Margot leintett egy taxit. Feltépte az ajtót, és amilyen gyorsan csak tudott, bemászott a hátsó ülésre, azzal az elhatározással, hogy a lehető leggyorsabban elpucol onnan. Kedve lett volna leinni magát. De ha fényes nappal egyedül megy be egy bárba, azzal csak a bajt tetézné. Érezte, ahogy a könnyei megállíthatatlanul folynak végig az arcán. Tartotta magát, amíg Nathaniellel és Serena Whitakerrel szemben állt.

– Hová megyünk? – kérdezte a sofőr, a hangja áthatolt az agyát elborító ködön.

Hová is? Jó kérdés.

Haza nem mehetett. Sloane és Ivy dolgoztak, és nem akart az üres lakásukban ülni, újra és újra lejátszva magában a képet, ahogy Nathaniel az unokatestvére lepedői közé keveredik. Innivalóra volt szüksége. De egyedül ülni egy bárban a délután közepén? Az olyan lett volna, mintha kitűzné a fehér zászlót.

Habozott, majd ledarálta az irodája címét. Ott legalább tettethetné, hogy hasznos munkát végez. Talán még azt is kitalálhatná, mi a fenét tegyen ezután.

A taxi elindult a járdaszegély mellől, a lány pedig kifújta a levegőt, próbálva megnyugodni.

A sofőr a visszapillantó tükörben ránézett. – Vannak zsepik a középső tartóban, ha szüksége van rájuk, szívi.

A sofőr hangja szelíd volt, mintha elég nőt látott volna már sírni a hátsó ülésén ahhoz, hogy tudja, mikor kell megszólalni és mikor hallgatni.

Margot kikapott egy maréknyit. – Köszönöm – mondta, mielőtt letörölte az arcát, amennyire csak tudta. Nem mintha sok sminket viselt volna. Szóval akár le is tisztíthatta az egészet.

Csörögni kezdett a telefonja. Nathaniel?

Kivette a táskájából, hogy ellenőrizze. A gyomra görcsbe rándult, ahogy a képernyőt bámulta, ahol a férfi neve ragyogott éles fehér betűkkel.

Szinte hallotta magában az első szavait.

„Nem az, aminek látszik, Margot.”

„Meg tudom magyarázni.”

„Kérlek, csak hadd beszéljek veled.”

Hazugságok. Kifogások. Ugyanaz a süket duma, amit a férfiak mindig előadnak, ha lebuknak.

Némára állította a telefont, és visszagyömöszölte a táskájába.

Mire a taxi megállt a Thorne Global előtt, a sminkje már menthetetlen volt. Belenyúlt a táskájába, előhalászott egy gyűrött húszast, és odaadta a sofőrnek.

– Legyen őszinte – mondta egy erőltetett mosollyal. – Úgy nézek ki, mint egy nő, aki az imént tudta meg, hogy a vőlegénye az unokatestvérével kavar?

A sofőr habozott, alaposan szemügyre vette. – Kicsit vörösek a szemei, kedvesem, de alig észrevehető. – Megállt egy pillanatra. – Jól lesz?

A váratlan kedvesség majdnem végleg megtörte.

Lenyelte a gombócot a torkában, és bólintott. – Igen. Jobb most megtudni, nem igaz? Csak egy kis zökkenő az élet útján. – Nem volt biztos benne, kit akar meggyőzni… a taxist vagy saját magát.

Kiszállt a taxiból, felhúzta a bőröndjét a járdára, és mély levegőt vett. Elővette a telefonját, csak hogy lássa: Nathaniel hatszor hívta, és hat üzenetet hagyott a rögzítőjén. Mivel nem érdekelte, mit tudna felhozni a mentségére, újra elrakta a telefont a kézitáskájába.

Margot a Thorne Global tornyosuló üveg- és acélszerkezete felé fordult. Dominic öt évvel ezelőtt vette meg az épületet. A felső nyolc emelet a Thorne-é volt, az alsó hármat kisebb vállalkozásoknak adták ki. Ahogy a cég terjeszkedett, nem lepődne meg, ha végül az egészet elfoglalnák.

Besétált, megigazítva a táskát a vállán.

– Miss Whitaker, segíthetek valamiben? – Margot pislogott egyet. Gwen, az egyik recepciós, kilépett a pult mögül, tekintetével Margot-t pásztázva.

Gwen közelebb lépett, és elvette tőle a bőröndöt. Margot ugyanabban a kezében még mindig az ütőt szorongatta. Teljesen elfelejtette, hogy még mindig nála van.

Úgy sétált be az irodába, mint aki épp egy bűncselekmény elkövetésére készül. De örült, hogy nála maradt. Legalább nem kell majd később visszamennie érte.

Margot megkönnyebbülten sóhajtott. – Köszönöm, Gwen. Itt hagyhatok mindent, amíg rendbe szedem magam? – Meglepődött, hogy a hangja mennyire… normálisan cseng.

– Természetesen, Miss Whitaker. – Gwen szemei megint az ütőre tévedtek.

– Margot, kérlek. Hányszor kell még mondanom? – Dominic a keresztneveket preferálta, de néhány munkatársnak, különösen az újaknak, ez nehézséget okozott.

Inkább Dominickel kapcsolatban, mint vele.

Gwen elmosolyodott, átvéve a bőröndöt, az irattáskát és az ütőt.

Margot átvágott az aulán a mosdó felé.

Bent egyenesen a tükörhöz ment. A taxisofőr nem csak kedves volt; tényleg nem nézett ki olyan szörnyen. Elővett egy sminklemosó kendőt a táskájából, és letörölte a szempillaspirál utolsó maradványait. Egy gyors púderozás, egy kis szájfény, egy kevés szemceruza.

Megcsípkedte az arcát. Az emberek mindig azt mondták, hogy ez színt ad, de ő nem látott különbséget.

Kék szemei még mindig kicsit vörösek voltak, de ezzel nem sokat tudott kezdeni. Elővett egy kefét, kiszabadította hosszú, hullámos szőke haját a kontyból, és újra összefogta rendesen. Megteszi.

Elhagyta a mosdót, visszavette a holmiját Gwentől, és a liftek felé vette az irányt. Várakozás közben próbálta felidézni Dominic napirendjét. Vannak megbeszélései ma délután?

Ekkor beléhasított a felismerés. Dominicnek nem is kellett volna ma itthon lennie. Így semmilyen megbeszélés nem szerepelt a naptárában.

Sóhajtott. Az agya teljesen lefőtt. De hát bárkivel ez történne, ha rajtakapná a vőlegényét az unokatestvérével hancúrozni.

A gondolattól elkomorult.

Milyen gyakran csinálhatták ezt? Nathaniel munkaidőben volt otthon. Ő alkalmanként utazott a munka miatt, de nem olyan gyakran. Ha a viszonyuk már hónapok óta tartott, akkor munkaidőben kellett találkozniuk.

A lift megérkezett. Egy nő, akit nem ismert, lépett be mellé.

Margot udvarias, feszült mosolyt villantott. Amikor a nő kiszállt a második emeleten, Margot a falnak dőlt, és a semmibe bámult.

El kellene mondania Dominicnek Nathanielt? Olyan lenne, mint a savanyú a szőlő… csak azért árulkodni, mert megcsalta. De a céget is megkárosította. Kizárt, hogy hazaérjen, szexeljen Serena Whitakerrel, és a fűszeres ebédszünet alatt visszaérjen az irodába.

A lift csilingelve kinyílt. Margot mélyet szippantott a levegőből, mielőtt kilépett volna a vezetői szintre.

Tess, a szint recepciósa, felnézett. – Szia, Margot. Nem hittem volna, hogy ma bejössz.

Margot elmosolyodott. – Nem is terveztem, de gondoltam, elkezdem előkészíteni a jegyzeteket Dominicnek a megbeszéléshez. Bent van?

Tess megrázta a fejét. – Nem, nemrég ment el, azt mondta, vegyem át az üzeneteket, és minden várhat holnapig.

Margot szinte lerosvadt a megkönnyebbüléstől. Még nem kell szembenéznie vele.

– Köszi, Tess.

Bement az irodájába, becsukta az ajtót, és a székébe roskadt.

Margot az asztalra hajtotta a fejét. A francba. Úgy érezte magát, mintha egy romboló golyó épp most zúzta volna ketté a világát.

Hogy tehette ezt? De ami még ennél is rosszabb, hogy tehette ezt Serena Whitaker?

A gyerekes súrlódások, amik kiskorukban voltak, Margot azt hitte, már kinőttek belőle. Serena Whitaker mindig is egy elkényeztetett dög volt. Elvette, ami nem az övé.

A probléma az volt, hogy a szülei, Margot nagynénje és nagybátyja, rajongtak érte, és mindent megadtak neki, amit csak akart. De amikor két éve a városba költöztek, Serena Whitaker nem volt olyan szörnyű, különben Margot már rég a nővéreihez költözött volna. Nem tette, amikor Sloane visszatért Európából, mert a húga, Ivy, épp akkor fejezte be az egyetemet és kezdett új munkát. Sloane beköltözött Ivyhoz. Bűntudata lett volna, ha magára hagyja Serena Whitakert, hogy a testvéreihez költözzön. Mi értelme lett volna egyébként is? Ő és Nathaniel úgy tervezték, hogy saját lakást vesznek, amint összeházasodnak.

Margot felemelte a fejét, és ránézett a gyűrűre az ujján. Az eljegyzési gyűrűre, amit Nathanieltől kapott.

Nem volt nagy. Nem is akart nagyot. Gondoskodni fog róla, hogy visszakapja. Eladhatja. Mert biztos volt benne, hogy Serena Whitaker nagy, villogó gyűrűt akarna. Mindig is gúnyolta Margot gyűrűjét.

Lehúzta, és már majdnem áthajította a szobán. Nem, még a végén elveszik. Margot kihúzta az asztala felső fiókját, beledobta a gyűrűt, és dühösen becsapta. Innivalóra volt szüksége. Felállt, és átment Dominic irodájába, ahol tudta, hogy a férfi tart egy üveg skót whiskyt. Nem volt nagy röviditalos, de most bármi megtette.

Dominic irodája magát a férfit tükrözte. Minden nagy volt, erős és maszkulin. – Ne felejtsük el a megfélemlítőt sem – mondta Margot az üres szobának.

Az asztalához ment, kihúzta az alsó fiókot, és elővette a whiskyt, amit Dominic ott tartott. Fogta az üveget, és leült az ablak melletti Chesterfield kanapéra. Kinyitotta, és ivott egyet. Majdnem kiköpte. – A mindenit, ez éget! – Margot tudta, hogy drága ital. Mert Dominic csak a legjobbat szerette.

A gond az volt, hogy tisztán itta. Miért szereti ezt a szart tisztán? Ezúttal, amikor a szájához emelte az üveget, Margot ügyelt rá, hogy csak kortyolja. Nem, ez sem segített. De nem volt olyan rossz, mint az első korty. Úgyhogy ivott még egyet. Hátrahajtotta a fejét a kanapén. Azért jött ide, hogy gondolkodjon. Mi legyen a következő lépése?

Felemelte a kezét, hogy lássa az órát: 15:15 volt. Még nem hívhatja Sloane-t vagy Ivyt. Hadd érjenek haza a munkából. Úgy tervezte, megkéri őket, segítsenek elhozni a cuccait a lakásból. Bár nem akart túl nagy terhet róni a nővérére, Sloane-ra. Hat hónapos terhes volt, és nem volt egy könnyű terhesség.

Férfiak. Miért ilyen seggfejek? Először a főnöke, aki olyan arrogáns, megfélemlítő és néha bunkó. Aztán Nathaniel, aki hónapok óta csalta az unokatestvérével, Serena Whitakerrel. Milyen mélyre lehet süllyedni? És ott volt Lorenzo, Sloane gyerekének apja. Aki ott hagyta őt várandósan, a pácban.

Később felhívja a nővéreit. De nem most.

Aztán meglátja, meghúzhatja-e magát náluk, amíg talál valamit. A lakásuk nem volt elég nagy három felnőttnek és egy babának. Amikor megérkezik. De jó lenne egy kis időt a testvéreivel tölteni. Fagylaltot enni és szidni a férfiakat.

Bár Sloane még csak nem is beszélt arról a férfiról, aki teherbe ejtette. Olyan téma volt, amiről nem volt hajlandó vitázni. Még akkor sem, amikor Lucy nénikéjük és Arthur nagybátyjuk válaszokat követelt. Margot újra a szájához emelte az üveget. Csak ő és Ivy tudták a keresztnevét.

Csörögni kezdett a telefon Dominic asztalán. Margot próbált tudomást sem venni róla, de amint abbahagyta, újra kezdte. Margot a kanapé szélére csúszott, és lábra állt. A szoba mintha egy kicsit megdőlt volna, mire egy gyors „Hoppá” szökött ki az ajkai közül.

Miután visszanyerte az egyensúlyát, az asztalhoz ment, és felemelte a kagylót.

– Halló? – köszönt bele. Nem túl professzionális, gondolta.

– Dominicot, kérném. – Margot ismerte a hangot. Fiona Beaumont volt. Dominic kis cicababája. Ez volt a legjobb szó Fionára. Olyan buta, kislányos hangja volt, amitől Margot-nak felállt a hátán a szőr.

– Dominic nincs itt. – Margot az asztalra támaszkodott, hogy megállítsa a szoba imbolygását.

– Hol van? – kérdezte Fiona.

– Honnan a fenéből tudjam? – Margot meglepődött a saját válaszán. A francba, ez honnan jött?

– Maga a titkárnője. – Margot hallotta a dühöt a másik nő hangjában.

– Igen, de nem a gyámja, és az biztos, hogy nincs kristálygömböm. Hívja vagy üzenjen a mobiljára. – Margot-nak elegendő volt ebből a beszélgetésből.

– Nem veszi fel a mobilját, napok óta nem. – nyöszörögte Fiona.

Margot ajkai kicsit szétnyíltak. Ó.

Ez volt Dominic módszere. Nem vitatkozott, nem csinált drámai jeleneteket. Csak elkezdte kerülni a másikat, mielőtt végleg szakított volna. Ha Fiona napok óta nem hallott felőle, akkor vége volt. Csak még nem tudott róla.

A vállán ülő kisördög vitte rá. De Margot nem tudta visszafojtani a következő szavakat. – Nos, két dolog történhetett. Vagy éppen most dobnak ki, vagy meghalt. Akárhogy is, virágok fognak szerepet kapni.

Margot felsóhajtott, amikor hallotta a döbbent levegővételt a vonal túlsó végén; a whisky átmelegítette az ereit, és megoldotta a nyelvét. – Nézd, Fiona, legyünk őszinték. Belőle nem lesz férjanyag. Keress valaki mást. – Nem várta meg a választ, egyszerűen letette a kagylót.

Visszahuppant a kanapéra, és újra az ajkaihoz emelte az üveget.

A saját problémái visszatértek kísérteni. Hogy lehetett ilyen vak? Hogyhogy nem vette észre a jeleket? Nem volt hülye. De Nathaniel üzletkötő volt. Eladta neki a boldogító igen álmát. Ő pedig egyszerűen nem vette észre a repedéseket a kapcsolatukon.

Nemcsak ez, de úgy tűnt, a szexuális életéből is hiányzott valami. Ha abból indult ki, amit Nathaniel és Serena Whitaker között látott. Ő is élvezte, de nem volt olyasmi, amitől úgy felkiáltott volna, mint Serena Whitaker tette. Vajon csak a férfi egóját akarta fényezni? Neki is ezt kellett volna tennie? Az volt a baj, hogy nem tudta.

Nathaniel volt az egyetlen szexuális partnere. Neki kellett volna megtanítania őt. Elvesztette az időérzékét, nem tudta, mióta ülhetett ott, ihatott és átkozta az egész férfinemet. Őszintén szólva, cseppet sem érdekelte.

Egy idő után Margot felsóhajtott, újra emelve az üveget… de megtorpant, amikor észrevette a két magas, elmosódott alakot maga előtt.

Várjunk csak. Nem. Nem kettő. Csak egy.

Margot hunyorgott. – Szia.

Megpróbált felülni, az üveget a szájához emelve, de mielőtt ihatott volna egyet, kivették a kezéből.

– Hé! – tiltakozott. – Az az enyém. Ha akar egyet, keressen magának sajátot.

Pislogott, próbált fókuszálni.

A férfi, aki előtte állt… aki az üveget fogta, egyre élesebben látszott.

– Dominic?

– Margot – mondta a férfi, hangja kifürkészhetetlen volt. – Mit tettél magaddal?

– Nos – mondta a lány, kicsit elmosva a szavakat –, azt hiszem, ez… elég nyilvánvaló. Mint láthatja, hullarészegre iszom magam. – Nyúlt az üvegért. – Most adja vissza, hogy befejezhessem a munkát.

Dominic hátralépett, és az asztalára tette az üveget. – Szerintem eleget ittál.

Margot elkomorult. – Tudja… néha egy igazi seggfej tud lenni. Nem is, a legtöbbször az.

– Meggyőződésem, hogy ezt holnap meg fogod bánni.

Aztán a legnagyobb meglepetésére, ahelyett, hogy ráordított volna, a férfi leült mellé.