A kezem úgy remegett, mint egy epilepsziásnak, ahogy az ajtójuk előtt álltam.

Akárcsak az első napon, most sem láttam senkit a közelben. Az egész birtok olyan néma volt, hogy a hideg futkosott a hátamon, és a félelem, ami hatalmába kerítette a testemet, amikor felemeltem az öklömet, hogy kopogjak, semmihez sem volt fogható, amit eddig éreztem.

Nyelten egyet, majd újra felemeltem a kezemet, hogy megkopogtassam az ajtót. Ezúttal háromszor ütöttem rá, hátha az elsőt nem hallották.

Egy hétbe telt, mire rászántam magam. Bár azt állítottam, hogy semmiség, nem tudtam elnyomni az ismeretlentől való félelmemet. A fivérek szó szerint szellemek voltak. Senki nem tudott róluk semmit, nem volt információ, még egy apró tipp sem.

Felajánlani magam nekik sokkal többet igényelt, mint pusztán a beleegyezést. Mielőtt elindultam, megmondtam Julianne-nek, hová megyek. Így ha nem térnék vissza, tudni fogják, hol keressenek. Nem ártott az óvatosság.

Felsikoltottam, amikor az ajtó feltárult, pontosan úgy, mint az első napon. Azonban az előcsarnok most nem volt üres: az egyik fivért láttam ott.

A szikárabb volt az, a gyönyörű hanggal. Piros inget viselt, amelyen a felső négy gomb ki volt oldva, megmutatva izmos hasát. Haját lazán, férfikontyba kötve hordta. A kék rövidnadrág, amit viselt, láttatni engedte sima, gyönyörű combjait.

Ahogy ott állt, úgy festett, mint egy isten bronzszobra. Tudtam, hogy láttam már elég jóképű férfit, de ezek a fivérek minden listát vezettek.

– Mr...

– Miért vagy itt, nyuszika? – kérdezte a másik, kilépve az árnyékból. Testvérével ellentétben ő félmeztelen volt, csak egy fekete nadrágot viselt, ami mélyen ült a csípőjén, megmutatva az Adonisz-övét. A haja, akárcsak a testvéréé, férfikontyba volt fogva, amitől úgy nézett ki, mint azok a vikingek, akikről egykor olvastam.

Nyelten egyet, végigmérve mindkét fivért. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne rohanjak el a kapu felé. Ahogy előttük álltam, és éreztem a tekintetüket, legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá, hogy örökre eltemessem magam.

Soha nem éreztem még ilyet. Ezek a fivérek pontosan tudták, hogyan keltsenek félelmet másokban pusztán a létezésükkel!

– Miért vagy itt, kedvesem? – kérdezte a sima hangú, kevésbé megfélemlítően, mint a testvére.

– Én... Maguk. Én... látják... – szorosan a testemhez szorítottam a táskámat, nyelvem a szápadt a szemükben lévő vad kifejezéstől.

– Elvitte a cica a nyelved? – kérdezte az izmosabbik, mire ijedtemben felnyekkentem.

– Hagyd abba, testvérem. Ráijesztesz – dorgálta meg a másik, majd felém fordult.

Valahogy jobban féltem a kedvesebbiktől, mint a folyton morgótól. Úgy éreztem, a másik ártatlan ehhez képest, aki tudta, hogyan kell halkan beszélni.

Ismerős ördög...

– Miért vagy itt? – kérdezte újra, felvonva a szemöldökét.

– Én... – előreléptem, nem lépve át a küszöböt, de elég közel hozzá. – Elfogadom a feltételeiket! – Szorosan behunytam a szemem, miközben elkiáltottam magam, és csak lassan nyitottam ki őket, amikor a másik nevetni kezdett.

– Tényleg? – Mért végig. – Nem úgy nézel ki, mint aki egy napot is túlélne velünk, nyuszika. Biztos vagy benne, hogy a játékszerünk akarsz lenni? – kérdezte szórakozottan, mintha csak felmérné az árut.

– Igen. – Ezúttal csukott szem nélkül mondtam. Bátran a szemükbe néztem, és úgy mondtam ki a szót.

– Hah. Ez kezd egyre érdekesebb lenni – mondta a testvérének, aki még mindig engem méregetett.

– Hajlandó vagy eladni nekünk a testedet egyetlen információért cserébe? – kérdezte a második, láthatóan szórakoztatta a dolog.

Ha így fogalmazta meg, úgy hangzott, mintha egy ringyó lennék, aki hajlandó feladni a testét a ranglétrán való feljutásért.

Ökölbe szorítottam a kezemet az oldalamnál, erősen behunytam a szemem, majd lassan bólintottam: – Tudom, mibe megyek bele ezzel. Nem kell többet kérdezniük.

Mél minél előbb túlesünk rajta, annál jobb nekünk. Csak elég információt kellett szereznem róluk, miközben ők szexet akartak.

Ha így nézzük, ez mindkét félnek győzelem. A szexuálisan kiéhezett férfiak megkapják, amit akarnak, én pedig megkapom a pozíciót, amire mindig is vágytam.

– Lépj be, ha elfogadod az alkut – mondta a sima hangú, hívogatva, hogy menjek közelebb.

Hátrapillantottam a kapu felé, majd újra feléjük fordultam. Nem volt visszaút. Már elfogadtam a kérésüket.

Le kell jutnom a dolog gyökeréig, hogy az újságírás királynője legyek, és lenézhessek Vivienne-re.

Nyelten egyet, hosszan ránéztem a fivérekre, majd átléptem a küszöböt, megszüntetve a köztünk lévő távolságot.

– Te szent ég! – sikoltottam fel, amikor az ajtó becsapódott mögöttem, a velejéig megrémítve.

– Kövess minket!

A fivérek megfordultak és a lépcső felé indultak. Először nem követtem őket. Egy helyben álltam és körbenéztem az előcsarnokban. Furcsa módon éppen csak annyi fény volt, ami elvezetett a lépcsőhöz, ahol a testvérek voltak, de nem volt elég ahhoz, hogy lássam a környezetemet.

Nagyot nyelve siettem utánuk, remegve, ahogy gondolatok cikáztak a fejemben.

Tudtam, hogy én jöttem ide önként, de most mégis úgy éreztem, rosszul döntöttem.

Mi van, ha a fivérek pszichopaták, akik emberhúst esznek? Mi lesz velem most, hogy önként beleegyeztem, hogy a testemet adjam nekik, és azt tegyenek velem, amit csak akarnak?

Hibáztam, amikor ebbe beleegyeztem?