Két hónappal korábban a bátyám, Gideon mutatott be Killiannek. Gideon éppen elutazni készült a külföldi szemeszterére.

– Killian a legjobb barátom – mondta nekem Gideon. Majd Killian felé fordulva hozzátette: – Szeretném, ha vigyáznál Evangeline-re, amíg távol vagyok.

Felhúztam magam a bosszúságtól. Gideon annyira túlvédő volt, mindig úgy kezelt, mint egy kisgyereket. – Gideon, felnőtt vagyok. Tudok vigyázni magamra.

Gideon lágyan elmosolyodott. – Talán, de te mindig a kishúgom maradsz. Nem hibáztathatsz azért, mert aggódom érted.

– Nem kell aggódnod értem.

Gideon épp válaszolni akart, de Killian félbeszakította.

– Vigyázni fogok rá – mondta Killian, mintha fogadalmat tenne.

Gideon válláról lehullott a feszültség. – Jó. Ez megnyugtató. Köszönöm.

Úgy tűnt, egyik férfit sem érdekli az én véleményem. Killian egész idő alatt alig nézett rám.

Hallottam már Killianről, mielőtt találkoztunk volna. Hideg, zárkózott hírneve megelőzte őt. Elképzelni sem tudtam, hogy ő és a mindig kedves, mosolygós Gideon hogyan lettek ilyen jó barátok.

Ettől függetlenül azóta tudatosan kerültem Killiant, és ő is elégedettnek tűnt a távolságtartással. De most, itt a folyosón állva, a figyelme hálójába kerültem.

És a tőle szokatlan kedvességébe.

Nem tudtam nem meglepődni a kabátján és a bulira való meghívásán. Mindig azt hittem, csak kötelességből vigyázna rám. A kabát még belefért volna ebbe. De a buli?

Túl különös!

– Köszönöm a kabátot – mondtam. – De van néhány dolgom, amit el kell intéznem. Talán... később?

Halkan hümmögött egyet. – Kell segítség bármiben, amit csinálsz?

– Nem – vágtam rá gyorsan. Az volt az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy Killian kövessen Dominic ajtaja elé.

Bólintott, elfogadva az elutasításomat, bár nem tűnt különösebben boldognak tőle. Egy apró ránc jelent meg a szemöldöke között.

Aggódott...? Ez lehetséges?

– Utána beugrom a buliba. – Nem akartam, hogy aggódjon, ha tényleg ez történt.

A feszültség egy része elillant belőle. – Jó.

Újra rám nézett, olyan hosszan tartva a tekintetemet, hogy elakadt a lélegzetem. Tagadhatatlanul jóképű volt. Kék szemei jegesek és intenzívek voltak. Az arcvonásai élesek és férfiasak.

A hokicsapat kapitányaként csupa izom volt, széles vállal és erős torzóval, ami keskeny derékban végződött. Úgy nézett ki, mintha egyenesen egy fitneszmagazinból lépett volna ki.

Bár az elmúlt hónapokban kerültem őt, hallottam, mit beszélnek róla a lányok a háta mögött. Népszerű volt és hatalmas befolyása volt. Kívülről hidegnek és arrogánsnak tűnt...

De a velem szembeni viselkedése elgondolkodtatott, hogy ez az ítélet talán igazságtalan volt.

– Most mennem kell – mondtam, küzdve azzal az érzéssel, hogy legszívesebben maradnék.

Talán a Gideonhoz fűződő kapcsolata miatt, vagy talán a váratlan kedvessége miatt, de biztonságban éreztem magam mellette. Mintha ő lenne a pajzsom, aki kész megvédeni a világ többi részétől.

Milyen furcsa ilyet gondolni valakiről, akit alig ismerek.

Mégis, céllal jöttem ide, és ez a cél két emelettel feljebb ült a szobájában.

Killian nem köszönt el, csak bólintott. Feltételeztem, hogy ez elég elbocsátás, bár szívesebben hallottam volna újra a hangját.

Ahogy elindultam az ismeretlen folyosón egy ismerős lépcsőház felé, éreztem a tekintete súlyát, amint követ. Amikor eltűntem a szeme elől, felsóhajtottam.

Innentől fejből tudtam az utat Dominic szobájához. Két emelet fel, és a harmadik ajtó.

Felemeltem a kezem, hogy kopogjak, de abban a pillanatban megálltam, ahogy zajokat hallottam bentről.

Olyan zajokat, mint Dominic ritmikus nyögése és egy női sóhajtozás.

A vér kifutott az arcomból. Ez nem lehet az, aminek hangzik. Talán csak pornót néz vagy valami... –

– Ó, Dominic! – kiáltott fel ugyanaz a nyögő hang.

A levegő beszorult a tüdőmbe. Nem, ez nem lehet igaz.

Dominicnak szilárd hírneve volt, mint népszerű, jövőbeli Alfa. Középcsatár volt a focicsapatban, és soha nem hagyott ki edzést. Kinyitotta az ajtót a nőknek, és mindenki azt mondta, micsoda úriember.

Velem mindig halkan, édes szavakat suttogott a fülembe, amikor együtt voltunk. Dicsérte a kinézetemet, a testemet, és néha azt mondta, mennyire szeretne becsomagolva megtartani, mint egy ajándékot, csak magának.

Máig minden üzenetemre válaszolt, általában rengeteg szívecskével.

Kizárt volt, hogy ugyanezt tenné más nőkkel.

Hogy lefeküdne velük.

Tudtam, hogy Dominic nem zárja be az ajtaját, így a kilincshez nyúltam és benyitottam.

Egy halvány asztali lámpa elég fényt árasztott a nagy térben ahhoz, hogy lássam az ágy összegabalyodott lepedőit – és a két alakot alattuk.

Dominic a száját egy másik nő nyakához szorította. Csípője a lány szétnyitott combjai közé feszült. A lány arca eltorzult az élvezettől.

A gyomrom a torkomban dobogott. – Dominic?

Nem lehetett ő. Biztos valami más srác volt, aki pont úgy nézett ki, mint ő, és kölcsönkérte a szobáját. Dominic ilyet nem tenne velem.

A pár megmerevedett. A lány zihálva kapott a lepedő után, hogy elfedje csupasz melleit. Dominic legördült róla, és talpra ugrott az ágy mellett. Felkapta a takarót, és a dereka köré csavarta.

Dominic végigsimított az arcán, letörölve az izzadtságot a homlokáról. – Nem sétálhatsz be csak úgy ide...

– Dominic? – suttogtam újra, fájó mellkassal. Kell, hogy legyen erre valami magyarázat.

Dominic keze lehullott. Rám nézett, mintha most venne észre először, és a felismeréssel együtt harag öntötte el. A szemöldöke összevont.

– Evangeline? Mit keresel itt?

Ez Dominic hangja volt. Az ő arca. Az ő teste, amint felénk sétált. Nem tagadhattam tovább, amit láttam.

Míg én a terhességem felfedezésével küzdöttem, Dominic itt volt, és egy másik nővel feküdt le.

Látta az üzenetemet. Tudta, hogy beszélnem kell vele. És mégis ezt választotta, itt és most, mintha egyáltalán nem számítanék.

– Ezért nem válaszoltál nekem? – kérdeztem. Ahogy a kezdeti sokk elmúlt, fehéren izzó harag vette át a helyét.

Dominic megforgatta a szemét. – Ne akard elrontani a szórakozásomat, Evangeline.

– Szórakozás? – A szó eltöltött dühvel. Míg én stresszeltem és küzdöttem, a jövőn gondolkodva, ő itt szórakozott. Anélkül, hogy egy szemernyit is törődött volna velem.

Milyen naiv voltam, hogy azt hittem, érdeklem.

Amikor elkezdtünk járni, azt hittem, hogy egy olyan emberrel az oldalamon, mint Dominic, többé nem lesz szükségem a családom védelmére és gondoskodására. Hogy végre arra koncentrálhatok, hogy én boldog legyek, ahelyett, hogy mindenki másra figyelnék.

Most már tudtam az igazságot.

Egy szemétládával találkoztam, aki csak kapni akart.

Soha nem érdekelte a boldogságom.

– Menj haza, Evangeline – mondta kegyetlen hangon. – Már annyira elegem van az ilyen tapadós lányokból, mint te, akik minden másodpercben figyelnek. Azt hiszed, a tulajdonod vagyok? Azt hiszed, megmondhatod, mit tehetek és mit nem?

Ez a hitvány kígyó. Hogy mer ilyen pimasz lenni? Hogy mer ilyeneket mondani nekem?

Talán a terhességi hormonok voltak. Talán a vakító dühöm.

Akárhogy is, hátralendültem és leköptem.

Pislantott egyet, túl meglepődött volt ahhoz, hogy mozduljon.

Kihasználtam a pillanatot, hogy elnézzek mellette a lányra, aki félig rejtőzködött a szobájában.

– Vigyázz, vizsgáltasd ki magad nemi betegségekre – kiáltottam neki. – És nézd meg, nincs-e lyukas óvszere. Az ilyeneknél sosem lehet tudni.

Dominic lassan magához tért. Letörölte a köpést az arcáról. – Evangeline...

– Bármit is akarsz mondani, tartsd meg magadnak – mondtam neki. – Elegem volt belőled. Végeztünk!