármennyire is szeretem a fantasyt, nem gondoltam, hogy ezen a helyen maradni egészséges lenne. Először is, fogalmam sincs, hogyan maradjak életben: nincs pénzem, nincs saját otthonom, még holmim sincs, és Bandit, a kedvenc szibériai husky-m sincs itt, hogy megadja a napi boldogságadagomat. Másodszor, azt sem tudom, hol van ez a hely. Nekem a Földnek tűnik, de nem tudom, mit esznek, vagy egyáltalán esznek-e. Az, hogy angolul beszélnek, bónusz volt, de ezt az előnyt eltörpítették a hátrányok.

Elyon herceget nem tűnt úgy, hogy megbántotta volna a határozott hangvételem. Sőt, inkább szórakozottnak látszott.

– Nos, öhm, ahelyett, hogy a tömlöcbe vittelek volna a király kívánsága szerint, inkább ebbe a kúriába hoztalak – válaszolta. – Ez a hely messze van a vártól, ne aggódj. Biztonságos hely számodra, amíg elrendezzük az... öhm... helyzetedet. Magad mondtad, hogy csak megérintettél egy festményt, és puff, hirtelen a király ágyában teremttél.

Habszova bólintottam. – Igen, egyszerűen fogalmazva így történt. – Még mindig nem tudtam felfogni, mi történt valójában a szobámban, de legalább most volt valakim, akinek lehettek információi, vagy legalábbis reméltem.

– A király gyanúja ugyanaz, mint az enyém: lehet, hogy egy másik birodalomból jöttél – jelentette ki a herceg. – Át tudsz alakulni valamilyen lénnyé? Vannak agyaraid? Vagy vért iszol? Esetleg varázsolni tudsz? Pikkelyeid vagy szarvaid vannak? Vagy talán olyan vagy, mint a tündérnépek az éteri szépségükkel és ellenállhatatlan érzékiségükkel. Kétségtelenül gyönyörű és szexi vagy, határozottan tökéletes a bátyám—

– Miről beszél? – ráncoltam a homlokát. Bármerre is akarta terelni a szót, nem akartam részt venni benne. Ennek az embernek biztos elment a józan esze. Ha jól sejtem, kriptozoológiai baromságokra utalt.

– Hmm, a válaszodból és a tegnap esti fura reakcióidból ítélve már tudom, mi vagy – bólintott fel-le, mintha biztos lenne a dolgában. – Ember vagy.

Néhányat pislogtam a kijelentésére, és egy pillanatra elnevedtem volna magam.

– Maga is az – válaszoltam, tetőtől talpig végigmérve őt. Úgy értem, gyerünk már, ez egyértelmű. Az én szememben embernek tűnt. Normális feje volt, végtagjai és törzse. Még dudorodás is volt a nadrágjában – talán nem olyan feltűnő, mint a királyé, de azért látszott –, ami a szaporodásra és egyéb célokra szolgáló anatómiai résznek adott helyet...

A herceg ekkor elnevette magát. – Ó, nem, nem, nem. Én más vagyok. Én... öhm... nos, ez nehéz. Hogy is mondjam. – Megvakarta a fejét, szinte zavarban lévőnek tűnt. – Amióta a birodalmak létrejöttek, még soha nem volt rá példa, hogy egy ember világok között vándoroljon. Megbizonyosodtunk róla, hogy az embereknek ne legyen tudomásuk a létezésünkről, és ezt a törvényt szentként őriztük, egészen mostanáig. Te vagy az első, aki megjelent ebben a királyságban.

– Birodalmak? – papagájoltam, majdnem félrenyelve a szót. – Ez elég súlyos kifejezés. Hadd találjam ki: maga olyan lény, aki csak a könyvekben létezik.

– Pff! – Most már az ember tényleg hangosan felnevetett. Dühösen meredtem rá, sértőnek találva a viselkedését.

Szerencsére néhány másodperc múlva abbahagyta.

– Sajnálom, ez nem volt szép tőlem, de nem tudtam megállni. Hiszen mi valóságosak vagyunk – jelentette ki. – Nem csak könyvszereplők. Te most Aethelgard királyságában vagy. Egy olyan világban, ahol csak vérfarkasok és likánok élnek.

Ennyi. Ennek a hercegnek tényleg agykárosodása van, de mindazok után, amiket tegnap este és az elmúlt percekben tapasztaltam, biztosan meg tudtam állapítani, hogy igazat beszél.

– Vérfarkasok... Likánok... – ízlelgettem a szavakat. Érdesnek és szokatlannak tűntek, teljesen agyamentnek, de egy másik részem próbált értelmet keresni bennük. – Úgy érti, mint a Teen Wolfban vagy az Underworldben?

Elyon herceg tátott szájjal nézett, ostobának tűnve. – Nem értem, mit mondasz. Ez valami dolog az emberek világában?

„Heh” – nevetett az elmém az irónián.

– Már elkönyveltem volna magát egy hitelesített elmebetegnek, ha nem lenne ez a fura szoba, amiben vagyok, vagy a feltűnően öltözött őrök az ajtóban. Emlékszem arra is, amit tegnap este láttam: az erkélyről nyíló kilátást egy olyan településre, amiről csak elhinni tudnám, hogy létezik a fantasy világban, és emlékszem, milyen azonnal helyet változtattam a festmény megérintése után, mint a mágiában. Szóval azt mondom, tényleg igazat beszél.

– Tetszik, hogy ilyen higgadtan elemzed az információkat – vigyorgott.

– Mit kellene tennem? Üvöltözzek, mint egy őrült? Kérjem meg, hogy – mit? – alakuljon át előttem? Kizárt dolog. Tegnap este már elájultam a hirtelen meglepetéstől. Nem akarom, hogy ez megismétlődjön.

– Szabad megtudnom a nevét, kérem? – váltott hirtelen témát. Ezúttal láttam a szemében, hogy őszinte.

– Harper Brooks – böktem ki.

– Hmm, Drottning Harper. Tetszik a csengése.

Erre egy zavarodott és éles pillantást vetettem rá. Miről beszél? Biztos voltam benne, hogy valamilyen óészaki nyelvet használt, de mit jelentett a szó? És egyáltalán honnan tud ez az ember angolul és északi nyelven is?

– Mindenesetre ismerek néhány embert, akinek válasza lehet a helyzetedre – sétált át az ajtón a fürdőszoba belsejébe, megállt a gőzölgő medence mellett, és újra rám nézett. – Akik talán vissza is tudnának juttatni az emberi birodalomba. Segítek neked, de cserébe neked is segítened kell nekem.

Mély levegőt vettem.

– Nem tudom, bízhatok-e magában – mondtam habozás nélkül.

Öklét a mellkasára tette, és röviden biccentett felém.

– A király öccse vagyok. Nemes vagyok, és a nemesek mindig tartják a szavukat. Ráadásul épp most mentettem meg az életedet a kivégzéstől, nemde?

Életemnek ezen a pontján nem gondoltam, hogy a bizalom ártana nekem. A helyzetet tekintve amúgy sem volt sok előnyöm. Sebezhető voltam ebben a királyságban, amit Aethelgardnak hívott, és bármennyire is gyűlöltem, ő volt az egyetlen reményem a túlélésre és a hazatérésre.

Felszisszentem. – Jól van, értem. Mit akar, mit tegyek?

– Ó, nos, semmiséget. – Egy pillanatra habozott folytatni. – Csak... nos... azt akarom, hogy szabadítsd meg a királyt a nők iránti gyűlöletétől.

– A bátyja gyűlöli a nőket? – kérdeztem megdöbbenve. Nem csoda, hogy az a szemétláda úgy nézett rám tegnap este, mint valami kártevőre. Valóban günofóbiája van? Az kemény.

– Igen – bizonytalanodott el a herceg –, ez egy olyan probléma, amivel a királyság már évek óta küzd, és emiatt nehézségeink vannak az örökös megszerzésével.

Megfeszült az állkapcsom. – Ha azt akarja mondani, hogy szüljem meg a gyerekeit, akkor kiszálltam.

Ne értsenek félre, szeretem a gyerekeket. Még egy közeli árvaházban is önkénteskedtem, hogy heti egyszer vigyázzak az árvákra a napi munkám után. Csak éppen nem tetszett az ötlet, hogy széttegyem a lábam egy szívességért cserébe. Ez egyszerűen erkölcstelen. Nem süllyednék ilyen mélyre még akkor sem, ha ez azt jelentené, hogy nem tudok visszatérni a világomba, és ebben az istenverte birodalomban ragadok.

– Nem – válaszolta gyorsan a herceg, de aztán a medencére nézett, és megint elhallgatott. – Nem... Csak azt akarom, hogy fokozatosan szoktasd hozzá a jelenlétedhez – csak a jelenlétedhez, és esetleg elegyedj vele beszélgetésbe is. Olyanba, ami nem torkollik vitába. A bátyám nagyon nyers tud lenni.

Magamban felnyögtem. – Észrevettem. Kaptam belőle ízelítőt tegnap este.

– Nos, helyes – villantott egy vigyort. – Akkor már van egy kis előnyöd. Áll az alku?

– Ha megígéri, hogy hazatérhetek, akkor áll az alku – válaszoltam azonnal.

– Ígérem... – Hallgatott el harmadszor is. Ez már kezdett az idegeimre menni. Nem szabadna teljesen megbíznom ebben az emberben.

– Mikor kezdünk? – kérdeztem.

Rám mosolygott, és azt felelte: – Tulajdonképpen most. Ez a kúria a király menedékhelye. Minden nap eljön ide. – Felnézett a közvetlenül a medence feletti hatalmas üvegkupolára, néhány másodpercig bámulta, majd folytatta: – Pontosan ilyenkor. Már úton van, szóval azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. Semmiképpen nem akarom kora reggel magamra vonni a haragját. Valószínűleg összeadná a kettőt meg a kettőt, és azonnal engem hibáztatna a jelenlétedért.

– Mi?! – hördültem fel, meglepődve a szavain. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar látni fogom a királyt, pláne ezen a helyen. – Azt hittem, csak a bíróságon vagy királyi gyűléseken találkozom vele – jegyeztem meg, miközben ő kisétált mellettem a hálószobába. – Az én világomban ez a szokás, hacsak nem vagyok családtag vagy a... király szeretője, de egyik sem vagyok. Nem gondolja, hogy újra halálra ítél, ha itt lát? Tegnap este sem vette jó néven, amikor megjelentem a lakosztályában.

Elyon herceg megállt a járásban, és felemelte a hüvelykujját: – Rendben leszel. Nagyon bízom benned.

– Ez nem túl megnyugtató, Felség – néztem rá dühösen.

– Hamarosan találkozunk a várban. – Rám kacsintott, és búcsú nélkül kisétált a szobából, magamra hagyva, hogy megvédjem magam a királyság legnagyobb és leggonoszabb farkasával szemben.

Szó szerint.