Seraphina nézőpontja•

– Természetesen nyugodt vagyok – vontam meg a vállam, tettetett nevetéssel. – Miért ne lennék? Nem lehetne még mindig meg. Hiszen ideiglenes volt – mondtam, gátlástalanul hazudva.

Genevieve-nek az a kétkedő nézés volt a szemében, amit akkor szokott, amikor ki akarja szagolni az igazságot belőlem. De kizárt, hogy eláruljam neki: a vőlegénye nevének kezdőbetűje még mindig ott virít a bal farpofámon. Kész katasztrófa lenne. Többszörösen is kiborulna, aztán valószínűleg kényszerítene egy bőrátültetésre, vagy ő maga kaparná le rólam.

Ennyire féltékenyen őrizte a tulajdonát.

Ha békés nyarat akartam, vagy egyáltalán bármilyen nyarat, akkor hazudnom kell, és gondoskodnom róla, hogy soha ne tudja meg.

– Isten mentsen, hogy a neve tartósan a seggemre legyen tetoválva – horkantam fel.

– Igaz. Annyira féltél a végleges tetoválástól, mert Elara teljesen kiakadt volna – mondta, kissé összehúzva a szemét.

– Pontosan! És ööö, a te pillangó-tetoválásod is eltűnt már, nem? Ugyanaz a helyzet. – Bólogattam hevesen, próbálva elterelni a szót.

Genevieve oldalra billentette a fejét, vigyorogva. – Tudod, ha nem tűnt volna el, azonnal foglaltam volna neked időpontot az eltávolításra. Kizárt, hogy hagynám, hogy a vőlegényem nevével a fenekeden mászkálj.

Felnevetett, de volt valami gonosz él a hangjában, mint egy halk fenyegetés.

Erőltetett nevetést préseltem ki magamból. – Hála az égnek, hogy ideiglenes volt, és hála az égnek, hogy teljesen eltűnt. – Istenem, ezért biztos a pokolra jutok...

Vigyora elmélyült. – Mégis, el sem hiszem, hogy megcsináltad. Tudod, hogy Alaric utál téged, ugye? Úgy értem, ki nem állhat. Mire gondoltál, amikor odatetováltattad a nevét?

– Részeg voltam – vágtam rá.

– Én is részeg voltam, mégsem tetováltattam a nevét a seggemre – vágott vissza, idegesítően önelégült hangon.

– Egy ostoba hiba volt, oké? Nem jelentett semmit – mondtam, és a hangomba frusztráció vegyült.

– Világos – mondta, felhúzva az egyik szemöldökét. – Szóval... ugye nem vagy még mindig oda érte?

A gyomrom megfordult. – Nem! – vágtam rá túl hangosan, de a hazugság keserű ízű volt. – Túl vagyok rajta. Teljesen. Nem is úgy voltam oda érte.

Nevetett. – Persze, Sera. Dehogynem. Ezért rendezted meg azt az egész „fulladásos” jelenetet is.

– Mi?! – Az arcom égett. – Nem rendeztem meg semmit! Tényleg fuldokoltam, Genevieve. Komolyan. Szerinted kockáztatnám az életemet csak azért, hogy felhívjam magamra a figyelmét? Ez őrültség!

Megvonta a vállát, könnyedén nevetve. – Mindegy, Sera. Az is csoda, hogy egyáltalán emlékszik rád.

A szavai mélyebben vágtak, mint vártam. – Ugyanabba a gimibe jártunk, Genna. Persze, hogy emlékszik rám. Ő... ő mentette meg az életemet – mondtam védekezőn.

Horkant egyet. – Alaric remek úszó. Ez semmiség volt neki. Ne láss bele többet. Nem kedvel téged.

A mellkasom elszorult. – Azért mentett meg, mert fuldokoltam. Ennyi.

Megforgatta a szemét, elutasítóan legyintve. – Csak azt mondom, ne legyenek illúzióid. Az olyan pasik, mint Alaric, sosem kezdenek olyan lányokkal, mint te. Hamarabb befagyna a pokol, én meg szó szerint felgyújtanám magam.

Aú. Ez fájt. Ökölbe szorult a kezem az oldalamnál, miközben próbáltam nyugodt maradni. – Miért mondasz nekem ilyeneket?

– Mert ez az igazság. – Úgy vonta meg a vállát, mintha ez lenne a világ legnyilvánvalóbb dolga. – Az olyan pasik, mint Alaric, az olyan lányokra buknak, mint én. Tudod, olyanokra, akik valóban az ő világába tartoznak. Nem... hát, nem rád.

Nagyot nyeltem, érezve szavainak maró élét. Pontosan tudtam, mit csinál.

A féltékeny énje épp a felségterületét jelölte ki, megmutatva a helyemet, és gondoskodva róla, hogy soha ne felejtsem el, de az istenit, nem kellett volna ilyen kegyetlennek lennie.

– Nem hiszem, hogy ez mindenkinél így működik – mondtam halkan, inkább magamnak, mint neki.

Élesen felnevetett. – Sera, ugyan már. Mit tudnál te nyújtani valakinek, mint Alaric? Mi értéket hoznál az életébe?

A szavai pofonként értek, és küzdöttem, hogy a hangom ne remegjen meg. – Az érték nem csak a pénzről szól, Genna. Többről van szó.

Elvigyorodott. – Ez megint egy idézet a kis post-it bölcsességeid közül? – Megint felnevetett, rázva a fejét. – Még mindig olyan naiv vagy.

Sikítani akartam, kiviharzani, de hová mehetnék? Vissza az üres ashbury-i házamba? Elara jelenléte szinte beivódott a falakba. Az ottani magány hamarabb megölne, mint Genevieve fullánkjai.

Előrébb hajolt, hangja mézes-mázas édességbe váltott, ami csak még gonoszabbá tette a következő szavait. – Olyan naiv, mint a szalagavatón. – Bedobta a bombát, és nevetésben tört ki, hátravetve a fejét, mintha az emlék a legviccesebb dolog lenne, amit valaha hallott.

A szívem elszorult. – Ne hozd ezt fel, Genevieve – mondtam halk, összetört suttogással.

Hogy hozhatja ezt fel – a középiskolai éveim legmegalázóbb napját?

Mosolya kiszélesedett, mintha élvezné a fájdalmamat. – Miért ne? Klasszikus. Őszintén, Seraphina, látnod kellett volna az arcodat. Azt hitted, téged fog választani bálkirálynőnek, téged! – Horkantott egyet. – Alaric soha nem tenné!

Aztán felállt, hátravetve a haját a vállán. – Mindegy, vissza kell mennem hozzá. Hiányzom neki, ha túl sokáig vagyok távol – mondta öntelt kis mosollyal. Elégedetten, hogy helyretett.

Aztán, mintha mi sem történt volna, egy hamis mosolyt villantott. – Úgy örülök, hogy itt vagy, Sera.

Elfojtottam egy fintort.

Mielőtt kilépett volna az ajtón, még rám mosolygott. – Nagyon örülni fogsz, hogy eljöttél, Sera. Megígérem.

Legszívesebben megfojtottam volna. A legjobb barátnőmnek kellene lennie, de néha inkább a legnagyobb ellenségemnek tűnt. Szerettem, de istenemre, gyűlöltem is.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, elfojtott sikoly tört ki belőlem a párnába fojtva, a düh forrongott bennem. Meg akartam törni a kis szárnyait, megmutatni neki, hogy nem mindig az lesz, amit ő akar. Azt akartam, hogy ne legyen igaza. És abban a pillanatban egy sötét, veszélyes gondolat fészkelte be magát az elmémbe, amit nem tudtam elhessegetni.

Akartam Alaricot. Azt akartam, hogy ő akarjon engem.

És ha Genevieve ebbe bele akarja gyújtani magát, hát tegye.