Lyra figyelte, ahogy a vendégek sereglene be a falkaházba a vörös hold ceremóniájára. Kaelen mellett állt, aki a különböző falkákból érkező Alfákat üdvözölte.

Ahogy várható volt, neki is szívélyesen kellett köszöntenie őket. Több mint hetven falka képviseltette magát, és nagyjából száz vendég érkezett meg eddig.

Lyra még sosem látott ennyi farkasembert egy helyen. Elvégre a vörös hold ceremóniát csak ritkán tartották meg.

Habár életében először fontosnak érezte magát, nem tudott szabadulni az idegenség érzésétől.

A falkaházban minden az eleganciáról árulkodott, és tudta, hogy ő nem illik ide. Minden jelenlévő vagy nemes volt, vagy egy nemes társa. Ő volt az egyetlen félvér és elutasított társ a teremben.

Szeme sarkából Kaelent figyelte. A férfi ügyet sem vetett rá, időnként csak egy-egy hamis mosolyt villantott felé, hogy fenntartsa a látszatot. Lyra nézte, ahogy más Alfákkal és vezetőkkel társalog. Kaelen sármosan festett a szmokingjában, miközben egy csoport fiatalemberrel mélyedt el a beszélgetésben.

Ujjongania kellene, hogy társként vehet részt a ceremónián. De ahogy átnézett rá a terem túloldalára, rájött, hogy képtelen boldog lenni. Keze reszketett, homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg.

Kérdések sora kavargott a fejében. Mi van, ha a látó átlát rajtuk? Mi van, ha megmondja, hogy nem vagyunk társak? Mi lesz a következménye a hazugságunknak?

– Nagyon flancos ünnepség – mondta mögötte Morgaine, mielőtt elkomorult volna. – De Lyra, miért nincs melletted a társad? Egyáltalán nem érdekli, hogy ma este milyen csinos vagy? – gúnyolódott, mire barátnője, Syllia, a jövőbeli Béta társa, felkuncogott mellette.

– Vendégekkel beszélget – válaszolta Lyra, megigazítva a ruháját, ami hirtelen túl nehéznek tűnt.

– Úgy tűnik, ma este nincs ideje mellettem állni.

– Ó, hát miért is lenne? – szúrt oda Syllia. – Fáj a szememnek ebben a ruhában látni téged. Pfuj.

– Nekem most... –

Lyrát egy trombita harsány hangja szakította félbe. Csend telepedett a teremre, és mindenki – beleértve őt is – a csarnok bejárata felé fordult.

– A Likáthiai Király és a likáthiai királyi család tagjai megérkeztek!!! – harsogta a harsonás.

Kaelen jelt adott Lyrának, hogy menjen oda hozzá, a lány pedig azonnal engedelmeskedett. Elérkezett a színjáték legfontosabb része. A látó a likáthiai királyi családot kísérte.

Lyra Kaelen mellett állt, miközben üdvözölték az érkezőket. Egyenként léptek a csarnokba, a többi Alfa pedig tisztelettel adózott nekik.

A Likáthiai Király volt a természetfeletti világ uralkodója. Hatalmasabb volt bárkinél a teremben, és ez igaz volt a családjára is.

– Üdvözöljük falkánkban. Vane Alfa vagyok, e nagyszerű falka vezetője. Ő pedig a fiam, Kaelen Vane, és a társa, Lyra – mondta Kaelen, fejet hajtva a király előtt. – Remélem, jól érzik magukat nálunk.

– Köszönöm a szívélyes fogadtatást – válaszolta a Likáthiai Király.

Lyra széles mosolyt erőltetett az arcára, miközben meghajolt a király és a királyné előtt, akik továbbhaladtak.

Amikor felemelte a fejét, hogy köszöntse a királyi család következő tagját, tekintete mély kék, szinte elektromos fényű szemekkel találkozott, amelyek hevesen fürkészték őt. Egy pillanatra elfelejtett lélegezni.

Az előtte álló férfi volt a legjóképűbb, akit valaha látott. Hiába próbálta visszanyerni a nyugalmát, teljesen letaglózta a látvány.

Haja hollófekete volt, tökéletesen omlott az arcába. Mélytengeri tisztaságú szemei megbabonázták. Olyan volt, mintha a tekintete bárkit képes lenne bűvöletbe ejteni. Sasorra kiemelte férfias vonásait. Erős álkapcsa és arccsontja mintha a legkiválóbb mester vésője alatt született volna.

Mintha más mintából öntötték volna, nem hasonlított egyetlen más férfira sem a teremben. Volt benne valami, amit Lyra nem tudott hová tenni. Szeme végigsiklott a hatalmat sugárzó szmokingján, le egészen a cipőjéig. Az egyetlen „hibája” az volt, hogy túl sok energiát és mámorító vonzerőt árasztott.

Kaelen halk köhintése zökkentette ki Lyrát a gondolataiból. Zavarodottan próbálta összeszedni magát.

– Üdvözöljük falkánkban – mondta szinte suttogva. Mintha elment volna a hangja. – Bízom benne, hogy jól érzik majd magukat.

A férfi halványan elmosolyodott, majd egy apró fejhajtással üdvözölte. Ahogy elment mellette, Lyra megérezte az illatát, és a gyomra megremegett.

A látó nem várt formális üdvözlésre, gyorsan elhaladt mellettük. Ráné sem nézett Lyrára, ami miatt a lány kissé meg is könnyebbült.

Visszasétálva a trónterem közepére, Lyra helyet foglalt Kaelen mellett. Minden Alfa és vendég megérkezett, a ceremónia kezdetét vette.

Vane Alfa felállt, hogy beszédet mondjon. – Köszönöm mindannyiuknak, hogy elfogadták a meghívást. Megtiszteltetés, hogy ezúttal mi adhatunk otthont a vörös hold ceremóniának...

Miközben az Alfa beszélt, Lyra próbált nem a likáthiai hercegre nézni, de nem tudott ellenállni a késztetésnek. Végigpásztázta a termet, mígnem a tekintete megállt rajta.

Majdnem felkiáltott, amikor látta, hogy a férfi ismét őt figyeli. Érezte a tekintete intenzitásából áradó forróságot. A férfi pislogás nélkül nézte őt.

– Remélem, hogy ma este számos áldást kapunk a holdistennőtől – fejezte be Vane Alfa a beszédét, mire tapsvihar tört ki.

Lyra a szeme sarkából látta, hogy a likáthiai herceg odasúg valamit a látónak. A nő erre éles tekintettel fordult felé.

Lyra szíve hevesen kalapált a mellkasában. Vajon a herceg vagy a látó megéreztek valamit? Tudják, hogy még nincs megjelölve?

Nem tudta élvezni a teremben szóló lágy zenét, ahogy mások. Kaelent sem tudta figyelmeztetni a látóra és a hercegre.

Tudta, hogy Kaelen túlreagálná, az Alfa pedig azzal vádolná, hogy elrontotta az álcájukat. Így hát muszáj volt mosolyognia és végigcsinálnia ezt a fojtogató ceremóniát.

De nem tudott ellazulni, talán azért, mert a látó és a herceg folyton őt bámulták. Talán már tudják?

Azt mondogatta magának, hogy csak az idegei játszanak vele, de hiába nem nézett már rájuk, percről percre nyugtalanabb lett.

A vörös ruhában, gyémánt tiarával a fején tökéletes jövőbeli Lunának kellett volna látszania. Ehelyett kicsinek és rémültnek érezte magát.

Reszkető kézzel tette le a vizespoharat egy arra haladó pincér tálcájára. – Kimegyek egy kis friss levegőre – súgta Kaelennek.

– Miért? Mire készülsz?

– Semmire. Kérlek, adj egy percet. Egyedül...

Megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, elhagyta a termet. Átsietett a falkaház üres folyosóin, ki a hideg téli éjszakába.

Amint kiért, kifújta a levegőt. Átvágott a folyosón, és belépett a csendes kertbe. Végre egyedül volt, távol a látó fürkésző szemeitől.

– Kérlek, kérlek – hunyta le a szemét és halkan imádkozott –, add, hogy ez a nap jól végződjön.

– Szóval... te vagy a jövőbeli Luna – szólalt meg egy mély hang a háta mögött. Szeme kipattant, és azonnal megfordult.

A likáthiai herceg állt közvetlenül előtte.