A HÁTAMRA ESÉM. Egy percig csak feküdtem a földön. A fű éles volt, zöldre és földesre színezett. Vettem egy gyors levegőt.

A mögöttem lévő jelenlét kezdte megmutatni magát. Halk morgást hallottam. A fülem kíváncsian megrándult, de a földet most érdekesebbnek találtam.

Észrevettem egy-egy mancsot a fejem két oldalán, akkora volt, mint egy hatalmas farkasé. Négy lábra ereszkedett, óvatosan morogva. Figyelmeztetett. Azt akarta, hogy figyeljek.

Az első dolog, amit tettem, egy káromkodás volt.

Kalapáló szívvel pásztáztam az erdőt a menekülés bármilyen jele után. Bármilyen fegyver után, amit használhatnék. Kínzóan tudatában voltam a mögöttem közeledő vadállat hangjainak.

Semmi sem volt. Csak lehullott levelek, kövek és gallyak.

Követtem a tekintetem vonalát. A lábnyomaim eltűntek a sűrű, nehéz ködben. Újra káromkodtam. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy így is, úgy is meg kell fordulnom.

Nem vesztegetve az időt, lehunytam a szemem és megfordultam. Éreztem a leheletét, nedves volt és hideg. Tudva, hogy nem kerülhetem el tovább, felpattant a szemem, és megláttam a felettem tornyosuló fenevadat. Rosszindulatú volt.

Igazam volt. Háromszor nagyobb volt, mint egy normál méretű farkas.

Közel másfél-két méter magas lehetett négy lábon.

És akkor megszagolt.

A vadállat megszagolt, mintha az illatomat akarná azonosítani. De még az ujjaimat sem tudtam megmozdítani. Láttam, ahogy a szája felém közelít, súrolva a bőrömet közvetlenül az arcom alatt.

Megdermedtem.

A fenevad egyenesen az arcomba morgott. Üvöltése az eget rázta. Nem sokkal később válaszokat hallottam.

Egy falka, döbbentem rá.

Falkája van.

Neki falkája van, mert egy ekkora farkas nem lehet nőstény.

Az arcomba temettem a kezem. Megmarkoltam a füvet magam alatt. A farkas azonnal kiengedett a börtönéből. Hátrált néhány lépést, de még nem hagyott teljesen magamra.

A körülöttünk lévő sűrű köd semmivé foszlott. A vadállat néhány bizonytalan lépést tett hátra. Átalakult. Merített az átalakuló energiából, amely lényének magvában várakozott. Anyám mindig azt mondta, hogy ez a folyamat kipattintja a csontokat az ízületeikből. Mesélt arról, hogy az izmok és szalagok újjáalakulnak, formát váltanak, új testet öltve.

A szőr visszahúzódott, napbarnított, sötétebb tónusú bőrré vált. Szinte aranylott. Az agyarak visszahúzódtak az állkapcsába, helyet adva az emberi fogsorának.

Mire teljesen magamhoz tértem, már ízig-vérig ember volt.

Közel két méter magas lehetett. Legszembetűnőbb vonása a sűrű szemöldöke volt, ami tökéletesen illett a komor arckifejezéséhez. A szeme barnássárga, tele kiszámított vadsággal. Testének minden centimétere kemény, kidolgozott izom volt. Hatalmas volt.

Nagyobb, mint az átlagos vérfarkasok.

– Soha többé ne fuss el előlem.

A fenyegetés egyértelmű volt a rövidre zárt szavakban. Rideg kijelentés. Olyan, aminek nem szabad ellenszegülni. Szelíden bólintottam, igyekezve a lehető legengedelmesebbnek és legvisszahúzódóbbnak tűnni.

A hangjától hideg futott végig a hátamon. Furcsa mód, miután megszólalt, egyfajta nyugalom áradt szét bennem. Mintha gyengéden megsimogatták volna a fejemet.

Lehet, hogy egy Alfa.

Nem, biztos vagyok benne, hogy ő egy Alfa.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Lyra.

– Lyra. – Volt valami furcsa abban, ahogy a nevemet kiejtette. Mintha a sajátja lenne. Mintha a nevemet csak neki alkották volna.

Úgy éreztem, a helyére került minden. Megszűnt az izgatottság, a stressz és a veszteség érzése, amely az elmúlt napokban kínzott.

Annyira más volt, mint ahogy kinézett.

– Én vagyok az – mondtam. – Sajnálom, ha betolakodtam a területére. Nem tudtam, hogy van itt egy falka. Nem fog előfordulni többet.

Gondolatban keresztbe tettem az ujjaimat. Most nincs menekvés, gondoltam keserűen. Tegnap elég szerencsés voltam, hogy elkerültem a családom lemészárlását. Most bőven lesz ideje széttépni, ha úgy tartja kedve.

– Mit mondtam? – hallatott egy bosszús hangot.

Szerettem volna már túllenni ezen a beszélgetésen, ezért felhagytam a menekülési tervekkel, és csak hagytam magam. – Hogy soha többé ne fussak el előled – mormogtam.

Feszült csend telepedett ránk. Felnéztem rá. Valóban gyönyörű volt.

Mint az erőszak a saját szépségében.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem habozva. Magával ragadott a látványa, de nem akartam elég ideig itt maradni ahhoz, hogy megtudjam, mire képes. – Ha büntetésre van szükség, akkor könyörgöm, uram, nem volt más szándékom, csak bolyongtam az erdőben. Nem akartam betörni a területére. Nem akarok rosszat.

– Viktor. – Megpörgette a nyelvén a nevet. Gyorsan észrevettem, hogy a férfinak enyhe akcentusa van. Hogy milyen, fogalmam sem volt. Ahogy a szavakat ejtette, az olyan volt, mint egy friss fuvallat. Nem tudtam, miért van rám ilyen hatással, de legszívesebben még többet hallgattam volna beszélni.

– Viktor?

Szinte elégedettnek tűnt. Mintha a neve említése önmagában ajándék lenne. Bólintott. Megfeszült az állkapcsa. Az arcán átfutó kifejezés megmagyarázhatatlan volt. – Úgy van.

Annyira elmerültem a látványában, hogy lemaradtam arról, amit mondott.

– Micsoda? – pislogtam.

– Mit keresel itt, Lyra? – követelte újra a választ.

– Én... én csak a nagynénémet kerestem – dadogtam előtte. A félelem még nem hagyta el a testemet. Bármennyire is lenyűgöző volt, még mindig veszélyt jelentett rám nézve.

Elmosolyodott. De nem kedvesen. Úgy viselkedett, mintha hazudnék. Mint egy gyermeket, akit nyilvánvaló füllentésen kaptak. – Azt akarod mondani, hogy fogalmad sem volt rólunk? Egyáltalán semmi?

Bólintottam.

Kifogyott a szavakból. Balra döntötte a fejét, elgondolkodva valamin.

– Miért vagy itt, Lyra? – A kérdés válasz nélkül maradt. Nem tudtam, hogy tőlem kérdezi-e, vagy csak költői kérdés volt.

Egyik pillanatban még magamban álltam vele szemben. A következőben már megragadta a csuklómat, oldalra rántott, és a testével védelmezett. Túl későn hallottam meg a morgást, hogy felfogjam. Megvédett egy farkas támadásától. A teste pajzsként óvott, szinte teljesen elnyelt a hatalmas termete az enyémhez képest.

Lehunytam a szemem. Éreztem a hatalmának áradását.

Kinyitottam a szemem, épp időben, hogy lássam: Viktor puszta kézzel elkapta az egyik legnagyobb vérfarkas torkát.

Emberi alakban, puszta kézzel.

Mordult egyet, és megszorította a nyakát. A farkas szűkült. Úgy hajította el az állatot, mintha semmi sem lenne. Viktor magához húzott, és a nyakamhoz kapott. Azt hittem, én következem. Azt hittem, én is úgy járok, mint az a farkas, félredobnak, mint egy rongyot.

Lehunytam a szemem, remélve, hogy gyorsan vége lesz.

De éreztem, ahogy az ujjai végigszántanak a nyakamon, lágyan érintve. Az ujjai érdesek voltak a bőrömön.

A hüvelykujja végigsimított az állam alatt. – Jól vagy? – kérdezte. A hangja elnehezült valamitől, amit nem ismertem fel.

Csak bólintani tudtam.

Egyszerre éreztük a mozgást. Aggodalom villant át az arcán egy rövid időre. Karjával átfogott, míg a másikkal a támadó farkast tartotta az állkapcsánál fogva.

– Nyughass! – Parancsa végigvisszhangzott az erdőben. Éreztem az erőt ebből az egyetlen szóból. A farkas nyüszített. Próbált szabadulni a szorításból. De míg az egyik karjával engem védett, az arcát egészen közel vitte a veszélyesnek tűnő agyarakhoz.

– Nyughass!

Ez már nem kérés volt, hanem fenyegetés.

A farkas meghátrált. Egy másodperc alatt a vadállat megadóan viselkedett, és elhátrált tőlünk.

Mielőtt bármit is ki tudtam volna nyögni, mindketten hallottuk a közeledő falka hangját. Több lábdobogás rázta meg a földet.

Pánikba estem. Egy falka közepén voltam, amely épp felém rohant.

De Viktor nyugodtan a háta mögé rejtett. Morgott egyet.

Azonnal megállt az összes farkas.

Elképesztő volt, ahogy az a talán tizenöt-húsz vadállat megtorpant egyetlen ember nézésére.

Viktor nem vesztegette a szót. Intett a kezével. Mindegyikük átváltozott emberi formába. Csendben néztem, ahogy a csontjaik ropogva helyreállnak.

És aztán, egytől egyig, fejet hajtottak Viktor előtt.

Ő az Alfa.

Az egyik elöl álló férfi bátran tett egy lépést. Figyelt minket. Bizonytalannak tűnt. Beljebb akart lépni, de Viktor visszatartotta. – Vik... – fintorgott. – Alfa. Szerintem távol kellene maradnod tőle. Nem tudjuk, ki ő. Milyen rossz szándék vezérli a falkánkkal szemben. Megsértette a területet.

– Nem szükséges – mondta Viktor. Ajka egyenes vonalat formált. – Hátra arc!

– De... – próbálkozott újra a férfi. De amikor Viktor fenyegető figyelmeztetést küldött felé, elhallgatott.

Nem értettem, miért gondolná, hogy egy ekkora lány, mint én, veszélyt jelenthet a falkájára. De amikor Viktor háta mögül kidugtam a fejem, a férfi megtorpant. Szimatolni kezdett a levegőbe. Rémültnek tűnt.

– Viktor – köpte ki. – Tudod jól, mi ő.

Viktor még inkább elrejtett a háta mögé. – Nyughass, testvér! Vagy kényszerítelek rá – fenyegette meg.

– Nem értem – suttogta a másik. – Ő... ő az, akit keresünk. Ő a...

– ELÉG! – ordította Viktor.

A hangulat vészjóslóvá vált. Megrezzentem, de maradtam a háta mögött. Megvéd engem?

Csend támadt köztünk. Aztán felismerés látszott a férfi arcán. Megdöbbentnek tűnt. Szinte sajnálattal nézett Viktorra.

– Azon a napon... tudtad, hogy ott van? – kérdezte.

– Ne – figyelmeztette Viktor. – Hagyd abba, Varkas!

Varkas engem tanulmányozott. Hiábavaló próbálkozás volt, mert félig eltűntem Viktor kétméteres alakja mögött. – Te voltál az, aki ellenőrizte az emeletet. Tudtad.

Viktor morgott.

Mielőtt bármelyikük bármit is mondhatott volna, hirtelen a ködben egy erős szag hulláma csapott meg, amitől elszédültem. Mindannyian, Viktort is beleértve, a földre rogytak. Fájdalmasan felordítottak. Néhányan visszahőköltek és fetrengtek, mintha a köd által hozott illat azonnali kínzást jelentene.

Viktor megvonaglott előttem. A másik keze még mindig szorosan fogott. Olyan volt, mint egy acélpánt. De valaki elrántott onnan. Viktor dühösen felordított. Megpróbált visszavenni, de ez a valaki port fújt az amúgy is görcsbe rándult arcába.

Kívül került az önkontrollján.

Elfutottunk a falkától.

Amikor megálltunk, már a boltban voltunk. Rowena berántott és bezárta az ajtót. Mindenféle ismeretlen jeleket, furcsa virágokat rakott ki, és meggyújtott egy füstölőt.

– Rowena! – ziháltam. – Te vagy az. Ó, hűha, te vagy az. Köszönöm. Én... nem tudtam, hogy van itt egy falka, és azt sem tudtam, miről beszélnek. Mintha tudnák, ki vagyok, és...

– Mert tudják is. – Rowena bezárta az összes ablakot, és elővett egy könyvet.

– Micsoda? Hogy érted azt, hogy tudják? – akadt el a szavam.

– Tudják, mert ott voltak – Rowena kinyitott egy oldalt, és mutatott egy képet. A Hold-Ragadozó falka. A szám tátva maradt. – Ott voltak aznap éjjel, amikor a családodat megölték. Ők voltak a gyilkosok. Az a férfi. Viktor Mordrake. Ő annak a falkának az Alfája, amelyik kiirtotta az egész családodat.