Rowan

Nem választottam volna ezt a hivatást, ha szabadidőt akartam volna magamnak. Amikor Remyvel befektettünk ebbe a klinikába, kitakarítottuk és átalakítottuk a mai praxissá, sikerült meggyőznöm magam, hogy ez esély lesz arra, hogy én osszam be az időmet, és kicsit többet lehessek távol a munkától. De az igazság az, hogy mivel sokkal több volt a tét, csak nehezebbé vált számomra a pihenés és a lazítás.

Folyamatosan rohangáltam, próbáltam biztosítani, hogy minden simán menjen, legyen elég pénzünk a következő hetekre, és hogy minden ügyfelünk a lehető legjobb ellátást kapja, amíg nálunk van. Nehéz volt, igen, de ezt akartam mindig is. A saját feltételeim szerint dolgoztam, és ez a munka hatalmas felelősséggel is járt.

A napom nagy részét macskakarmolásokkal és kutyaszőrrel borítva töltöttem, nem beszélve egy-egy mérges madár csípésnyomáról, aki nem örült túlságosan, hogy be kellett hozni ide. És teljes bizonyossággal mondhatom, hogy egyáltalán nem bántam. Imádtam a munkámat. Már azelőtt imádtam, hogy elkezdtem volna, amikor az egyetemen az alapozó kurzusokat hallgattam, és találkoztam másokkal, akik ugyanolyan elhivatottak voltak, mint én. Imádom az állatokat – mindig is imádtam és mindig is fogom –, és a gondolat, hogy egész nap körülöttük lehetek, a legjobb dolog volt a világon, amit el tudtam képzelni.

Az egyetemen ismertem meg Remyt is. Ugyanúgy látta a világot, mint én, ugyanolyan szenvedély fűtötte, és boldoggá tett a tudat, hogy vannak még hozzám hasonló emberek. A diploma után is tartottuk a kapcsolatot, miközben mindketten asszisztensi állást vállaltunk tapasztaltabb orvosok mellett, de nem telt bele sok idő, és mindketten vágytunk valami sajátra, ami inkább a mi szabályaink szerint működik.

És így nyitottuk meg a saját helyünket.

Pár éve már ennek, és az elején, a beinduláskor nagyon nehéz volt. Remynek meg kellett rövidítenie a nászútját, hogy időben visszaérjen az első rohamra. Sikerült kiépítenünk egy stabil ügyfélkört, akik bíztak bennünk és visszajártak hozzánk, bármi történt is, és ők soha nem fogják megtudni, mennyire hálásak voltunk nekik a hűségükért. Portlandben a szájreklám rendkívül fontos volt egy ilyen vállalkozás beindításához, és a kezdeti időkben erre támaszkodtunk.

Azok az idők már messze jártak.

Összekaptam magam és felkészültem a nap első páciensére: egy madárra, akinek sikerült beleakadnia egy elektromos ventilátorba, és közben eltört a szárnya. Kényes művelet volt mindent helyretenni és begipszelni, de sikerült.

Utána egy mamlasz kutya jött, aki megevett egy cipőt, és ezzel jól elrontotta a gyomrát. Gyógyszerekre volt szüksége, hogy biztosan kijöjjön belőle minden egy menetben, túl nagy szenvedés nélkül. Megvakartam a fejét, amikor leugrott az asztalról, és nem tudtam megállni mosolygás nélkül, amikor láttam, ahogy a gazdája a karjaiba kapva viszi ki. Az emberek azért jöttek ide, mert ugyanúgy szerették az állataikat, ahogy mi törődtünk velük.

Következett egy macska sérült lábbal, aztán harminc perc ebédszünet, majd jött a nap sürgősségi eseteinek kezelése – azoké a kedvenceké, akiknek sikerült bajba sodorniuk magukat valahogy az elmúlt néhány órában. Nem volt dolgom semmi túl felkavaróval, ami megkönnyebbülés volt.

Tudtam, hogy keményebbnek kellene lennem ebben a szakmában az idő múlásával, de ez sosem történt meg. Bizonyos szempontból reméltem, hogy soha nem is fog. Úgy éreztem, hogy a képességem e munka elvégzésére nagyban abból fakad, hogy meg akarom szüntetni az állatok szenvedését, és ha ez már nem érdekelne, mi motiválna a folytatásra?

Hallie-t amilyen korán csak tudtam, hazaküldtem, hogy kipihenhesse magát, én pedig kitakarítottam és felkészültem a következő napra, amennyire csak tőlem telt. Mire felszálltam a vonatra, ami a lakásomhoz vitt, már akkorákat ásítottam, hogy alig láttam.

Felmásztam a lépcsőn a kis garzonba, ahol laktam, és bedőltem az ágyba. Voltak fagyasztott ételeim, amiket rádobhattam volna a tűzhelyre, de egy ideig nem akartam megmozdulni. Néha annyira fáradt voltam, hogy elgondolkodtam, miért is csinálom ezt az egészet, de aztán eszembe jutott, ahogy a gazdi boldogan felkapta a kutyáját kifelé menet, és máris tudtam.

Az állatokért. És azért a jóért, amit a világban tesznek. Ezért csináltam.

Nem számított, mennyire vált kimerítővé, tartoztam nekik annyival, hogy mindent beleadok, és addig fogom ezt folytatni, amíg csak bírom. A dolgok néha trükkösek voltak, de elkötelezett voltam.

És mindennél jobban örültem annak, hogy minden nap úgy térhetek haza a munkából: biztos voltam benne, hogy valami jót tettem a világban.

Hány ember mondhatja el ezt magáról?