Dominic nem próbált megakadályozni a távozásban. Nem tudom, mit gondolt. Csak állt ott azzal a megdöbbent kifejezéssel az arcán, miközben összeszedtem a méltóságomat és magam mögött hagytam.

Igazságérzet és erő töltött el. Szinte úgy éreztem, bármire képes vagyok. Talán még arra is, hogy egyedül neveljem fel ezt a babát.

Szerettem volna megtartani ezt a jó érzést. Még nem álltam készen arra, hogy hazamenjek és egyedül nézzek szembe a valósággal.

Ráadásul megígértem Killiannek, hogy elmegyek a bulijába, mielőtt elmegyek.

Így hát visszamentem az első emeletre, majd végig a folyosón, követve a zenét oda, ahol a hallgatói társalgó volt.

Bent egy csapat sportoló diák ivott és beszélgetett. Egy DJ állította fel az asztalát a terem túlsó végében. Bár az emberek a zene ütemére mozgatták a fejüket, még senki sem táncolt.

Azonnal kiszúrtam Killiant. Nemcsak azért, mert ő volt az egyik legmagasabb a teremben, hanem azért is, mert tömeg vette körül.

Figyelt valakit, aki hozzá beszélt, de úgy tűnt, nem siet a válasszal. Az illetőt szemlátomást nem zavarta ez, mintha már az is megtiszteltetés lett volna, hogy Killian meghallgatja.

Én jobban tudtam. Az ő hangját érdemes volt hallani.

A terem bejárata közelében vártam, bizonytalanul, hol a helyem ebben a közegben. Felismertem néhány embert, de ők valószínűleg nem ismertek engem, egy kezdő pomponlányt.

De aztán Killian rám nézett, és fogságba ejtett a kék tekintete. Átvágott a termen, mesterien átszlalomozva a körülötte lévő tömegen, és felém indult.

Amikor megállt előttem, végigmért, mintha meg akarna győződni róla, hogy jól vagyok-e. Aztán a szemembe nézett.

Úgy tűnt, vár valamire. Azt akarta, hogy szóban is megerősítsem, jól vagyok?

Mit is mondhatnék?

Ehelyett csak bólintottam, és úgy tűnt, ez elég neki. Visszabólintott.

Aztán kinyújtotta a kezét. – Táncolj velem.

Félrebillentettem a fejem, értetlenül. Ő akar...?

Killian soha nem jelentkezett önként táncolni. Ez köztudott volt az egyetemen.

Meglepődtem, de egy ilyen ajánlatot nem tudtam visszautasítani. A kezét az övébe tettem, és hagytam, hogy a táncparkettre vezessen.

A DJ biztosan látta, hogy jövünk, mert hirtelen véget ért a gyors tempójú dal, és egy lassabb kezdődött.

Killian közelebb húzott magához, én pedig készségesen simultam az erős mellkasához. Egyik karja a derekam köré csúszott. A másikkal a kezemet fogta, a szíve fölé emelve.

Aztán mozogni kezdtünk, kényelmes körökben ringatózva.

Néhány lány körülöttünk gyilkos féltékenységgel a szemében figyelt minket. Nem értettem a neheztelésüket. Nem voltam semmi Killiannek – csak a barátja idegesítő kishúga.

Mégis hihetetlen gyengédséggel tartott, mintha valaki olyan lennék, akit érdemes megvédeni.

Nem tudtam nem biztonságban érezni magam a karjaiban.

Ahogy ott voltam vele, lehunytam a szemem, átadva magam az érzésnek. Ez az este az érzelmek forgataga volt, de ez itt egy megnyugtató sziget volt. Össze tudtam szedni magam. Feltöltődhettem.

Túl hamar véget ért a dal, és kibontakoztam Killian öleléséből. Azonnal hidegebbnek éreztem a levegőt, még úgy is, hogy a kabátjába voltam burkolózva. Maga a férfi olyan volt, mint egy kályha.

– Hazakísérlek – mondta.

Megráztam a fejem. – Köszönöm, de... egyedül akarok lenni.

Úgy tűnt, viaskodik magában, de végül bólintott.

Nagy sajnálattal hátráltam el tőle. Mire kijutottam, már nem esett az eső.

A kollégiumi szobám biztonságában a sarokba dobtam a vizes ruháimat, és puha pizsamába bújtam.

Halkan sírtam, de nem hagytam, hogy teljesen összeomoljak.

A látottak ellenére még mindig beszélnem kellett Dominickal a terhességről. Nem érdemelt sokat, de az igazságot tudnia kell.

Dominic, terhes vagyok. De nem áll szándékomban visszaengedni téged az életembe.

Az üzenet elküldése után éreztem egy kevés elégedettséget.

De minél tovább ültem ott a csendben, egyedül, annál kevésbé tudtam, mi legyen a következő lépés.

Még mindig beszélni akartam valakivel.

Gondolataim visszatértek a családomhoz. Nem beszélhettem anyával, a nővéremmel, vagy Gideonnal.

Vadonatúj ötletként Killiant is fontolóra vettem, de... hogyan is terhelhetném őt ezzel?

A kuzinom, Margot ápolónő volt a szülészeti kórházban. Ha valaki tudja, mit kell tenni, az ő. És bár nem voltunk éppen legjobb barátnők, elég közel álltunk egymáshoz ahhoz, hogy elhiggyem, megtartja a titkomat.

Feltárcsáztam a számát.

– Evangeline? – Margot kedves hangja szólalt meg a telefonban, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Mi a baj?

A titok súlya egész nap duzzadt bennem, és most kibuggyant, átszakítva a gátat, amit köré építettem. Mindent elmondtam Margot-nak Dominicról és a terhességről.

Azzal fejeztem be: – Kérlek, kérlek ne mondd el senkinek. Ne mondd el anyának. – A családunk nem értené meg.

– Nem fogom – ígérte Margot. Ő is tudta, mennyire konzervatív a családunk a terhességgel kapcsolatban. Ha megtudnák, hogy teherbe estem, soha nem bocsátanának meg.

– És ez a srác... Dominic – mondta Margot.

– Egy bunkó – feleltem. – Nem hajlandó felelősséget vállalni.

– Ebben az esetben koncentráljunk arra, amit te akarsz – mondta Margot. – Vannak lehetőségeid.

A kezem remegett a telefon körül. Nem tudtam, mit akarok. Amikor a jövőre gondoltam, amiről álmodtam, abba egy ilyen fiatalon jött baba nem igazán illett bele.

Dominickal magabiztosan beszéltem, de egyedül... nem tudtam.

– Talán nem kellene megtartanom. – Olyan halk volt a hangom, hogy alig ismertem magamra.

Margot hangja gyengéd volt. – Nem ritka, hogy az egyetemista anyák az abortuszt választják.

Másnap reggel a szülészeti kórház sebészeti szárnyának várótermében ültem, várva, hogy szólítsák a számomat.

Ha nem tartom meg a babát, az életem többé-kevésbé visszatérhetne a régi kerékvágásba. Teljesen átadhatnám magam a táncnak és a pomponlánykodásnak. Nem kellene a bizonytalanság súlya alatt élnem az életem miatt.

Ha megtartom ezt a babát, abszolút mindent elveszítek.

A szüleim semmit sem akarnának velem kezdeni. Fekete folt lennék a családon. Kétségtelenül megtagadnák a drága iskolai tandíjam fizetését, és ki kellene iratkoznom.

Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Végig kell csinálnom az abortuszt.

Belekucorodtam a székbe, próbáltam kitisztítani a fejem. Ha túl sokat gondolkodtam rajta, repedések keletkeztek az elhatározásomon, és nem engedhettem meg magamnak több kétséget.

Hirtelen kinyílt egy ajtó, és egy nőt egy ápolónő kíséretében vezettek ki a folyosóra. Könnyek patakzottak a nő arcán. Egy zsebkendőt szorongatott, de nem használta. Lassan mozgott, mintha transzban lenne.

Az ápolónő elvezette az újszülött osztály mellett, és a nő majdnem térdre rogyott. A zokogása most már hangos volt, szinte ordításnak tűnt. Az ápolónő segítségért kiáltott. Valaki nyugtatót ajánlott a nőnek.

Margot figyelmeztetett erre. A telefonbeszélgetésünk alatt óvatosan megkérdezte, érzek-e kötődést a baba iránt.

– Ha az anyában lévő farkas már elkezdett kötődést érezni, az eljárás veszélyes lehet – magyarázta Margot. – A farkasnak nehéz megérteni ezt.

A nő elfogadta a nyugtatót. Az ápolónők felsegítették egy kerekesszékbe, és továbbgurították a folyosón.

Végigsimítottam a kezemet a hasamon. Még mindig lapos volt, de most észrevettem, hogy a súlyom egy része máshogy oszlik el, mint korábban. Szinte úgy tűnt, mintha túl sokat ettem volna, de tudtam az igazat. Elkezdett látszani.

Egy baba volt ott bent. Szinte... éreztem őt.

Apró melegség virágzott ki a mellkasomban.

Egy baba. Az én babám.

Egy ápolónő a pultnál szólított egy számot. Megnéztem a kezemben lévő cédulát.

Az én számom volt.