***Ezek az események a múltban játszódnak, az árverés előtti reggelen*

**

– Már számtalanszor elmondtam nektek, hogy nincs szükségem királynéra. Attól, hogy egy nő áll mellettem, nem leszek erősebb – morogtam a tanácsomnak, és éreztem, hogy egyre nő bennem a düh. – Ha valami, ez csak gyengébbé tenne; az ellenségeimnek lenne kire célpontként tekinteniük.

– De Alaric – szólalt meg az egyik Vén –, szükséged van egy örökösre.

Éreztem, ahogy a dühöm minden egyes elmormolt helyesléssel egyre csak fokozódik a tanács részéről. Vettem egy mély lélegzetet, próbálva megnyugtatni magam.

– Vámpír vagyok, méghozzá nem is akármilyen. A Vámpírok Királya vagyok. Évezredek óta itt vagyok, és a közeljövőben nem áll szándékomban meghalni. – Leneztem a tanácsomra, hagytam, hogy a szemem vörösen felvillanjon, miközben aurám körbefonta őket. – Hacsak valamelyikőtök nem tervezi, hogy eltesz láb alól, és ő lesz a következő király, akkor azt javaslom, most azonnal szívleljétek meg a szavaimat. Senki sem kényszeríthet arra, hogy párt válasszak magamnak.

A tanács csendben maradt. Senki sem mert megszólalni; pontosan tudták, hogy amikor ilyen hangulatban vagyok, és bárki ellent mer mondani nekem, azt mészárlás követi. Sarkon fordultam és kisétáltam a tanácsteremből, magukra hagyva a tanács tagjait, hogy egyedül fejezzék be az ülést. Táplálkoznom kellett. Éreztem, hogy a bennem lakozó fenevad az irányításért küzd.

A lakosztályom felé menet elhaladtam az egyik szolgáló mellett. – Hozz nekem egy vérrabszolgát! Egy idősödőt, olyat, aki már aláírta az életvégi nyilatkozatát – parancsoltam.

– Igenis, felség – mondta a szolgáló, és oly mélyen meghajolt, hogy kivillantak a mellei.

Csinos kis teremtés volt. Szőke haj, kék szem és dús keblek. Éreztem, hogy megrándul a farkam, ahogy a melleit bámultam. Szinte már megfordult a fejemben, hogy rábeszéljem, jöjjön el a szobámba a rabszolgával együtt, de ahogy megéreztem az agyaraimat a nyelvemen, gyorsan meggondoltam magam. Nem akartam, hogy jelentést kelljen tennem a tanácsnak az egyik szolgáló haláláról. A gyűlés után vad hangulatban voltam, és tudtam, ha megdugnám a szolgálót, nem lennék kíméletes. Egy olyan félvér, mint ő – félig ember, félig vámpír –, nem bírna ki egy ilyen brutális baszást. Elmentem mellette a nagycsarnokon keresztül, és beléptem a lakosztályomba. Fel-alá kezdtem járkálni, miközben vártam, hogy meghozzák az étkemet. A tanács ezúttal alaposan felhúzott, az étvágyam csillapíthatatlan volt, csak remélni tudtam, hogy az az egy vérrabszolga elég lesz az éhségem csillapítására.

– Dante – léptem kapcsolatba telepatikus úton a másodparancsnokommal –, mikor lesz a következő vérrabszolga-árverés?

– Ma este, Alaric – válaszolta Dante, nem is bajlódva a titulusom használatával. Ő volt a legjobb barátom; közelebb állt hozzám, mintha a testvérem lett volna – közelebb, mint a saját fivérem valaha is. – Csak nem ittad már szárazra az összes rabszolgádat? – kérdezte kuncogva. – A tanács nagyon felbosszanthatott.

Úgy döntöttem, nem válaszolok Danténak, mert abban a pillanatban a dús keblű, szőke szolgálólány behozta a lakomámat. Ez a vérrabszolga idős volt, nem az én megszokott típusom, de tudtam, hogy a jelenlegi étvágyammal gyilkos módon táplálkoznék, és nem álltam készen arra, hogy kioltsam az egyik fiatalabb rabszolga életét. Amikor a rabszolgáim elértek egy bizonyos kort, általában felszabadítottam őket; átadtam nekik a papírokat és egy különleges jelölést, amely szabad emberekként igazolta őket. Csak néhányuk maradt nálam ezen a koron túl; általában olyan nők, akik úgy döntöttek, hogy nem mennek el. Ez a bizonyos rabszolga Adelaide volt, aki tizennyolc éves kora óta volt az enyém. Most már a kilencvenes éveiben járt, és az orvosok négyes stádiumú méhnyakrákot diagnosztizáltak nála. Ha hagynám, hogy Adelaide magától haljon meg, kínokat élne át. Ha ma éjjel belőle táplálkozom, azzal véget vetek a fájdalmának és szenvedésének, ráadásul az én étvágyamat is csillapítja.

Adelaide nyugodtnak tűnt, ahogy odasétált hozzám.

– Szóval végre eljött az én időm – mondta felemelve a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Örülök, hogy én választhattam meg a módját, hogyan érjen véget az életem – mondta Adelaide könnybe lábadt szemmel. Az orvosi diagnózisa után Adelaide visszament a rabszolgaszállásra, és aláírt egy nyilatkozatot arról, hogy készen áll meghalni egy vámpír keze által; ha valakinek vérre van szüksége, ő önként hagyja, hogy teljesen kiszívják. Inkább hal meg eufóriában, mint a rák következtében.

Amikor egy vámpír ivott az áldozatából, az agyaraink endorfint fecskendeztek a véráramukba, gyönyörrel töltve el az embert, akiből ittunk. Ők vért adtak nekünk, mi pedig elvettük a rémálmaikat, még akkor is, ha valójában az én fajtám volt az igazi rémálmuk. A legtöbb vámpír addig ivott, amíg ölt, de én igyekeztem ezt a lehető leginkább elkerülni. Bár én voltam az egész Természetfeletti faj bírája és esküdtszéke, gyűlöltem eljátszani a hóhér szerepét. Ki voltam én, hogy eldöntsem, ki éljen és ki haljon meg?

Odakísértem Adelaide-et az íróasztalom melletti kis fa székhez, és jeleztem neki, hogy foglaljon helyet. Csendben, szótlanul leült; vajon mit érezhet most, tudván, hogy hamarosan meghal. – Készen állsz, Adelaide? – kérdeztem, majd felnyúltam, és megsimogattam az arcát, miközben gyengéden balra döntöttem az állát, szabaddá téve a nyakát.

– Igen, felséges uram – válaszolta Adelaide anélkül, hogy a hangjában nyoma lett volna bármiféle habozásnak.

– Rendben, akkor hunyd le a szemed, Adelaide – suttogtam. – És gondolj a te boldog helyedre.

Adelaide úgy tett, ahogy mondtam, képtelen lévén ellenállni a parancsomnak. Lehajoltam, és az agyaraimat a torkába mélyesztettem. A vérének halál íze volt; a rák megfertőzte. Abba akartam hagyni a belőle való táplálkozást, de rákényszerítettem magam a folytatásra. Tartoztam ennyivel Adelaide-nek, és ki kellett elégítenem a belső fenevadamat. Tovább ittam annál a pontnál is, amikor Adelaide pulzusa gyengülni kezdett – ahol normális esetben megálltam volna. Éreztem, ahogy a teste elernyed, miközben tovább ittam. Hallottam utolsó szívdobbanását, aztán elhúzódtam, és nem vesződtem azzal, hogy begyógyítsam a sebet. Lépillantottam Adelaide-re; a szeme még mindig csukva volt, és boldognak, végre békésnek tűnt.

– Dominus vobiscum, et invenias tandem felicitatem tuam (Az Úr legyen veled, és találd meg végre a boldogságod) – mondtam az anyanyelvemen; a nyelv idegenül csengett számomra, hiszen nem beszéltem azon az éjszaka óta, amikor átváltoztattak.