A lábam remegett, ahogy követtem őket a lépcsőn. Próbáltam erős maradni, azt hajtogatva magamnak, hogy semmi baj nem történhet. Mégis, elöntött a jeges rémület, amikor egy sötét folyosóra értünk. A szívem a torkomban dobogott. Itt minden egy horrorfilmért kiáltott, de próbáltam elnyomni az érzést. Szorosan markoltam a táskámat, tudva, hogy a paprikaspray még mindig benne van.

Ha bármi furcsaságot próbálnának tenni velem, tudom, mi a teendő. Kiégetem a szemüket a spray-vel.

Hallottam egy csettintést, mielőtt az egész folyosó fénybe borult. Elakadt a lélegzetem a csodálattól. Megvilágítva a folyosó egyáltalán nem tűnt kísértetiesnek. Szemügyre vettem a falakon függő egzotikus fotókat. Úgy tűnt, mintha valahogy egy másik helyre kerültem volna.

– Siess!

Megrémültem a kiáltástól, és döbbenten pislogtam. A testvérek a folyosó utolsó ajtajánál álltak, miközben én az elsőnél tátottam a számat a festményekre, mint egy bolond.

– Megyek – válaszoltam, és melléjük siettem.

A szelídebbik elővett egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Belépett, míg a másik gúnyos mosollyal az arcán fordult feléem.

– Nyuszika, tudnod kell, mire jelentkeztél. Nem akarjuk, hogy sírva szaladj vissza a mamához – gúnyolódott.

– Ki... Ki mondta? Nem félek maguktól! – Ennek ellenére az alsó ajkam remegett a félelemtől. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy elrejtsem az idegességemet. De láttam rajta, hogy tudja. Még egyszer végigmért, mielőtt belépett volna, nyitva hagyva az ajtót, hogy én is bemehessek, ha akarok.

Tudtam, mit jelent ez. A belépés az én akaratom volt. Nem kényszerítettek. Nekem kellett meghoznom a döntést.

Vettem egy mély, egyenletes lélegzetet, mielőtt beléptem volna a szobába. Az ajtó becsapódott mögöttem, és minden erőmmel próbáltam nem felsikoltani. A jobb tenyeremet a számra szorítottam, hogy elfojtsam a hangomat.

Hasonlóan ahhoz, mint a folyosón, hallottam egy csettintést, mielőtt az egész hely fényárban úszott. Egy sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy végignéztem a szobán. Megdöbbenve hátráltam egyet, majd még egyet, amíg a hátam az ajtónak nem ütközött.

Erre nem számítottam, még a legvadabb álmaimban sem! Úgy tűnt, mintha egy olyan helyre léptem volna, amiről nem lett volna szabad tudnom.

– Ez egy... – Nyeltem egyet, a fivérekre nézve, akik egy szót sem szóltak, mióta beléptem. Összefont karral, felvont szemöldökkel álltak előttem. – Ez egy kínzókamra?

– Meggondoltad magad, nyuszika?

– Nem, nem az – felelte a szikárabbik. – Ez a mi kéjlakunk. – Az ágyra és a szobában lévő eszközökre mutatott. Szíjak és bőrből készült holmik sorakoztak a terem egyik részében. Különböző típusok közül lehetett választani. Az ágy mellett egy lókötőfék volt, és egy szék, amire egy... dildó volt rögzítve. A tekintetem az ágyon lévő láncokra siklott, és azokra, amik a mennyezetről lógtak le.

Az istenit!

Mibe keveredtem? Miért neveznek egy kínzókamrát kéjlaknak?

– Miért néz ki úgy, mint egy kínzókamra? – kérdeztem újra, még mindig körbenézve. Mindent feketéből készítettek: a függönyöket, az ágyneműt, az eszközöket, sőt még a padlót is.

– Nem, nem az. Ez a játszószobánk – felelte a nyers hangú. – Ha kétségeid támadtak, nyuszika, bármikor visszaléphetsz. Senki sem kényszerít.

– Ki mondta, hogy kétségeim vannak? – Valahogy a gúnyos kifejezés az arcán arra késztetett, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Meg akartam mutatni neki, hogy nem félek tőle vagy bármi mástól.

– Nos? Hajlandó vagy aláírni velünk a szerződést? – A halkan beszélő az íróasztal felé mutatott, amit figyelmen kívül hagytam, amikor körbepásztáztam a helyet.

Nyelten egyet, ahogy a tekintetem az asztalon lévő mappára siklott. – Mi az?

– Egy írásos szerződés. Át kell nézned és alá kell írnod, beleegyezve, hogy a rabszolgánk leszel. Egy szexjáték, akit akkor kúrunk meg, amikor csak akarunk.

Ezek a nyers szavak furcsa hatással voltak a testemre. Remegő lábakkal sétáltam az asztalhoz. A borítón kiemelt, félkövér betűkkel állt: „SZEXJÁTÉK-SZERZŐDÉS”, amit figyelmen kívül hagyva az első oldalra lapoztam.

„Ezen szerződés kelt 2025. december 14-én Miss Evelina Vance, Mr. Caspian D'Avenant és Mr. Killian D'Avenant között...”

Összehúztam a szemem a neveket látva. El sem hittem, hogy ezt az információt már azelőtt megkaptam, hogy aláírtam volna velük a szerződést.

Nyelten egyet, mielőtt feléjük fordultam volna. – Szóval, melyikük Caspian és melyikük Killian?

– Én vagyok Killian. Ő Caspian – mondta a folyton ugrató, és megvonta a vállát, amikor felvontam a szemöldököm.

Bólintottam egyet, és visszatértem az előttem lévő mappához. Olvastam egy keveset, amiből kiderült, hogy ez a szerződés két hónapig tart, és ez idő alatt hagyom, hogy akkor feküdjenek le velem, amikor csak akarnak. Az ő ellenszolgáltatásuk az volt, hogy válaszolnak bármilyen kérdésemre.

Sóhajtva felemeltem a tollat, miután döntöttem. Már túl késő volt a meggondoláshoz, nem azután, hogy azzal dicsekedtem, én leszek az, aki megoldja ezt az ügyet és interjút készít a fivérekkel.

Feléjük fordultam, megjegyezve, hogy teljes figyelmükkel engem kísérnek. Hideg futkosott a hátamon a sötét, forró tekintetüktől – a fivérekétől, akiknek épp felajánlani készültem a testemet.

– Angyalom, tudnod kell, mire vállalkozol, ha beszállsz a játékba – Caspian hangja megijesztett.

Nyelten egyet, ahogy a tekintetem Killianére siklott. A szája gúnyos mosolyra húzódott, titokzatos szemei pedig végigpásztázták a testemet. Provokált és arra késztetett, hogy tegyem meg a lépést.

Vágy és félelem kerített hatalmába, miközben körbenéztem a „játszószobájukban”.

Tudtam, mire jelentkezem azzal, hogy beleegyezem: a játékszerük leszek. Mégis hajlandó voltam megtenni ezt a lépést, ha ez azt jelentette, hogy elérhetem a céljaimat.

Bólintottam, és aláírtam a szerződést, amely két hónapra hozzájuk láncolt.