Harrison

Kihajtottam a kocsival a kocsibehajtóról. Úgy tűnt, ezúttal tényleg beérünk az iskolába időben.

– Biztos, hogy megvan mindened? – kérdeztem Maisie-t megint, mert meggyőződésem volt, hogy mindjárt megtorpanunk, amikor rájövünk, hogy valami alapvető dolgot otthon hagytunk.

– Harrison, vigyázz! – visította torkaszakadtából. A tekintetem az oldalsó tükörre villant, és láttam valamit közvetlenül a hátsó kerék mögött – egy kis barna szőrcsomót, ami szinte remegett a látómezőmben.

– Mi az ott? – mormogtam, miközben kiszálltam a kocsiból, hogy megnézzem. Fogalmam sem volt, mi kerülhetett ilyen közel az autóhoz ilyen korán reggel. Zárt lakóparkban laktunk, szóval bármi is volt az, egy kerítésrésen át surranhatott be.

Maisie rögtön követett. Gondoltam rá, hogy szólok neki, maradjon ott, ahol van, de tudtam, hogy az nem fog menni. Túl kíváncsi volt, pont úgy, mint az anyja.

– Te jó ég, ez egy kutya! – kiáltott fel, ahogy közelebb ért hozzá.

Elhúztam a szám. Igaza volt, és a szegény kis jószág úgy nézett ki, mintha pokoli napja lett volna. Összegömbölyödött, kicsit remegett, és nem tudtam megállni, hogy ne sajnáljam meg. Nagy barna szemekkel nézett fel rám, és megriadt, amikor közelebb értem hozzá. Leguggoltam elé, és kinyújtottam a kezem.

– Hé, pajtás – mormogtam. – Majdnem elütöttek. Nem lófrálhatsz a kocsim mögött, érted?

Megnéztem, van-e nyakörve, de nem volt. Maisie odaért és kinyújtotta felé a kezét, hagyta, hogy megszagolja, aztán gyorsan megsimogatta a fejét.

– Olyan szép – mondta, és a hangjában veszélyes mennyiségű vágyakozást hallottam. Tudtam, hogy el kell vinnem az iskolába, de nem hagyhattam itt ezt a jószágot.

– Menj be – mondtam neki. – Keress állatorvost a környéken. Meg kell vizsgáltatnunk ezt a kis fickót.

Tette, amit mondtam, én pedig elővettem egy takarót a hátsó ülésről, és a kutyára terítettem. Közepes termetű volt, bozontos fekete szőrrel és egy szürkés folttal, ami akár szakállnak is beillett volna. Élettelenül feküdt a karomban, láthatóan nem sokat törődött azzal, hogy így-úgy emelgetem, én pedig magamhoz öleltem, és máris éreztem valami védelmező ösztönt. Hozzánk jött segítségért. A legkevesebb, amit tehettem, az volt, hogy biztosítottam számára.

Maisie néhány pillanat múlva futva jött vissza, és megmondta a legközelebbi állatorvosi rendelő címét. Nem volt messze, és bár mindketten elkéstünk miatta, megérte, hogy ez a kis fickó megkapja a szükséges segítséget.

Pár perccel később megérkeztünk az állatorvoshoz, és Maisie aggódva követett be az épületbe, mintha a biztonsági kísérőnk lenne. Nem tudtam megállni, hogy ne találjam kicsit viccesnek. Olyan gondosan bánt ezzel a kis lénnyel, pedig alig ismerte. Megvolt benne az a könyörület, mélyen a lelke mélyén, az a fajta, ami csakis a génekből fakadhat. Amit a nővérem adott neki.

– Üdvözlöm, beszélhetnénk az ügyeletes orvossal? – kérdeztem a recepcióst, egy egérbarna hajú, fiatalos nőt, amikor a pulthoz értünk. Felnézett rám, a kutyára, majd Maisie-re, és bólintott.

– Épp most mondtak le egy időpontot, úgyhogy azt hiszem, szerencséjük van – mondta mosolyogva.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Hál' istennek. Örültem, hogy ez a jószág pár percen belül lekerül a kezemről. Egy-két pillanattal később kinyílt egy ajtó, és ott állt az egyik legészveszejtőbben gyönyörű nő, akit életemben láttam.

A szám szinte tátva maradt, amint megpillantottam. Láttam már rengeteg dögös nőt – persze, hogy láttam –, de ő valami egészen más volt. Az egész testem bizsergett tetőtől talpig, ahogy végignéztem rajta. Levendulaszínű orvosi ruhát viselt, de az nem sokat takart el telt, gyönyörű alakjából. Hosszú szőke haja egy ruganyos lófarkas copfba volt fogva a feje tetején, az arcán lévő szeplők pedig még jobban kiemelték zöld szemét.

– Ő a páciens? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzánk.

Bólintottam. – Az unokahúgom vette észre ma reggel a kocsink hátsó kereke mellett – magyaráztam. – Nem tudom, kié, vagy honnan jött, de nem tarthatjuk meg, és úgy tűnik, nincs túl jó állapotban.

– Nem tarthatjuk meg? – kérdezte Maisie, a hangja veszélyesen elcsuklott.

Gyorsan rásmosolyogtam. – Előbb rendbe kell hozni, nem igaz?

Nem akartam hiú ábrándokat kelteni benne, de tudtam, hogy nem törhetem le így az álmait.

Az állatorvosnő gyorsan elmosolyodott, láthatóan hozzászokott már az ilyesmihez. – Így van, persze – mondta, majd óvatosan kiemelte a kutyát a takaróból, amibe bugyoláltuk, és bevitte a vizsgálóba. Lefektette egy kis fémasztalra, a kutya pedig kicsit megélénkült, és nézelődni kezdett.

– Á, már éberebbnek tűnik – mormogta az orvos.