– Aria! Kelj fel, el fogsz késni az iskolából! – kiabálta anyám a lépcső aljáról. A fenébe, hétfő volt. Ez a hétvége gyorsan elrepült. Az utolsó évemet tapostam a középiskolában. Ezen a szombaton lesz a bál, jövő szombaton pedig a ballagás. Átfordulni és kimászni az ágyból volt a legnehezebb rész. Nagyon bensőséges kapcsolatot ápoltam az ágyammal. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Általában kényelmes ruhákat hordtam, de mivel ma edzésem volt, hagytam a hajam magától megszáradni, felkaptam egy leggingst, egy sportmelltartót és egy rövidített felsőt.

– ARIA! A barátaid kint várnak! – kiáltotta Anya, pont amikor meghallottam egy türelmetlen dudálást. Amióta az eszemet tudom, Sasha és Caleb jöttek értem, és vittek suliba. Csak tíz perc séta lett volna, de jó volt, hogy nem kellett gyalogolni a hidegben. Egy müzliszelettel a kezemben indultam el; anyám az ajtóban állt, széles mosollyal megölelt búcsúzóul. Ahogy lekocogtam a tornácról, hallottam, hogy már megint vitatkoznak.

– Caleb, mondtam már, elég idős vagyok ahhoz, hogy meghozzam a saját döntéseimet! – kiabálta dühösen Sasha. Caleb, amióta csak emlékszem, mindig túlzottan védelmezte Sashát. Nem szerette, ha edz, flörtöl, randizik, vagy bármit tesz, ami félreérthető jelet küldhetne egy srácnak. Azt akarta, hogy úrinő legyen, akinek a kisujját sem kell mozdítania. Szerencsétlenségére Sashában égett a vágy a harc iránt, és a stílusa is passzolt ehhez. Ebben ikrek is lehettünk volna.

– Már megint veszekedtek? Most miért?

– Caleb szerint otthon kellene maradnom főzni tanulni, vagy a bölcsődében dolgozni, ahelyett, hogy iskola után a pályára mennék edzeni. Állítólag ez lehetőséget ad a srácoknak, hogy olyasmit bámuljanak, ami nem az övék, és különben sem hölgyhöz méltó. Nem számít, hogy tudom-e védeni magam, vagy hogy az egyik legjobb női harcos vagyok – fakadt ki Sasha.

– Caleb, tudod, hogy ezt a vitát most sem fogod megnyerni. Azt fogja tenni, amit akar, neked pedig úgy kell szeretned, amilyen, ahelyett, hogy egy alázatos trófeafeleséget próbálnál faragni belőle – keltem a barátnőm védelmére. Főleg azért, mert szerettem őt, de azért is, mert én sem akartam abba a kategóriába kerülni.

– Mindegy – morogta Caleb az orra alatt, miközben gázt adott a Dodge Chargerének.

Végre véget ért a tanítás, és kiadhattam magamból a feszültséget. A pálya felé futva láttam apámat, amint épp odaér, hogy elkezdje az edzést. Bólintott felém, majd ráordított mindenkire, hogy kezdjenek tíz kör bemelegítéssel, aztán álljanak párba, és gyakorolják a támadást és a védekezést. A második körnél hirtelen jelenlétet éreztem magam mögött.

– Hali, szépség! – Kókusz és eső illata áradt felém. Meg sem kellett fordulnom, hogy érezzem Declan tekintetét a fenekemen futás közben. Megforgattam a szemem, majd hirtelen jobbra rántottam a kormányt, és kivágtam a lábam, amitől ő előrerepült. Mivel azonban Declan már elmúlt tizennyolc, és megkapta a farkasát, tökéletesen érkezett, és egy kacsintással nézett vissza rám. Lassított a tempón, rám nézett, és ezúttal én voltam az, aki majdnem elesett. A tekintet, amivel rám nézett, teli volt szeretettel, vágyakozással és sóvárgással. Kiszáradt a szám, és hirtelen nem találtam a szavakat, hogy visszavágjak neki.

– Elvitte a cica a nyelved?

– Ó, csak ez a beképzelt jövőbeli alfa az, aki azt hiszi, ő a jani.

Megjátszott sértődöttséggel a szívére tette a kezét, és fájdalmas arccal kérdezte: – Nos, akkor gondolom, szeretnél a párom lenni, és megmutatni, mennyire vagyok beképzelt?

– Persze, szívesen letörném a szarvadat egy kicsit, uraságom. – Befejeztük a köröket, majd mindannyian kettes csoportokra oszlottunk és elkezdtünk spáringolni. Declan tudta, hogy ki kell adnom a feszültséget, így először ő volt védekezésben. Bevittem pár jó ütést, de úgy tűnt, a végén nekem fáj jobban. Bár én voltam a legjobb női harcos, nem érhettem fel egy jövőbeli alfával. De jobban éreztem magam, sikerült levezetnem a felgyülemlett energiámat. Ezek az érzések a szombattal kapcsolatban napról napra erősebbnek tűntek.

– Jobban vagy, Trixie?

– Nem, csak rosszabbnak tűnik. Az érzések napról napra erősödnek.

Declan aggódva nézett rám, majd a hátam mögé pillantott és lehajtotta a fejét.

– Aria! Át kell beszélnünk a pénteki születésnapi partidat, és Sasháét is! – szólalt meg a Luna. Mivel Sashával ugyanazon a napon születtünk, mindig közös partit tartottunk. Mindketten alig vártuk, hiszen megkapjuk a farkasainkat, és talán a társainkkal is találkozhatunk!

– Igen, Luna! Arra gondoltam, mivel másnap lesz a bál, tarthatnánk egy kis bulit a bál előtt, aztán onnan mindannyian átmehetnénk a táncra.

– Ez tökéletesen hangzik, drágám. Megszervezem nektek!

– Kösz, Anya! – mondta Declan az anyjának. A Luna a legkedvesebb ember volt, akivel valaha találkozhattál. Alig volt 162 centi, törékeny alkatú, hosszú szőke hajú szépség. Declan tőle örökölte a kék szemét. Szerintem soha életében nem emelte fel a hangját. Néztem, ahogy Elena elsétál.

Eközben az Alfa volt a legfélelmetesebb ember, akit ismertem. Alig volt magasabb Declannál, tiszta izom és kopasz. Olyan nézése volt, amitől az ember feszengeni kezdett, még akkor is, ha nem használta az auráját. Hogy ők ketten hogyan kerültek össze, rejtély maradt számomra.

– Szóval, eljössz velem a bálba, Aria? – kérdezte Declan, kizökkentve a gondolataimból.

– Elég sokáig tartott, mire megkérdezted. Mi van, ha már találtam valakit?

– Kérlek, mindenki tudja, hogy hozzám tartozol. Senki nem merne elhívni anélkül, hogy ne egyeztetne velem előtte.

– Ó, tényleg? És mégis miből gondolod, hogy hozzád tartozom? – hívtam ki.

– Ne nevettess, Trixie! Már ötéves korodban lefoglaltalak magamnak.

– Na, majd meglátjuk pénteken, nem igaz?

– Ezzel kapcsolatban... – Declan hirtelen hátralépett egyet, és a nyakát dörzsölte.

– Mi van?

– Apa elküldött pár megbeszélésre olyan alfákhoz, akiknek a tinédzserei jönnek a bálra, szóval pénteken elfoglalt leszek. Szombatig, a partidig nem foglak látni.

– Mi a fene? Komolyan? Ez nagyszerű! Mióta tudsz erről, és miért nem szóltál? – Éreztem, hogy égeti a szememet a könny. Mérhetetlenül dühös voltam. Ez volt az, amit a legjobban utáltam magamban: ha dühös vagyok, sírok.

– Most tudtam meg, esküszöm! Annyira sajnálom, Aria. Tényleg bárcsak kideríthetnénk a buli előtt, hogy társak vagyunk-e, hogy eldönthessük, mi legyen. Nem így terveztem. – Declan esdeklőn nézett rám, könyörgött a megértésemért. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, miközben sarkon fordultam és elviharzottam, az volt... hogy ez egy nagyon rossz hét kezdete.