Körülnéztem, még mindig keresve a hangok tulajdonosait. A lábam tovább remegett, a levegőt pedig kapkodva vettem; velejéig meg voltam rémülve a gondolattól, hogy mi vár rám itt. Kihez tartozhattak ezek a hangok? Miért rejtőzködnek még mindig? Játszanak velem?

– Jöjjön előre, Miss Thorne!

Amint a nyers hang újra megszólalt, egy ajtó nyílt ki a jobb oldalamon, rám hozva a frászt.

Hallottam egy sikolyt, amiről később jöttem rá, hogy az enyém volt. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, annyira megijedtem.

– Lépjen be – parancsolta a sima, olvasztott csokoládéra emlékeztető hang. És akárcsak az előbb, a lábam az ajtó felé indult, anélkül, hogy tudtam volna, mi a fene történik velem.

A furcsa az volt, hogy nem tudtam megállítani a mozgást. Mintha valami hajtott volna előre.

Nyelten egyet, a csontjaimig rémülten, abban a pillanatban, ahogy beléptem a szobába, de a félelem elpárolgott a látványtól, ami fogadott. Nem tudom, mire számítottam, de nem erre.

A szoba gyönyörű volt, a kanapék kört alkottak egy aranyozott, átlátszó asztal körül, amin egy elefántfigura állt. A mennyezetről lógó csillár megvilágította a helyiséget, fényt adva neki, mivel a függönyök be voltak húzva.

– A francba! – kiáltottam fel két férfi láttán, akik háttal álltak nekem. Hátraléptem egyet, és ki akartam rohanni az ajtón, de az magától becsapódott, rám hozva a szívbajt.

– Jézusom! – kiáltottam fel, halálra váltan attól, ami történik. Mibe keveredtem? Miért vállaltam el ezt, azt gondolva, hogy olyan könnyű lesz, mint a többi munkám?

A férfiak egyszerre fordultak meg, és a lélegzetem is elakadt a valaha látott leghelyesebb férfiak láttán. Egyforma vörös hajukat copfba kötötték, csak néhány tincs kunkorodott az arcukba. Kék, átható tekintetük olyan volt, mint a gleccser, megfagyasztott bárkit, aki bele mert nézni.

A tekintetem lejjebb siklott. A két férfi ikreknek tűnt, de a testfelépítésük jelentősen elért egymástól. Az egyik izmos volt, mint egy futballsztár, míg a másiknak karcsú dereka és olyan alakja volt, amit egy úszó is megirigyelhetett volna.

Istenem.

Ezek a férfiak a tökéletesség mintapéldányai voltak. Úgy festettek, mintha egy magazinból léptek volna ki. Az egyetlen dolog, ami megkülönböztette őket azoktól a férfiaktól, a bőrük sápadtsága volt. Félig halottnak tűntek. Biztosan megvolt az ára annak, hogy elzárták magukat a világtól.

– Miss Thorne? – kérdezte a nyers hangú, miközben előreléptek. A szemükkel végigfuttattak rajtam, amitől feszélyezve éreztem magam. Nyeltem egyet, próbálva nem bámulni őket.

– Mr... – elakadt a szavam, nem tudva, hogyan szólítsam őket. A vezetéknevükön kívül senki sem tudja a fivérek keresztnevét – ez még mindig rejtély volt.

– Az interjú miatt jött? – kérdezte a lágy hangú, közelebb lépve hozzám.

Nyelten egyet, és bólintottam, túl félénk voltam a beszédhez. Ahogy a testvérek közelebb értek, egyre idegesebb lettem, mígnem úgy éreztem, a lelkem mindjárt kiszáll a testemből.

Irgalmas Istenem. Túl késő lenne visszamenni a tegnapi napba?

– Egy nyuszika, aki elég bátor ahhoz, hogy besétáljon a barlangunkba, testvérem. – A nyers hangú elmosolyodott, megmutatva tökéletesen sorakozó fogait, amitől teljesen elgyengültem.

– Miss Thorne, tudja, mit teszünk az olyan nyuszikkal, mint maga? – kérdezte, minden egyes szónál közelebb lépve.

A lábam nem mozdult. Mintha a padlóhoz ragadt volna, és nem tágított volna, hiába akartam elmenekülni és az ajtó felé rohanni.

Nyelten egyet. – N... nem! – A hangom vékonyan és élesen jött ki – túlságosan is az ízlésemhez képest.

Az ajka jobb széle megrándult. – Úgy tűnik, nem tudja, miért jött ide, nyuszika.

– De... de tudom! Interjúra érkeztem! – sikkantottam fel.

Felnevetett, és visszapillantott a testvérére, aki egy szót sem szólt, amióta megállt. – Interjúra jött, ugye? – Olyan közel jött hozzám, hogy magassága fölém tornyosult.

Soha nem éreztem még magam olyan kicsinek, mint az ő jelenlétében. Pont ahogy mondta, csak egy nyuszika voltam, aki véletlenül besétált az oroszlán barlangjába, anélkül, hogy tudta volna.

– És nekünk ebből mi hasznunk származik? – kérdezte hirtelen.

– H... Hí... Hírnév! – dadogtam, remegve a félelemtől.

– Ismertség? – Fordult ismét a testvéréhez, és egyszerre horkantak fel. – Az már megvan, nyuszika. Az, hogy maga és a többi ember kapcsolatba lép velünk, azt jelenti, hogy elég... híresek vagyunk. – A szája sarka megrándult; úgy tűnt, élvezi ezt, miközben én majd’ beszartam a félelemtől.

– Mi... Mi... Mi rendkívül híressé tehetjük magukat! – dadogtam, a másik testvér felé pillantva, aki összefont karral, szórakozott kifejezéssel az arcán állt.

– Kivételesen híressé? – kuncogott fel. – Úgy tűnik, nem tudja, mit is ajánl fel, ember.

Ahogy az „ember” szót kiejtette, olyan volt, mintha csak sár lenne a talpa alatt. Elgondolkodtatott, miért beszélne így a saját fajáról.

– Mi... bármit megteszünk, amit csak akarnak. – Nyeltem egyet, próbálva nem elkiáltani magam, amikor hirtelen olyan közel hajolt hozzám, hogy nem maradt köztünk rés.

– Ha többet akarsz tudni rólunk, nyuszika, köthetünk egy üzletet. – A nyelve kígyóként villant ki, és végignyalta az alsó ajkát.

Megborzongtam a látványtól, és egy halk nyöszörgés szakadt ki a torkomból.

Istenem.

Itt állok, és a nyelvéről ábrándozom, miközben még mindig a barlangjukban vagyok, és fogalmam sincs, hogyan menekülhetnék el innen – épségben.

– Üzletet?

– Igen, üzletet. Játsszunk egy játékot, nyuszika. – Vigyorgott. – Ha tudni akarsz rólunk, megállapodást kell kötnöd velünk.

– Milyen üzletet? Milyen játékról beszél? – Meglepődtem magamon, hogy dadogás nélkül szólaltam meg. Bár a testem tovább remegett, próbáltam erősnek mutatkozni, pedig csak pillanatok választottak el attól, hogy elmeneküljek onnan.

– Az élvezet játéka – intenzív, fájdalmas élvezeté. – Kihúzta magát. – Mit mondasz, nyuszika?

Megborzongtam. – Mit jelent ez?

Bár volt egy sejtésem, mit akar tőlem, mégis hallani akartam tőle.

– Azt jelenti, hogy a játékszerünk leszel – a szexuális játékszerünk – tisztázta.

Hátraléptem egyet, majd még egyet, végre megszabadulva attól, ami az imént még fogva tartott. A szívem ezerrel vert, ahogy szavai teljesen tudatosultak bennem.

– Azt akarják, hogy én... – mutattam rá, majd a testvérére, végül magamra, megdöbbenve az ajánlatuktól.

A francba.

Ezek a testvérek megőrültek?

Bár jelentős összeget és elismerést kapnék az interjúért, nem gondoltam, hogy ez elég ahhoz, hogy önként feláldozzam a szüzességemet ezeknek a sápadt fivéreknek.

– Nos? – billentette oldalra a fejét.

– Nem! – ráztam meg hevesen a fejem. – Ezt nem teszem meg. – Hátráltam egyet, majd még egyet, amíg a hátam az ajtónak nem ütközött.

A másik testvér, aki eddig egy szót sem szólt, rám pillantott. Szemei végigpásztázták a testemet, mielőtt elfordította volna a fejét, a testvérére fókuszálva.

– Úgy tűnik, döntött, Miss Thorne. – A testvér, akivel beszéltem, csettintett az ujjaival. – További szép napot. Ha mégis élni kíván az ajánlattal, az ajtónk nyitva áll maga előtt. – Hátat fordított nekem. – Testvérem, menjünk.

Nem vártam meg, amíg elmennek. Megfordultam és elcsavartam a kilincset, félig arra számítva, hogy zárva lesz, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy nyitva van.

Feltéptem az ajtót, kirohantam az előcsarnokba, felkaptam a táskámat, a telefonomat és a paprikaspray-t a földről, mielőtt őrült vágta mentén az ajtó felé vettem volna az irányt.

Az ajtó, ami zárva volt, amikor menekülni próbáltam, meglepő módon nyitva állt, de nem merengtem el rajta, mennyire különös ez. Kirohantam a házból, becsaptam magam mögött az ajtót, és a kapu felé siettem, miközben a szívem hangosan dobogott a mellkasomban.

A testemet jeges rettegés járta át, és ez az érzés meg is maradt, amíg el nem hagytam a birtokot, és a kapu magától be nem zárult – nyilvánvalóan számítógép vezérelte.

Úgy néztem ki, mint aki magát a halált látta, ahogy beugrottam az autómba, és szó nélkül elhajtottam onnan.

Egyenesen haza vezettem, kifulladva a történtektől.

*****

Két napon át a gondolataimat a D'Avenant fivérekkel való találkozás mérgezte. Nem tudtam lerázni magamról a szavaikat, bármennyire is próbáltam. Olyan volt, mintha belém vájták volna a karmaikat, láncokkal tekerve körbe, megnehezítve, hogy bármi másra is gondoljak a javaslatukon kívül.

– Elkalandoztál, Evelina. Mondd csak, mi baj van? – kérdezte Julianne, miközben leült velem szemben. Gyönyörű arany haja ragyogott, ahogy a reggeli fény tökéletes szögben érte, ettől olyan éterinek tűnt, hogy majdnem elöntött a sárgaság.

Nem volt titok, hogy ő volt a legszebb nő ebben a cégben. Szinte minden férfi szerelmes volt belé. Akik pedig nem, azok melegek voltak.

– Semmi – mosolyogtam rá, végigmérve smaragdzöld ruháját, ami kiemelte mogyoróbarna szemei szépségét. – Imádom a ruhádat – jegyeztem meg, tetszett, ahogy az alakjához simult.

– Köszi. Egy párizsi úton vettem. Édes Istenem, lány, látnod kell az Eiffel-tornyot! – lelkendezett.

– Tényleg olyan szép, mint a képeken? – vontam fel a szemöldököm, vágyva egy kis szaftos pletykára a barátnőmtől, aki háromnapos szabadságon volt Franciaországban.

– Persze! Ez a legcsodálatosabb hely a világon!

– Nem túlzol egy kicsit? – támasztottam az állam a jobb tenyeremre, mosolyogva az animált arckifejezésein.

– Nem, egyáltalán nem! – Csapott az asztalra. – Szerinted ott töltöttem volna az időmet, ha nem lenne gyönyörű? – mormogott rám, felhúzva az orrát, mielőtt egy mosoly suhant volna át az arcán. – Ezt látnod kell!

Körülöttünk a kollégák a jelentéseiken dolgoztak, úgy téve, mintha titokban nem őt hallgatnák.

Ahogy korábban mondtam, Julianne volt itt a legszebb nő, szóval... rendszerint minden szava kincs volt a férfiak számára.

– Ha nem az a lúzer lenne az! – Vivienne viharzott felénk, összefont karral és elégedett mosollyal az arcán. Fekete kosztümöt viselt piros nyakkendővel, amit pompás piros velúr magassarkúval párosított. Az új pixie frizurájától úgy nézett ki, mint egy bohóc, de ezt senki nem mondta volna a szemébe.

Miért?

Nos...

Vivienne egy igazi dög volt! Csupa nagybetűvel. És ha még szükség lenne zárójelekre is, hát az is stimmel.

Nem volt más, mint egy hárpia, akivel senki sem akart barátkozni. De őt ez nem érdekelte. Mindig azon volt, hogy az orrunk alá dörgölje: ő a legjobb újságíró a cégnél, amióta felderítette a kormányzó illegális üzleteit.

Azt hitte, ő az újságírás istennője. És pontosan ez volt az egyik a sok hibája közül.

Senki sem akart a barátja lenni ennek a dögnek, mert sosem tudhattuk, mikor pattan el nála valami, és tépi le a fejünket puszta kézzel.

– Mit akarsz? – fordult felé Julianne, gyilkos pillantásokat vetve a nőre, aki úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.

– Hozzád beszélek, Evelina. Egy szánalmas lúzer vagy! – kuncogott, felettébb elégedettnek tűnve magával. – Tényleg azt hitted, hogy meg tudsz oldani egy olyan ügyet, amit egy olyan királynő, mint én, nem tudott? Ó, kímélj meg ettől! Csak egy gyerek vagy te ehhez. Szóval csak egy tanácsot adok. Maradj a saját istenverte sávodban! – ordította az arcomba.

– Muszáj leköpnöd az arcomat, mielőtt átadod az üzenetet? – töröltem meg az arcomat, undorodva ráncolva az orromat.

A többiek felnevettek, élvezve, milyen keménynek tűntem. Ha eddig azt hittem, úgy néz ki, mint egy álnok dög, az semmi sem volt ahhoz a grimaszhoz képest, ami a megjegyzésemre az arcára fagyott. Úgy nézett ki, mintha valahogy a nagyanyja sírján táncoltam volna.

– Te szemét! – sikoltotta. – Azt hiszed, most már valaki vagy, csak mert láthattad őket?

– Legalább jobb vagyok nálad! – vágtam vissza, nem volt kedvem hagyni, hogy bárki így beszéljen velem.

Julianne feltartotta a hüvelykujját, imádta a jelenetet.

– Jobb? Ki mondta, hogy nem csak kitaláltad az egészet? Kizárt, hogy egy ilyen lúzert, mint te, beengedtek volna a házukba! – Próbálta tagadni az igazságot, tudva, hogy ebben én állok nyerésre.

– Ó? De ez az esélytelen fél kapott tőlük egy e-mailt. Mindenki tudja, hogy ez valódi. Mondd csak, kaptál már valaha is ilyet, ó, mindenható Vivienne? – Fontam össze a karomat, élvezve a döbbenetet az arcán.

– Örülj neki, amíg tudsz, Evelina! De mindennek vége lesz, amikor nem kapod meg tőlük az interjút. Amikor ez bekövetkezik, itt leszek, hogy barátilag emlékeztesselek rá, mekkora egy istenverte lúzer vagy! – E szavakkal a lift felé viharzott, míg a többiek visszatértek a munkájukhoz.

Mivel nem voltam olyan népszerű, mint Julianne, egyikük sem jött oda, hogy megvigasztaljon vagy támogasson.

– Ne törődj vele. Csak irigy a haladásodra – mondta Julianne, miközben a jobb kezét az enyémre tette, gyengéden megszorította és rám mosolygott.

– Nem, igaza van. – Húztam ki a kezemet az övé alól. – Meg kell szereznem az interjút a fivérekkel. – És pontosan tudtam, mit kell tennem érte.

– Evelina, ne...

– De, Julianne, ez a munkám. Elértem, hogy válaszoljanak az e-mailemre. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki interjút készíthet velük.

Azonban ez többe fog kerülni nekem, mint amit valaha is gondoltam volna. Meg kell mutatnom Vivienne-nek, hogy semmit sem jelent nekem. Ha sikerül interjút készítenem a fivérekkel, az elég hírnevet hoz majd nekem.

Csak egy keveset kell feláldoznom a jövőért. Nem mintha bármi okom is lenne még megtartani. Szűz voltam, de nem azért, mert így akartam. Egyszerűen nem volt alkalmam kapcsolaton gondolkodni, mert túl elfoglalt voltam az álmaim kergetésével.