Elle megdermedt, a teste nem engedelmeskedett, miközben az elméje próbálta feldolgozni a hallottakat. Ez a hang... nem a zenéből jött. Valóságos volt, és a hálószobából szűrődött ki. „Nem, ez nem lehet igaz” – gondolta, miközben a hitetlenség hulláma mosta el. Talán csak beképzeli. Talán az elmúlt hetek stressze végül rányomta a bélyegét a tudatára. Talán a rengeteg munka, amit egyetlen hónap alatt végzett el.

Biztos csak a fejében létezik.

Óvatos, szinte remegő léptekkel indult el felfelé a lépcsőn. Amikor felért, a kuncogás már tisztább volt, mély hangú duruzsolással keveredve. Elle szíve a torkában dobogott, amikor felismerte Julian hangját – lágy volt, intim és összetéveszthetetlen.

Közelebb lépett, a keze olyan erősen markolta a korlátot, hogy az ujjpercei elfehéredtek. A pulzusa a fülében dübörgött, de mozdulatai némák maradtak. A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt, és a résen keresztül meglátta őt.

Julian ott volt, az ágyban feküdt, karjaival egy másik nőt ölelt át. A nő nevetett, feje a férfi mellkasán pihent, keze pedig lusta köröket írt le a bőrén. Elle egész teste eljegesedett. Nem kapott levegőt.

Elle keze irányíthatatlanul remegni kezdett, az ujjai rángatóztak az oldala mellett, miközben próbálta ökölbe szorítani őket. Erősen megszorította a kezét, körmei a tenyerébe vájtak. Ez volt az egyetlen dolog, ami a valóságban tartotta, az egyetlen mód, hogy ne omoljon össze teljesen. Szemeivel az előtte zajló jelenetre tapadt, képtelen volt elhinni, amit lát.

Ott, Julian karjaiban Sienna volt. A saját unokatestvére. A nő, akinek a hangjában most az az émelyítő édesség csengett, amit Elle túl jól ismert. „Elküldeni őt volt a legjobb döntés” – búgta Sienna, szavai méregként csepegtek Elle fülébe. „Ha Elle itt lett volna, ma este mindent elrontott volna.”

Elle gyomra erőszakosan megfordult a neve hallatán, és az epe keserű íze öntötte el a torkát. Elrontani mit? Mi a fenéről beszéltek ezek?

„Sienna, hagyd abba” – mormogta Julian, hangja félszívű volt, mintha a nő szavai csak apró kellemetlenséget jelentenének. Nem lökte el magától; nem volt dühös. Elle-t a hányinger kerülgette, amikor rájött, hogy ez nem valami részeg ballépés. Julian nem tűnt részegnek, és az unokatestvére sem.

Sienna duzzogva biggyesztette le az ajkát, ujjai lassan siklottak le Julian mellkasán, elidőzve, mintha provokálná, hogy állítsa meg. „Ó, ne tettesd, hogy ez nem tetszik” – ugratott a nő. „Két nőt tartani a markodban biztos elég jó érzés, mi?” – vigyorgott gúnyosan, szemei csillogtak a huncutságtól. „Szóval miért nem vallod be végre, és választasz már egyet?”

Mielőtt Julian válaszolhatott volna, Sienna hirtelen átvetette rajta a lábát, egyetlen gyors mozdulattal a derekára ült. Alá szorította a férfit, testét az övéhez nyomva hajolt közel, ajkai Julian fülét súrolták. „Tudom, hogy Elle nem tudja megadni neked azt, amit én” – suttogta Sienna olyan halkan, hogy Elle alig hallotta. „Engem kellene választanod.”

Elle szíve összetört. Ott állt megfagyva, mozdulni sem tudott, miközben nézte, ahogy Sienna csókolgatni kezdi Julian nyakát, ajkai úgy siklottak le a bőrén, mintha ott lenne a helyük. Julian azonban nem tolta el. És nemet sem mondott.

„Sienna, hagyd abba” – ismételte meg, de a kezei a nő csípőjén pihentek, és semmit sem tettek, hogy megállítsák. Hangjából hiányzott a meggyőződés; hagyta, hogy megtörténjen. Hagyta, hogy EZ megtörténjen.

Elle mellkasa elszorult. A lelke mélyéig undorodott. Soha nem képzelte volna ezt, még a legrosszabb rémálmaiban sem. Könnyek szöktek a szemébe, elhomályosítva a látását, ahogy végiggördültek az arcán. Egy hangot sem adott ki. Nem volt rá képes. A kezét a szájához kapta, elfojtva a feltörni készülő zokogást. „Ne adj ki hangot” – mondta magának. „Ne tudják meg, hogy itt vagy.”

Úgy tűnt, mintha örökkévalóságig állna ott megmoccanva, fejében kavarogtak a gondolatok. Épp azon volt, hogy hátrálni kezd, próbálva feldolgozni mindazt, amit látott, amikor Sienna hangja újra megtörte a csendet.

„Hozok még bort” – kuncogott Sienna, hangja könnyed és játékos volt, mintha mi sem történt volna.

Elle szíve a torkába ugrott. „Erre jön.” A pánik átjárta a testét, és mozgásra kényszerítette magát. Nem hagyhatta, hogy Sienna meglássa. Nem bírta volna ki azt a szembesítést – nem most.

Gyorsan, de némán osont végig a folyosón a legközelebbi szoba felé. Julian dolgozószobája volt az. Léptei szinte hangtalanok voltak, amint elérte az ajtót, és éppen csak annyira nyitotta ki, hogy besurranhasson. Óvatosan csukta be, ügyelve arra, hogy ne csapjon zajt.

Pulzusa dübörgött a fülében, miközben a falhoz simult; a hűvös fa érintése tartotta a valóságban, bár gondolkodni alig tudott. Visszafojtotta a lélegzetét, a hálószoba felől beszűrődő halk zajokra fülelve. Ez a szoba teljesen hangszigetelt volt. Többé már nem hallotta őket. Elle lehunyta a szemét, próbálva úrrá lenni a benne növekvő pánikon.

Mi legyen most? Nem mehetett el anélkül, hogy észrevennék. Csapdába esett, Julian dolgozószobájában bujkálva, mint egy idegen abban az életben, amiről azt hitte, ismeri.

Elle tudta, hogy nem maradhat örökké a dolgozószobában. Egy pillanat múlva végigpásztázta a szobát, keresve bármit, ami segíthetne kitalálni a következő lépést. Tekintete Julian asztalon lévő laptopjára szegeződött.

Csak egy másodpercre habozott, majd odasétált, és kissé remegő kézzel felnyitotta. Beírta a jelszót, amit túl jól ismert. Működött. Ujjai gyorsan mozogtak, a lakás biztonsági kameráinak képéhez navigált. Ahogy várta, a kamerák ki voltak kapcsolva. „Persze” – gondolta keserűen. Julian valószínűleg kikapcsolta őket, hogy ne maradjon nyoma annak, ami ma este történik. Egyértelmű volt, hogy nem ez az első alkalom, hogy ketten itt töltik az időt. Julian tehát minden alkalommal kikapcsolhatta a kamerákat.

Elle lecsukta a laptopot, és újra körülnézett. Ekkor a tekintete a nagy függönyre esett, amely a teraszra vezető ajtót takarta.

Másodpercet sem vesztegetve indult meg a teraszajtó felé, gyorsan és halkan mozogva. Nem hagyhatta, hogy elkapják.

Benyúlt a függöny mögé, keresve a teraszajtó kilincsét. Ujjai egy pillanatig ügyetlenkedtek, de végül megtalálta, elfordította a gombot, és épp csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy kisuhanhasson.

A hűvös éjszakai levegő megcsapta az arcát, amint a teraszra lépett. Kicsi volt, de elég ahhoz, hogy elrejtőzzön. Messze alatta a város fényei szikráztak, de alig vette észre a látványt. Csak arra tudott gondolni, hogy el kell tűnnie innen.

Hátát a hideg falnak vetette, miközben behúzta maga mögött az ajtót, épp csak egy rést hagyva, hogy hallja, ha valaki belép a szobába. Teljesen mozdulatlan maradt, próbálva szabályozni a légzését, miközben a menekülés módján törte a fejét.

Mintha csak jelre várna, hallotta, ahogy nyílik a dolgozószoba ajtaja. Szíve hevesen vert, egész teste megfeszült, amint Julian hangja visszhangzott a szobában.