Trey és az apja bementek a dolgozószobába, Elara pedig egy ideig a nappaliban várakozott. Az anyja az éjszakára a hálószobájába vonult, amint mindketten bementek a dolgozószobába, előtte azonban még adott egy gyors jóéjt puszit Elara homlokára.

Csak a tompa hangokat hallotta a csukott ajtón keresztül, és továbbra is azon tűnődött, ki is valójában Trey. Milyen üzleti ügy lehet annyira sürgős, hogy az apja egyenesen egy falkagyűlésről egy újabb hosszú megbeszélésre menjen? Szórakozottan kapcsolgatott a tévén a csatornák között, húzva az időt, amíg Trey vagy az apja ki nem jön.

Kérdései voltak mindkettejükhöz; a kíváncsiság belülről emésztette fel. Egyrészt az, hogy kicsoda Trey, másrészt pedig az az aggodalom, amit világosan leolvasott az apja arcáról. Ha valami történt a falkájukkal, tudni akarta. Azon is vacillált, hogy felhívja-e Brockot – nem azért, hogy megbeszélje vele a korábban történteket, hanem hogy megtudja, ő vajon tud-e valamit.

A keze a telefonja felett lebegett, de tudta, hogy nem hívhatja fel. Olyan dühösen ment el, és még nem állt készen egy beszélgetésre, ha a fiú még mindig haragudott rá. Ahogy a telefonját bámulta, az ismét csörögni kezdett. És ismét Junie neve világított a képernyőn.

Elara felvette, és viccelődött: „Hadd találjam ki, elfelejtettük megbeszélni a sminkünket a bulimra?”

Junie halkan felnevetett a vonal túlsó végén: „Nagyon vicces, Elara. Nem, én… valami más miatt hívlak.”

Elara egy kicsit feljebb ült, meghallva a feszültséget Junie hangjában: „Minden rendben?”

„Igen! Minden teljesen rendben” – mondta Junie egy picit túl gyorsan. „Csak… tudod, hogy ha a házatoktól Brockékhoz sétálnál, nem mennél el a mi házunk előtt, igaz?”

Elarának a gyomra is felfordult Brock neve hallatán: „Igen…” Nem volt benne teljesen biztos, mire akar kilyukadni Junie.

„Nos, épp néztem kifelé az ablakon, és a saját dolgommal törődtem –”

„Junie, mikor törődtél te valaha is a saját dolgoddal?”

„Komolyan mondom!” – kiáltott fel Junie a vonal másik végén, Elara pedig csendben maradt, várva, hogy folytassa. „Szóval, ahogy mondtam, néztem ki az ablakon, és láttam Brockot sétálni az utcán.”

„Ennek semmi értelme” – válaszolta Elara, miközben próbált kitalálni egy okot, amiért a fiúnak arra kellett volna mennie.

„Ugye?! Ezért is hívtalak” – mondta Junie.

„Mikor láttad őt?”

„Egy órája volt, és azóta sem láttam visszajönni. Nem lógtatok együtt ma este? Úgy rémlik, mintha említetted volna, hogy átjön.”

Elara fejben kiszámolta, hogy ez nagyjából egybeesett azzal az időponttal, amikor a fiú elviharzott tőle. A szája szélét rágta: „Igen, itt volt ma este… de egy kicsit összevesztünk. Valami olyasmi.” Még nem volt felkészülve arra, hogy ezt a beszélgetést lefolytassa Junie-val, és remélte, hogy a lány nem faggatja tovább.

„Ó, ne. Azt hittem, jól megvagytok. Mi történt?”

Elara hallgatott. Próbált kitalálni valamit, amit mondhatna. Nem szeretett hazudni Junie-nak. Mindig mindent megbeszéltek egymással. De ez… ez kínos volt. És amúgy sem egy telefonba való beszélgetés.

„Csak valami apróság, de tudod, hogy képes kiakadni kis dolgokon is. Minden rendben van, csak kellett egy kis szünet” – hazudta lazán Elara. Azt sem említette meg, hogy Trey, a jóképű idegen még mindig a házukban van. Tudta, hogy Junie millió kérdést tenne fel róla, és Elarának nem sok mindent tudott volna megosztani. A szemein és az udvariasságán kívül. Kényszerítette magát, hogy az éppen zajló beszélgetésre összpontosítson.

„Hm… hát, talán csak elment sétálni egyet, csak furcsának tűnt” – morfondírozott Junie a vonal túlsó végén.

Elara egyetértett: „Tényleg furcsa, de igen, valószínűleg csak sétált egyet.”

Még akkor is, ha Brock sosem volt arról híres, hogy csak úgy sétálgat a környéken. De a tompa puffanás, ahogy a bejárati veranda oszlopába vert, ismét lejátszódott Elara fejében, amitől újra megborzongott. Ha ennyire dühös volt, talán nem akart azonnal hazamenni. A fiú indulatos természete ismét egy probléma volt, amit a lány nehezen viselt el; úgy érezte, mintha mindig meg kellene magyaráznia a tetteit, meg kellene védenie őt.

„Ó, egyébként azt hiszem, a vendégszobában hagytam a szerencse-hajgumimat, amikor múlt héten nálatok aludtam; meg tudnád keresni nekem?” – kérdezte Junie.

„Komolyan? Egy hajgumit?”

„Ugyan már, tudod, min segített már át a szerencse-hajgumim!” – védekezett Junie.

Elara felnevetett a dolog abszurditásán, de megértette. Junie mindig is egy kicsit babonás volt az ilyesmikkel kapcsolatban. Felállt a kanapéról, és átment a vendégszobába. Körbenézett, miközben még mindig vonalban volt Junie-val.

„Sehol sem találom. Hol láttad utoljára?” – kérdezte Elara, miközben a szobában kutakodott.

„Talán az ágy alatt? Ó–” Egy pillanatra elhallgatott, Elara pedig abbahagyta a keresést, és felállva várta, hogy Junie folytassa. Remélte, hogy varázslatos módon eszébe jutott, hol hagyta.

„– bocs, anyukám beszélni akar velem, mennem kell! A hajguminak ott kell lennie valahol a szobában!”

A telefon kattant, Elara pedig végigpásztázta a szobát. A legkézenfekvőbb helyeken keresett. A vendégszoba nagyjából akkora volt, mint az övé; egy ágy a sarokban, mellette egy fa éjjeliszekrény. Benézett a komód, az ágy és az éjjeliszekrény alá is. Semmi hajgumi.

Leült az ágyra, és próbált rájönni, hol bújhatott el. Meghallotta, hogy elindul a zuhany, és feltételezte, hogy az apja az, aki éppen az éjszaka gondjait mossa le magáról. Trey valószínűleg már elment, és Elara érezte, ahogy a szíve egy kicsit összeszorul. A férfi iránti kíváncsisága csak egyre erősödött, amióta utoljára látta, ahogy az apjával beszélget. Hogy enyhítse a kavargó gondolatait, újra elkezdte keresni a hajgumit.

Elara annyira belemerült a keresésbe, hogy szinte meg sem hallotta, amikor kinyílt az ajtó. Szinte. Megfordult, félig arra számítva, hogy vagy az anyja, vagy az apja lesz az, aki megkérdezi tőle, mit csinál. Az arca lángba borult, amikor meglátta Treyt az ajtóban állni, csupán egy alvós rövidnadrágban, ami egyértelműen az apjáé volt. Hosszú, sötét haja csillogott a zuhanyzástól, amit az imént hallott.

A férfi legalább annyira meglepődött, hogy a vendégszobában látja a lányt, ami kontextus nélkül – amire Elara azonnal rá is jött – biztosan nagyon furcsán festett a számára. Az izmos mellkasa még nedves volt a zuhanyzástól, és Elarának el kellett fordítania a tekintetét, nehogy bámulni kezdje. Érezte, hogy egy borzongás fut végig rajta a férfi erejét látva. Abba belegondolva, mennyire vonzónak találja.

„Elnézést, csak… a barátnőm itt hagyott valamit, és épp azt kerestem. Nem tudtam, hogy itt maradsz” – hadarta el a szavakat. Ahogy ezt kimondta, észrevette Junie szerencse-hajgumiját a matrac és az ágykeret közé szorulva. Felmutatta, hogy bizonyítsa vele a magyarázatát. A tekintete visszasiklott a férfira, majd újra megpróbált félrenézni. Kissé szégyellte azokat az érzéseket, amik minden alkalommal feltörtek benne, amikor a tekintetük találkozott.

Trey a küszöbön állt, a szemeit egy pillanatra sem vette le Elaráról. „Nem, semmi baj, tényleg semmi baj” – botladozott a szavaiban. „Csak lezuhanyoztam, nem gondoltam, hogy van még valaki ébren.” Beletúrt a hajába, és egy kissé kínos mosoly ült ki az arcára.

Elara kihúzta magát: „Szóval… itt maradsz éjszakára?”

„Apukád ajánlotta fel, holnap reggel indulok” – felelte, továbbra is az ajtóban állva, a korábbi ruháival a kezében.

Elara nem bírt magával: „Indulsz vissza… hová is?”

„A falkámhoz. Nincs túl messze innen, de nappali fénynél egyszerűbb az út” – válaszolta Trey. Elara megjegyezte magában, hogy nem mondta ki a falkája nevét.

Bólintott: „Nos, örülök, hogy láthattalak, mielőtt elindulsz.” Azonnal megbánta a szavait, és megpróbálta megmagyarázni: „Mármint nem így, hanem csak mint a vendégünk és ilyesmi. Tudod… vendégszeretet.” Kissé elhúzta a száját a béna szavak hallatán, amik csak úgy kibuktak belőle.

A szíve még hevesebben kezdett verni, amikor Trey így szólt: „Én is örülök, hogy láthattalak.”

Elindult kifelé a szobából, de aztán megtorpant, ráébredve, hogy el kell mennie mellette. És a félig meztelen teste mellett. Izmos és erős volt, mégis megnyugtató. A gondolatai visszakalandoztak az első ölelésükre, a biztonságérzetre, amit a teljesen idegen férfi karjaiban érzett.

„Nos, valószínűleg le kellene feküdnöm aludni.” Érezte a hőt, ami az arcából áradt, és tudta, hogy a férfi számára is láthatóan kipirult. Amitől csak még vörösebb lett az arca. Kínosan csoszogott az ajtó felé, a férfi pedig egy kicsit arrébb lépett, hogy elengedje.

Megállt előtte, közvetlenül mielőtt átlépte volna a küszöböt a folyosóra: „Köszönöm egyébként. A korábbit. És hogy nem mondtál semmit a szüleimnek.”

Trey acélos szemei meglágyultak a lány szavainak hallatán. Felemelte a kezét, mintha csak az ujjaival akarta volna megsimítani az arcát, és Elara lélegzete elakadt. Ráeszmélt, hogy az arcuk mindössze néhány centire van egymástól, és mindketten az ajtóban ácsorognak. A férfi leengedte a kezét, és egy őszinte mosolyt küldött a lánynak: „Nincs mit megköszönni. Jó éjszakát, Elara.”

A lány elmosolyodott, és kilépett a folyosóra: „Jó éjszakát, Trey.”