Arkagyij befordult a kocsival, gyorsan kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. Befektettem a szegény lányt a hátsó ülésre, és azon tanakodtam, bekössem-e az övét. Valószínűleg több kárt okoznék vele, mint hasznot, így inkább hagytam fekve a hátsó sorban. Ismét az anyósülésre ültem, Arkagyij pedig vissza a kormány mögé. Hátrápillantott a lányra, elhúzta az arcát, majd visszafordult az útra.

– Gyorsan, de óvatosan.

– Tudom, tudom. – Kihajtott a sikátorból és a főútra kanyarodott.

A birtok körülbelül ugyanolyan távolságra volt onnan, ahol voltunk, mint a raktár, ahonnan jöttünk. Csakhogy az ellenkező irányban. Rosszabb volt, hogy a város központi részén kellett átvágni. A forgalom maga volt a rémálom, de le kellett nyelnünk a békát.

Hátranéztem, ahol a lány elterült az ülésen. A karjai most lelógtak a szélén, a beteges lila és piros foltokat csak a vér tarkította; szinte jobb volt azokat nézni, mint az élettelen csuklókat, amelyek az autó mozgásával együtt himbálóztak. Az orrom alatt káromkodva fordítottam vissza a tekintetemet az útra.

– Makszim, mit gondolsz? – Arkagyij feszülten bámulta az előtte lévő forgalmat, az arca fintorba torzult.

– Semmit nem fogok tudni, amíg fel nem ébred. Jelenleg ő egy ismeretlen tényező. – Én pedig utáltam az ismeretleneket. A tényekkel foglalkoztam, nem a „mi van, ha” kérdésekkel. Az Jegor dolga volt.

Hummantott egyet, de nem szólt többet. Az út még Arkagyij vezetésével is három órát vett igénybe, mire begördültünk a birtok körforgalmába. Ez egy hatalmas, terjeszkedő, giccses kastély volt. Tizenöt hálószoba, még több fürdőszoba, nevetséges mennyiségű iroda és szabadidős helyiség oszlott el a három szinten.

Egy családnak valószínűleg túlzás lett volna. Azonban Jegor, Kirill és Leonyid a családjukkal együtt, az anyánk és én is ebben az egy házban laktunk. Voltak különálló épületek is az őrök és a cselédek számára. A ház mindig nyüzsgött, és sosem tűnt fel a mérete. Néha még úgy is éreztük, hogy nincs elég hely.

Kipattantam, amint Arkagyij leparkolt, és örültem, hogy a nővérem BMW-je is ott állt már előtte. Benyúltam és óvatosan felemeltem a lányt. A feje a mellkasomnak dőlt, és láttam az ingem halvány mozgását, ahogy lélegzett. Mondani kellett valamit az életerejéről, tekintve, hány óra telt el azóta.

Az ajtó már azelőtt kitárult, hogy felértünk volna a lépcsőn. Az idősebb nővérem állt ott keresztbe font karral. Az arca feszült volt és bosszús, de amint a szeme a karomban lévő apró teremtményre esett, ez elszállt. Nem pánikolt – a nővérem sosem pánikolt –, de sürgető érzés villant át az arcán.

– A francba, Makszim. Nem mondtad, hogy ilyen rossz a helyzet. Gyorsan. Örülök, hogy a vendégszobában rendezkedtem be.

Követtem őt fel a lépcsőn, majd végig a folyosón az egyik vendégszobához. Amint kinyitotta az ajtót, láttam, hogy a felszerelése már az ágyon és körülötte volt. Óvatosan lefektettem a lányt, Kszenyija pedig a csípőjével lökött félre az útból.

Arkagyij nem jött be utánunk, gondoltam, elvonul a saját szobájába. Valószínűleg egy üveg bármihez, ami a keze ügyébe esik. Hátraléptem, és a komódnak támaszkodtam, karomat a mellkasom előtt összefonva.

Kszenyija gyorsan bekötötte az infúziót. Aztán elővett egy lámpát, és felemelte a lány szemhéját. Párszor belevilágított az egyik, majd a másik szemébe.

– Úgy tűnik, agyrázkódást szenvedett, de reméljük, az nem olyan súlyos, mint minden más.

Kszenyija gyengéden a kezébe vette a lány egyik csuklóját. Felnéztem, ahogy visszarántotta a csuklót a helyére. Képes voltam egy embert a szeme közé lőni pislantás nélkül, de az ilyen dolgokat nem bírtam. Ugyanezt tette a másik csuklóval is, de közben a kézfejét tapogatta.

– Eltörtek a csontok a tenyerében, ilyet még sosem láttam.

Tudtam, hogy a szavai nem nekem szólnak válaszként vagy megjegyzésként. Amikor dolgozott, Kszenyija szeretett magában beszélni. Azt mondta, segít neki koncentrálni és diagnosztizálni, de ezt csinálta mindennel. Ez csak a nővérem egyik különcsége volt, amit a munkán kívül nem volt hajlandó elismerni.

– Jebaty. [A kurva életbe.] Nem szabadna élnie. – A szeme találkozott az enyémmel. – Hol a fenében találtál rá?

– Ahogy mondtam, megkereste a fiúkat. Viszont tudta anyánk lánykori nevét.

Kszenyija szemöldöke felszaladt, ahogy visszanézett a lányra. – Milyen érdekes.

Bámultam a nővéremet, miközben ő a lányt nézte. – Úgy érzem, itt egy történet vár elmesélésre.

– Nem fogod tovább ellátni? – kérdeztem kíváncsian a nővérem sürgetésének hiányán.

– Nem fogom pazarolni a készleteket, ha pár órán belül meghal. – Összerezzentem a hangnemétől. – Felteszek még egy zacskó infúziót, aztán meglátjuk, életben marad-e. Ha igen, akkor kezelem a többit.

Vitázni akartam. Ez a szegény pára a jelek szerint megjárta a poklot. Nem igazán akartam, hogy meghaljon, miután segítséget kért tőlünk. De aztán eszembe jutott, hogy a halált is kérte. Szóval talán a Halál lesz olyan kegyes, és magával viszi. Felegyenesedtem és elindultam az ajtó felé, majdnem beleütközve Leonyidba.

– Kszenyija mondta, hogy hoztál egy lányt. – Belekukkantott mögöttem a szobába.

Bólintottam. – Ő úgy gondolja, hogy a lány nem éli túl a következő pár órát.

A szeme összeszűkült. – Tudjuk, ki ő?

– Nem. Az arca annyira szét van verve, hogy nem hiszem, hogy bárki felismerné.

Hummantott egyet. – Miért hoztad ide?

A valódi kérdés az volt, miért hoztam egy potenciális veszélyforrást abba a házba, ahol az unokahúgaim és unokaöccseim élnek. Miért kockáztattam a biztonságunkat és a helyszínünket miatta. Nem válaszoltam neki, mert őszintén szólva én sem tudtam. Eredetileg nem ez volt a terv, de nem is számítottam arra, hogy egy ilyen összetört lányt találok a cellában. Valami bennem nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egyszerűen lepasszoljam egy kórháznak, vagy hagyjam meghalni a sikátorban.

Ott voltam, amikor kimentettük Ninát, Arkagyij kishúgát. A fene egye meg, én voltam az, aki kivitte őt Arkagyij várakozó karjaiba. Talán csak rá vetítettem ki a dolgot, de már régóta nem volt ilyen érzésem. Rájöttem, hogy Leonyid még mindig a válaszomra vár.

– Ha veszélyt jelent, saját kezűleg ölöm meg.

Tudtam, hogy ez nem válasz a kérdésére, de ennél többet nem fog kapni. Elmentem mellette, és felmentem a lépcsőn egy újabb szintre. A szobám a keleti oldalon volt, és egy teljes napi munka után szükségem volt egy zuhanyra, egy erős italra és némi alvásra.

-

Az irodámban voltam, Arkagyijjal és négy másik vezetőmmel tárgyaltunk arról, hogyan kezeljük egy város melletti hotel legújabb fejlesztését, amikor kopogtak az ajtón. Minden fej odafordult, ahogy az egyik unokahúgom bedugta a fejét. A szemöldököm felszaladt, hiszen mindannyian tudták, hogy soha nem szabad félbeszakítani a házban zajló gyűléseket.

– Bocsánat, gyagya. [Bocsánat, nagybátyám.] – halkan szólt, miközben körbenézett a szobában. – Kszen néni kért, hogy mindenképpen hívjalak. Azt mondta: malenykaja pticska prosznulasz. [Azt mondta, felébredt a kismadár.]

A szívverésem felgyorsult, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Normális esetben azonnal megdicsértem volna az unokahúgomat az orosz szavak helyes kiejtéséért. A lány, akit hoztunk, túlélte azt a néhány órát, amit Kszenyija kért az ellátásához. Azután a nővérem gyakorlatilag múmiává változtatta a szegény párát. Az elmúlt hét nap során fokozatosan csökkentette a kötések számát, de a lány még mindig úgy nézett ki, mint egy aszott múmia.

Felálltam, egy kézlegyintéssel elküldtem a többieket, és követtem az unokahúgomat, aki visszafutott a vendégszárnyba. Hosszúakat léptem, és még kocognom sem kellett, hogy tartsam vele a tempót. Elértem az ajtót, megsimogattam az unokahúgom fejét, és benyitottam. Valóban, a lány felülve támaszkodott az ágynak. Kszenyija mellette ült, de az arcán látszott a fusztráció. A lány szeme, vagyis inkább az egyik szeme, mivel a másik még mindig dagadt volt, találkozott az enyémmel.

Nem látszott rajta meglepetés, semmilyen érzelem nem futott át az arcán. Valójában semmi nem volt a szemében. Lélektelen volt. A sötétség feneketlen gömbje. Ez a látvány végigfutott a hátamon. A tarkómon is felállt a szőr. A megérzésem azt súgta, hogy ez a lány veszélyes. Nem fizikai okokból, hanem mert ez a lány nem volt más, mint egy üres héj, aki alig él. Az ilyen embereknek nincs vesztenivalójuk, és ez tette őt veszélyessé. Legalábbis az évek során a szindikátusban szerzett tapasztalataim alapján.

Kszenyija felállt és odajött hozzám. A vállamra tette a kezét és közelebb hajolt. – Nem hajlandó beszélni velem, bármit is kérdezek. Remélem, neked több szerencséd lesz.

Kiment a szobából, mielőtt tiltakozhattam volna. Nem akartam egyedül maradni ezzel a lánnyal, még ha én is hoztam ide. Egy pillanat múlva összeszedtem magam, és munkába lendültem. Lehet, hogy nem én vagyok a Vor, de a tiszteletet mindenképpen megkövetelem. Az ágy szélénél állva néztem a lányt, aki figyelte, ahogy keresztbe fonom a karom.

– Tudod, ki vagyok?

Pislogott egyet, majd még egyet. Meglepetésemre egy gyors bólintás volt a válasza.

– Ki vagyok?