Seraphina nézőpontja•

– Seraphina Frufru?! – mormogtam az orrom alatt, felesleges erővel rángatva magamra a pizsamámat.

A becenév visszhangzott a fejemben, azzal az önelégült kifejezéssel együtt az arcán.

Hogy mer még mindig így hívni?

Mindenki közül miért pont ő? Genevieve-nek figyelmeztetnie kellett volna. Meg kellett volna mondania, ki a vőlegénye, mielőtt idejöttem.

De nem. Ehelyett úgy kellett rájönnöm, hogy belebotlottam a középiskolai zaklatómba az ő hatalmas hálószobájában. Vagy az ő hálószobájában?

Nem érdekel.

Figyelmeztetnie kellett volna. Figyelmeztetnie kellett volna, hogy ugyanazzal az arrogáns seggel fogok találkozni, aki végtelenül sanyargatott engem.

Fúj.

Agyoncsaptam magam az ágyon, próbálva lecsillapítani a száguldó gondolataimat. De bármennyire is próbáltam, az emlékek sorra törtek elő. Alaric Vane, a hokicsapat királya, az iskola királya, a... nos, minden királya. Ő volt az a srác, akit minden lány akart.

Még én is.

Oké, talán nem az elején. Eleinte ki nem állhattam. Az a pökhendi stílusa, ahogy úgy vigyorgott, mintha övé lenne a világ – megőrjített.

De aztán elkezdett cukkolni. „Seraphina Frufrunak” hívott a vékony kis frufrum miatt. És bármennyire is utáltam a becenevet, nem tudtam nem észrevenni, hogy a szívem mindig kihagyott egy ütemet, valahányszor kimondta.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne. De legbelül? Egy roncs voltam.

És aztán jött a tizenegyedik osztály.

Genevieve rendezte az egyik hírhedt medencés buliját, és pár srác úgy gondolta, vicces lenne belökni a mélyvízbe. Amit nem tudtak – vagy nem érdekelte őket –, az a víztől való félelmem volt.

Pánikba estem. Nem kaptam levegőt, nem tudtam gondolkodni. Süllyedtem, kalimpáltam, biztos voltam benne, hogy megfulladok – amíg Alaric utánam nem ugrott.

Úgy húzott ki a vízből, mintha semmi sem lenne, lefektetett a földre, és mesterséges lélegeztetést alkalmazott, miközben mindenki nézte.

Amikor magamhoz tértem, a karjaiban tartott, arca sápadt volt az aggodalomtól.

És ennyi volt. Végem volt.

Ezután hiába cukkolt, hiába gúnyolódott rajtam, nem tudtam nem rá gondolni. Elkezdtem minden apróságot észrevenni rajta – a ferde mosolyát, ahogy a kék szeme körül apró ráncok jelentek meg, amikor nevetett, ahogy a haja mindig úgy állt, mintha épp csak belefésült volna a kezével.

Hülyeség volt. Tudtam, hogy hülyeség. De nem tehettem ellene.

Persze ő sosem érzett így. Hogy is érezhetett volna? Ő Alaric Vane volt, én meg csak... nos, én – az ösztöndíjas kölyök, akinek nem telt iskolai ebédre.

Folyton gyötört, mindenki előtt „Frufrunak” hívott, amitől úgy elpirultam és dadogtam, mint egy idióta.

Így hát az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem – úgy tettem, mintha gyűlölném.

Működött. Egy ideig. Messze a szemtől, messze a szívtől, nem igaz? De most...

Most itt van. Genevieve házában. Mint a vőlegénye.

Frusztráltan felnyögtem, az arcomat a párnába fúrva. Miért nem tud az univerzum egy kis szünetet hagyni?

Az ajtó megnyikordult, és Genevieve libbent be, csupa mosoly és napsütés. Mint mindig, most is cukorkaillata volt, ragyogó jelenléte betöltötte a szobát.

– Hogy mennek a dolgok? – kérdezte, mellém huppanva az ágyra. – Sikerült berendezkedni?

Felültem, szorosan összefonva a karomat. – Szólnod kellett volna.

Pislogott, tettetve az ártatlanságot. – Miről kellett volna szólnom?

Rámeredtem. – Ne játszd a hülyét, Genevieve. Pontosan tudod, miről.

Ajkai pajkos vigyorra húzódtak. – Ááá. Alaricra gondolsz?

Felnyögtem, megragadtam a legközelebbi párnát, és megütöttem vele. – Igen, Alaricra! Figyelmeztetned kellett volna!

Nevetett, kezeit gúnyos megadásul feltartva. – Azt hittem, megtettem!

– Nem, biztosan nem tetted meg. – Összehúztam a szemem. – Ugyan már, Genna. Tudod, mennyire utálom őt.

– Tényleg? – kérdezte, felhúzva a szemöldökét. – Mert én úgy emlékszem, a gimiben nagyon oda voltál érte.

A gyomrom megfordult. – Nem is! – hazudtam, az arcom pedig lángolni kezdett.

Genevieve csak nevetett, láthatóan nem vette be. – Persze, hogy nem.

Megforgattam a szemem, próbálva témát váltani. – Ez mégis hogy történt? Te és ő? Eljegyezve? A gimiben sosem jártatok. – Mert Alaric körül túl sok lány volt ahhoz, hogy egynél lehorgonyozzon.

Mosolya még szélesebb lett, ahogy kinyújtotta a kezét, mutogatva a hatalmas gyémántot az ujján. – Mit mondhatnék? Tökéletes. Jóképű, gazdag, és teljesen szerelmes belém.

A mellkasom elszorult. – Világos. Tökéletes – mondtam erőltetett mosollyal.

Közelebb hajolt, hangja titokzatos suttogásra váltott. – De volt köztetek valami, ugye? Légy őszinte.

Persze, hogy nem hagyja annyiban. Addig nem, amíg ki nem elégíti a kíváncsiságát.

Megráztam a fejem, kerülve a tekintetét. – Nem volt köztünk semmi, csak egy ostoba gyerekkori fellángolás. Csak azért volt, mert megmentette az életemet. Ennyi az egész.

Vigyora kifejezetten gonosszá vált. – És mi a helyzet azzal a tetoválással?

Ó, a fenébe.

Ezzel nem igazán számoltam a nyári terveimben.

A szívem megállt. – Milyen tetoválással?

– Ugyan már, Sera. Az „A” betűs tetoválás a fenekeden? Megvan még?

Az arcom lángvörös lett. Leugrottam az ágyról, hevesen hadonászva a kezemmel. – Természetesen nincs meg! Az egy lemosható tetoválás volt!

De nem az volt.

Genevieve rángatott el egy tetoválószalonba öt nappal a szalagavató előtt, és elvileg egyforma, ideiglenes pillangókat kellett volna csináltatnunk, de mindketten annyira részegek voltunk, hogy fogalmam sem volt, mikor kértem helyette egy „A” betűt.

Igen, A – mint Alaric.

Amikor kijózanodtam, a művész megesküdött, hogy ideiglenes, de öt évvel később az az átkozott „A” még mindig ott volt, gúnyolva engem minden alkalommal, amikor tükörbe néztem.

Igen, fiatal voltam, részeg és hülye, és örökké bánni fogom.

Genevieve felvonta a szemöldökét, láthatóan gyanakodva.

Nem tűnt meggyőzöttnek. – Megnézhetném? Csak... kíváncsi vagyok.

– Nem! – sikkantottam fel, hátrálva.

Nevetett, láthatóan élvezve a zavaromat. – Nyugi, Seraphina. Csak ugratlak.

Kieresztettem egy remegő lélegzetet, próbálva lecsillapítani a száguldó szívemet. De ahogy visszahuppantam az ágyra, egyetlen gondolat járt a fejemben.

Ha Genevieve valaha megtudja, hogy a tetoválás valódi, megőrülne, elrángatna bőrátültetésre, vagy csak ő maga kaparná le a bőrömet.

És ami még rosszabb, ha az a rohadék Alaric valaha megtudná...

Belehalnék.