Valora szemszöge

Anyám ránézett az arcomra, és elnevette magát.

– Miért nézel úgy, mintha kísértetet látnál? – kérdezte.

– Killian Silas fia? – kérdeztem; teljesen és végérvényesen meg voltam döbbenve. – Fogalmam sem volt róla, hogy vannak gyerekei.

Anyám bólintott.

– Nem hiszem, hogy Killian valaha is közel állt volna az apjához – magyarázta. – Úgy tudom, az anyjával élt egy másik falkában. Amikor az apja meghalt, visszatért Cyrene-be. Mivel ő Silas egyetlen élő rokona.

– Ha tudtam volna, hogy Silas fia, nem hívom meg. Annyira sajnálom…

– Sajnálod? Miért sajnálod? Örülök, hogy meghívtad. Apád örülni fog. Ő kedveli Killiant. Azt mondta, helyén van a szíve és az esze. Az biztos, hogy egyáltalán nem hasonlít az apjára.

– Szóval bízunk benne? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Valora-hajtás, nem hibáztathatjuk Killiant azért, amit az apja tett. Ezt neked kellene a legjobban tudnod.

Apro mosolyt küldött felém, végigsimítva aggódó arcomon. A vállamra tette a kezét, hogy a szemébe nézzek.

– Ígérem, ha lesz valami, ami miatt aggódnod kell, szólni fogok – mondta gyengéden. – De egyelőre nincs miért. Killian nem gonosztevő. Azok az idők már elmúltak.

Jobban éreztem magam, tudva, hogy ő nem aggódik. Anyámban bíztam a legjobban a világon.

– Szóval, mikor akartál mesélni nekem Sawyerről? – kérdezte anyám, miközben elindultunk ki a lakrészből. Megtorpantam, és felé fordultam.

– Honnan tudsz róla? – kérdeztem.

Az egyik szemöldöke felszaladt, ahogy végigmért.

– Az anyád vagyok; nem tudsz elrejteni előlem dolgokat – felelte.

El akartam nevetni magam; ő mindig tudta, ha valami történik.

– Apa tudja?

– Nem akarod, hogy tudja?

– Csak nem akarom, hogy feszültség legyen az Alfa Tanácsban, ennyi az egész – mondtam neki. – Mert Sawyer apja is tag…

– Apád rendkívül profi. Nem hagyná, hogy egy ilyen dolog befolyásolja a munkáját – válaszolta. – De nem mondok semmit, ha nem akarod. Akkor feltételezem, Sawyert ma este nem várjuk.

Ez nem kérdés volt.

Elfordultam, és lementem a lépcsőn, hogy üdvözöljem a megérkezett vendégeket. Az első ember, akit megláttam, nem okozott meglepetést: Bristol, a legjobb barátnőm. Odaszaladt hozzám, átölelt, és majdnem ledöntött a lábamról.

Nevettem a lelkesedésén.

– Ó, istennőm, Valora! – turbékolta boldogan, megforgatva engem. – Isteniül nézel ki! Hogy érzed magad? Érzed már a tizennyolcat?

Sóhajtottam és megráztam a fejem.

– Ugyanúgy érzem magam, mint eddig – mondtam neki. – Reméltem, hogy ma meglesz a farkasom…

– Még meglehet – biztosított, széles mosollyal az arcán. – Még fiatal az este. Attól függetlenül meglesz a farkasod, és dicsőséges lesz, amikor eljön!

Bristol pár hónapja kapta meg a farkasát, és azóta nem bírja abbahagyni a róla való beszélést. Úgy írta le, mint egy igazi, hús-vér legjobb barátot, aki kívül-belül ismer téged. Aztán elhallgatott, látva az arcomat, és hozzátette: – Ne értsd félre. Ez csak más… tudod.

Biztosítottam róla, hogy nem vettem sértésnek, és értem, mire gondol.

Anyám mesélt egy időről, amikor azt hitte, örökre elvesztette a farkasát. Olyan volt, mintha önmaga egy részét veszítette volna el. A gondolatai elcsendesedtek, és magányosnak érezte magát. „Apád miatt éreztem magam kevésbé magányosnak” – tette hozzá.

Pontosan ilyen szerelemre vágytam; valakire, aki mellett kevésbé érzem magam magányosnak, még ha nincs is farkasom. De nagyon szerettem volna találkozni a farkasommal is. Vajon hogy néz ki? Milyen lehet a hangja? Mi lesz a neve?

Hamarosan megtelt a falkaház azokkal, akiket szeretek; anyám előhozott egy hatalmas tortát. Red velvet volt csokoládémázzal; az abszolút kedvenc ízem. Amikor mindenki elénekelte a Boldog születésnapot, könnybe lábadt a szemem.

Egy pillanatra teljesen elfeledkeztem Sawyer árulásáról. Elfeledkeztem az elpazarolt első csókomról is.

Egészen addig, amíg ő be nem lépett.

Először csak a mályvacukor erős illatát éreztem, aztán megláttam őt a falkaházunk ajtajában. Sötét gombolós blézert és szövetnadrágot viselt. A haja még mindig bozontos volt, de ezúttal nem borította verejték.

Néhány Alfa üdvözölte, köztük az apám is. Néztem, ahogy kezet fognak; apám mondott neki valamit, amit nem hallottam. Anyám azonnal mellém állt.

– Killian elég jól néz ki ma este – súgta mellettem.

– Igen, tényleg – ismertem el. – Nem igazán gondoltam volna, hogy eljön.

– Barrett Alfa lánya vagy; persze, hogy eljön, ha meghívják. Szinte minden Alfa itt van.

Eszembe jutott a pár nappal ezelőtti közös csókunk, és az arcom felforrósodott az emlékre. De aztán eszembe jutott, hogy Killian Silas fia. Nem hiszem, hogy tudta, mi történt az apja és a szüleim között. Azt sem tudom, Killian tudja-e, hogy Lunalith farkas vagyok. Nem vagyunk olyan gyakoriak, és a legtöbben nem tudják első ránézésre, hogy nézünk ki.

Vajon számítana ez neki egyáltalán?

Mindig is határozott elképzelésem volt arról, milyen az igazi szerelem. A szüleimnél ez megvolt; mindig ezt a képet vetítettem előre magamnak. Valakit akartam, aki ugyanúgy szeret engem, mint én őt. Aki bármit megtenne értem. Aki meghalna értem. De Killiant nem tudtam elképzelni ebben a szerepben. És nem is tudtam, miért.

Azt hiszem, valójában Sawyert sem tudtam soha így elképzelni.

Killian szeme végigpásztázta a szobát, miközben az Alfák tovább beszéltek hozzá. Mintha keresett volna valamit. Amint a tekintete rajtam állapodott meg, olyan volt, mintha megtalálta volna. A szeme egy árnyalattal elsötétült. Udvariasan rámosolyogtam, remélve, hogy az arcom nem árulja el a gondolataimat. Az ő arca azonban kifejezéstelen maradt; végül elkapta rólam a tekintetét, hogy a többi Alfával beszéljen.

Micsoda szemtelenség ettől a pasitól.

A születésnapom van, és még oda sem bír jönni üdvözölni?

– Boldog születésnapot, kölyök – mondta Kade nagybátyám, a falka bétája, ahogy közeledett. Gyorsan átölelt.

– Köszi – válaszoltam széles mosollyal.

– Hogy sikerült rávenned Killian Alfát, hogy eljöjjön? – kérdezte, követve a tekintetemet Killianra, aki még mindig rám se hederített. – Az a fickó utálja a bulikat.

– Hogy lehet utálni a bulikat? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Mindig is ilyen fura volt. Gyerekkora óta. Mindig csak egy cél lebegett a szeme előtt: feljutni a csúcsra. Őszintén csodálom az ambícióit, de jó lenne néha látni őt mosolyogni.

– Nem szokott mosolyogni?

– Szerintem még soha nem láttam mosolyogni – válaszolta Kade.

Én eddig csak félmosolyt láttam tőle. Azt hittem, közel állt egy igazi mosolyhoz, amikor kiosztottam Sloane-t az óráján, de valószínűleg tévedtem. Ahogy visszanéztem Killianra, ő éppen egyenesen engem nézett.

…

Külső nézőpont

– Teljesen megalázott az órán – sírta el magát Sloane az új játékszerének, Sawyernek.

Nem barátjaként tekintett Sawyerre, csak látni akarta, el tudja-e venni Valorától.

Sikerült neki.

Amióta Valora az akadémiára jár, mindenki figyelme rá irányult. Régebben Sloane volt a legjobb tanuló, most Valora. Régebben Sloane volt a figyelem középpontjában, most viszont mindenki csak Valoráról beszél.

Nem érdekli, hogy Valora Barrett Alfa lánya; nincs farkasa, így Sloane szemében ő egy senki. Rosszabb, mint egy omega.

– Hallanod kellett volna, miket mondott nekem, Sawyer – puffogott tovább Sloane. – Azt is mondta, hogy nem vagy elég férfi ahhoz, hogy kezeld őt.

– Mondja ezt valaki, aki nem is hajlandó adni – mondta Sawyer egy szemforgatással. – Felejtsd el őt. Kinek kell.

– Igazad van… – értett egyet Sloane. – De ez nem jelenti azt, hogy annyiban hagyom.

– Ez mit jelent? Mire készülsz?

– Hallottam, ahogy ma óra után Killian professzorral beszélt. Meghívta a születésnapi bulijára.

– És? – sürgette Sawyer.

– Úgy gondolom, itt az ideje, hogy hívatlanul beállítsunk egy buliba.