Tessa

– Szia! – mondta, amikor beléptem a közösségi terembe, ahol egy nagy, kerek asztalnál gyerekek hada vette körül.

– Tessa! – kiáltották többen is, és odafutottak, hogy átöleljenek.

– Sziasztok, srácok! – köszöntöttem mindenkit egy-egy öleléssel.

– Mi járatban? – kérdezte Piper.

Megvontam a vállam, a gyerekekre néztem, majd rá. Piper finoman bólintott, értve, hogy ez nem gyerekeknek való beszélgetés lesz.

– Be akartam ugrani, hogy lássam a világ legkedvesebb embereit – mondtam mosolyogva.

Piper elvigyorodott. – Köszönjük. Tudod, mennyire értékelik a látogatásaidat. Gyerekek, szerintem Tessa is szeretne készíteni egyet a mi gyöngyös nyakláncainkból.

A csoport ujjongásban tört ki, ami mindig jó érzéssel töltött el. Imádtam, hogy egy kicsit megszépíthetem a napjaikat.

Ebben a csoportban a gyerekek öt és tíz év közöttiek voltak. Némelyikük nemrég maradt árván, míg mások nem sokkal a születésük után kerültek ide. Sosem tudták, milyen érzés egy szerető anya és apa. Piper már majdnem öt éve dolgozott az árvaházban szabadidő-szervezőként, és sajnos némelyik gyerek már azelőtt ott volt, várva, hogy kikerüljön a rendszerből.

– Ülj mellém, Tessa! – mondta az egyik kislány félénk hangon.

– Nagyon szívesen ülnék melléd, Sophie.

Kézen fogott és a nagy kerek asztalnál lévő helyéhez vezetett. Leültem mellé a kis műanyag székre, és segítettem neki nyakláncot fűzni. A gyerekek meséltek az iskoláról, meg arról, hogy ki mit csinált az árvaházban.

– Rendben, srácok, ideje rendet rakni és készülődni a vacsorához! – jelentette be Piper jó egyórányi nyakláncfűzés után.

A gyerekek elköszöntek tőlem. Megígértem, hogy hamarosan újra jövök, mielőtt kimentek a teremből, lehetőséget adva Pipernek és nekem a beszélgetésre. Körülnéztem a teremben, észrevéve Piper kreativitásának minden apró jelét.

– Leo nem volt itt – jegyeztem meg.

Piper elmosolyodott. – Nem, őt a múlt héten örökbe fogadta egy kedves család.

Tátva maradt a szám. – Viczelsz! Ez csodálatos!

Bólintott. – Tökéletes párosítás volt. Nem sok tízévest fogadnak örökbe, de teljesen beleszerettek, ő meg a fellegekben járt. Sírt ő is, sírtam én is, mindenki sírt, amikor elment, de ezek az öröm könnyei voltak.

– Úgy örülök neki. Hiányozni fog, de örülök, hogy saját családra talált.

– Én is. Szóval, mi szél hozott?

Jól ismert engem. – Zűrös nap a fotózáson.

Felsóhajtott. – Megint egy bunkó fotós?

– Victor.

Megforgatta a szemét. Victor már évek óta a panaszaim állandó szereplője volt. Valamit javult a helyzet, de még mindig egy tuskó volt.

– Mit csinált már megint?

Megráztam a fejem. – Nekem semmit. Az egyik új lányt vegzálta. Utálom látni, ahogy az ujjabbakkal bánik. Olyan fiatalok és befolyásolhatóak még.

Piper elmosolyodott. – Te azt utálod, ha bárkivel rosszul bánnak, legyen az bárki. Ez tesz téged különlegessé. Neked van a legnagyobb és legkedvesebb szíved, akit csak ismerek. Komolyan azt hiszem, angyalnak születtél.

Mindig furcsán éreztem magam a bókoktól. Modell voltam, sikeres is, de legbelül még mindig az a kislány maradtam, aki minden élőlényt imádott, és aki bizonytalan volt önmagában, bármennyiszer is mondták neki, hogy szép.

– Köszönöm – mormogtam.

– Még mindig azon gondolkodsz, hogy kiszállsz a szakmából?

– Igen.

– Színészet?

Ismét bólintottam. – Történeteket akarok mesélni... jó történeteket.

– És ha nem kapod meg a kívánt szerepeket?

Megvontam a vállam. – Nem bánom a kisebb szerepeket sem, és nem kell filmenként húszmilliót keresnem. Csak esélyt akarok, hogy a történetmesélésen keresztül inspiráljak másokat.

Piper felnevetett. – Az a húszmillió azért jól jönne, de értem, mire gondolsz.

– Egyelőre még köt a szerződés a reklámügynökséggel. Remélem, nem fognak kirúgni, mert ma szembeszálltam Victorral. Amikor végeztünk a fotózással, volt egy üzenetem, hogy hétfőn jelenjek meg az irodában egy megbeszélésen a vezetőséggel. Ha Victor kirúgat, komolyan dühös leszek.

– Talán szeretik a munkádat. Rengeteget dolgoztál ezen a kampányon, és mind láttuk a reklámokat. Hatalmas siker.

Bólintottam. – Remélem. Mindig ideges leszek az ilyenektől.

– Ne fessük az ördögöt a falra – mondta. – Van elég dolog, amin aggódni lehet anélkül is, hogy kitalálnánk újakat.

– Amúgy Sophie hogy van? Ma vidámabbnak tűnt és be is kapcsolódott.

Piper felsóhajtott. – Jobban van. Hosszú lesz a felépülés neki. Egy szempillantás alatt veszítette el az egész családját.

Megráztam a fejem. Amikor Sophie egy hónappal ezelőtt megérkezett az árvaházba, éppen ott voltam Pipernél. A félelem és a szomorúság a kislány arcán összetörte a szívemet. Senki nem tehetett semmit, hogy a fájdalma elmúljon. Piper biztosított róla, hogy rengeteg tanácsadást és támogatást kap.

– Jól van. Ennek is örülök. Lassan mennem kellene. Tudom, hogy mindjárt jön a következő csoportod.

– Ne stresszelj a megbeszélés miatt. Tudod, hogy remek munkát végzel.

Elmosolyodtam. – Köszi.

Elmentem, és hazafelé vettem az irányt egy vad szombat estére a Netflixszel és talán egy kis borral. A külsőmből éltem. Figyelnem kellett a megfelelő alvásra és étkezésre, különösen a közelgő találkozó miatt. Pokolian ideges voltam az egész miatt.