Rowan

– Hé, Rhys, ide! – kiáltottam a bátyámnak, és úgy tűnt, a kávézó fele felém fordult, és szúrós szemmel nézett rám. Nem nagyon érdekelt. Csak örültem, hogy látom az ikertestvéremet, még ha tudtam is, hogy csak egy fél óránk van, mielőtt mindketten munkába indulunk.

– Szia! – kiáltott vissza, óvatosan egyensúlyozva a székek között a kávéscsészéjével. Behuppant a velem szemközti székbe, és hallatott egy hosszú sóhajt.

– Hogy lehet ez a nap már most ilyen nehéz? – kérdezte, bár tudtam, hogy költői kérdés.

– Mi történt? – kérdeztem, az órámat nézve. Még csak reggel nyolc volt, de tudtam, hogy a bátyám már most belefolyhatott valami komoly ügybe. Sok ügyfele külföldi volt, ami azt jelentette, hogy az éjszaka folyamán komoly zűrök adódhattak, amikről ő csak akkor szerzett tudomást, amikor reggel felkelt és megnézte az üzeneteit.

– Úgy tűnik, Matteo azt akarja, hogy a meghallgatását hozzák előrébb néhány héttel – magyarázta. – Valami családi esküvőről van szó? Nem vagyok benne biztos. Ez azt jelenti, hogy egy ideig mindennek hipersebességre kell kapcsolnia.

– Persze, és te annyira irtózol attól, hogy többet dolgozz – ugrattam.

Eleresztett egy vigyort. – Ennyire átlátszó vagyok?

– Munkamániás vagy – mondtam neki. – Nem is tudom, kitől örökölted.

– Aha, mintha te nem töltenéd az egész napodat, minden áldott nap azzal, hogy többet teszel, mint amennyit kellene – vágott vissza.

Elvigyorodtam és feltartottam a kezem. – Hé, a gonoszoknak nincs pihenés, nem igaz?

– Rowan, te állatorvos vagy – mondta. – Szerintem nem is állhatnál távolabb a gonoszságtól, még ha próbálnád, akkor sem.

Belekortyoltam a kávémba. Volt benne valami. Azt hiszem, kettőnknek volt a legsztereotipikusabb világmegváltó munkája, amit csak el lehet képzelni. Én állatorvos voltam, ő pedig egy ügyvéd, aki kidolgozta a belét, hogy olyan ügyeket vigyen olyan bírák elé, amiket egyébként figyelmen kívül hagynának. Annak ellenére, hogy tíz perccel fiatalabb volt nálam, ugyanolyan belső kényszer hajtott minket, hogy próbáljuk jobbá tenni a világot.

– Több szabadságot kellene kivenned – mondtam neki, eljátszva az aggódó nővért. Alig láttuk egymást, mivel mindkét munkánk rengeteg időt igényelt, így minden anyáskodó aggodalmamat bele kellett sűrítenem abba a fél órába, amíg minden reggel kávéztunk.

– Neked is, de egyikünk sem fogja tényleg megtenni, ugye? – kérdezte.

Megvontam a vállam. – Szép ötlet azért, nem?

– Szép ötlet – mondta ő is.

– Tudod, hogy nagyon büszke vagyok rád – mondtam neki, mintha nem mondanám el ezt minden alkalommal, amikor egy pohár bornál többet iszom.

– Tudom. – Elmosolyodott, és kinyúlt, hogy megszorítsa a vállam. – Én is rád.

– Tudod, ki is mondhatod azt a mondatot, hogy „büszke vagyok rád” – mondtam játékosan.

Félrebillentette a fejét. – Oké, körülbelül akkor fogom elkezdeni kimutatni az érzelmeimet, amikor te elkezdesz több szabadságot kivenni. Áll az alku?

– Áll.

Beszélgettünk egy kicsit az időjárásról, és pletykáltunk arról a párról, akiket általában minden nap látni szoktunk itt, de már pár napja nem bukkantak fel. Szakítottak? Leléptek mással?

Nekem szinte semmi szerelmi életem nem volt, amiről érdemes lett volna beszélni, úgyhogy a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy vadidegenek lehetséges sorsáról diskuráltunk. Szomorú? Persze. De szórakoztató is volt, és pont az a kikapcsolódás, amire szükségem volt, mielőtt fejest ugrottam volna az előttem álló hosszú munkanapba.

Búcsúzóul megöleltük egymást az ajtóban, majd elindultunk a saját irodáink felé. Nekem nem kellett messzire sétálnom, de Rhys szeretett kocogva menni, csak hogy beleférjen a napi edzése. Nem tudtam, honnan veszi a motivációt, hogy a formában maradásra koncentráljon. Nekem a legtöbb, amit sikerült összehoznom, az volt, hogy egész reggel az állatklinikán rohangáltam, és reméltem, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy megérdemeljem azt a zacskó chipset, amit délután a kávémmal szinte beszippantottam, hogy bírjam a strapát.

Éppen nyitás előtt értem a klinikára. Hála az égnek, Hallie ott volt, hogy kinyisson. Ő volt az asszisztensünk és a recepciósunk egy személyben, vagy legalábbis kénytelen volt ezt a szerepet is betölteni, miután Remy, az üzlettársam, elment szülési szabadságra. Megállás nélkül pörögtek a dolgok, amióta olyan önző módon elment megszülni a gyerekét, de ha őszinte akarok lenni, én pont így szerettem.

– Jó reggelt! – kiáltottam, miközben ledobtam a táskámat az alkalmi személyzeti szobába, amit az ajtó melletti kis gardróbból alakítottunk ki.

– Jó reggelt! – kiáltott vissza, örökké vidáman, még a mai sűrű beosztásunk ellenére is. Szokatlanul forgalmas volt ez a hétfő, és borítékolható volt, hogy beesik még néhány utolsó pillanatos sürgősségi hívás is, akár tetszik, akár nem.

– Jó hétvégéd volt? – kérdeztem tőle, miközben elmentem rendbe tenni magam, és előkészíteni a hátsó helyiséget az első látogatónkhoz.

– Milyen hétvége? – kérdezte Hallie fintorogva. – Azt hiszem, elfelejtettem, mi az, mióta Remy elment.

– Igen, én is – értettem egyet. Egész hétvégén új készleteket rendeltem a mikrós kaják mellett, remélve, hogy nem fogyunk ki a cuccokból a hónap vége előtt, amikor az összes kifizetésünk esedékes lesz. Tudtam, hogy több időt kellene magamra szánnom, de ebben a szakmában ez nem így működik. És nekem ez így teljesen rendben is volt.