– Nemcsak seggfej vagy, hanem egy tuskó is… mindig is ezt gondoltam – motyogta Margot, nyelve nehéznek tűnt a szájában. Tudta, hogy nem kellene ezt mondania a főnökének, de nem bírta visszafogni magát.

Dominic felkuncogott, és hátradőlt. – Azt hiszem, hoznom kellene neked egy kávét.

– Nem kell. – Margot elutasítóan intett a kezével, majdnem pofon vágva saját magát. – Olyan férfit akarok… aki nem egy csaló patkány. – Szemei végigvándoroltak rajta, és minden erőfeszítése ellenére észrevette – tényleg észrevette –, mennyire vonzó. – Maga… maga megcsalta valaha a volt feleségét?

Egyszer találkozott Genevieve-vel. Nem volt kellemes élmény.

Dominic arckifejezése nem változott, de a hangja lágyabb lett. – Nem minden férfi csal, Margot.

– Mi-miért hagyott el akkor? – oldalra billentette a fejét, mintha egy kirakós darabkáit próbálná összeilleszteni.

– Sok oka van annak, ha tönkremegy egy házasság – mondta Dominic, végigsimítva az arcán. – Nem mindegyiknek van köze a férfi hűtlenségéhez.

Margot-nak tartott egy pillanatig, mire felfogta. Aztán elkerekedett a szeme. – Ő csalta meg magát? – suttogta, mintha valami hatalmas titok lenne. – Hülye volt?

A főnöke észbontóan nézett ki: dús, sötét haj, intenzív tekintet, markáns arccsont. A teste pedig… nos, abból, amit látott, rendben volt. Nem mintha valaha is érdekelt volna. Mindig Nathaniellel volt… Nathaniellel volt.

Dominic odanyúlt, és két ujjával gyengéden megemelte az állát, amikor tátva maradt a szája. – Sokat dolgoztam. Voltak, akik szerint én hajszoltam bele.

Margot pislogott rá, majd megrázta a fejét, amitől elszédült. – Ez nem kifogás… nem… nem, nem, nem. – Hátrahajtotta a fejét a kanapéra, és hangosan kifújta a levegőt. – Azelőtt el kell válni… csalók… mindegyikük…

Dominic szórakozott arccal tanulmányozta a lányt. – Tudod, még sosem láttalak ennyire ellazulni a közelemben. Nem tudom, bóknak vegyem-e, hogy ehhez előbb le kellett innod magad.

Margot lustán felemelte a kezét, mielőtt elhessegette volna a szavait. – Mer’ maga… maga általában olyaaan nehéz eset – mormogta, alig bírta kinyögni a szavakat.

– Ezért nem fogok bocsánatot kérni. – Dominic szája sarka megrándult. – A legjobbat várom el. Ezért tart ott a cég, ahol ma tart.

Margot egy félig morranás, félig nevetés szerű hangot adott ki. – Meglehet… – A feje nehéz volt, a gondolatai lomhák.

Dominic hagyta egy pillanatig csendben ülni, mielőtt megkérdezte: – Mi történt, Margot?

A lány felé fordította a fejét, látása kicsit homályos volt. – Egy idióta voltam.

– Miért? Mert rossz emberben bíztál meg?

Margot remegő levegőt vett. – Nathaniel és én együtt nőttünk fel, tudja?

– Nem, nem tudtam.

Bólintott. – Én… én mindig hazajártam… állandóan hazajártam, amikor a városba költöztem emiatt a meló miatt. Ő… ő is állást kapott a Thorne-nál, és én örültem neki. Most azt kívánom, bárcsak ne lenne itt. – Elcsuklott a hangja, de nem volt hajlandó sírni. Megint nem. Nem miatta… Nathaniel miatt.

– Szóval, az esküvő lefújva? – Dominic a gyűrűsujjára mutatott.

Margot felemelte a kezét, egy másodpercig bámulta, majd hagyta visszahullani az ölébe. – Aha. Még időpontunk sem volt.

– Ki miatt nem haladt a dolog?

Pislogott rá. Miért kérdez ennyit? Miért ilyen… kedves? – Miattam. Ő már tavaly össze akart házasodni. Én nem álltam készen.

Dominic szeme kicsit összeszűkült. – Miért? Ha szeretted, miért akartál várni?

Margot megvonta a vállát, bár a mozdulat kicsit hanyag lett. – Ha abból indulok ki, amit ma láttam… – Elhallgatott, elkomorodva. Talán… talán mindig is tudta, hogy valami nem stimmel. Nem volt szenvedély. Nem volt tűz. Szerette Nathanielt, de talán nem úgy, ahogy azt a férfit kellene, akihez feleségül megy.

Most még csak nem is volt szomorú. Csak… Margot elgondolkodott egy pillanatra, mit is érez… dühöt. Igen, dühös volt.

– Mi történt? – sürgette Dominic, hangja most már lágyabb volt.

Margot arca eltorzult az emléktől. – Láttam – akadozott a nyelve. – Sz-szexelt… fujj. – Legyintett a kezével, képtelen volt befejezni a mondatot.

Dominic álla megfeszült. – Értem.

Margot hosszú ideig bámulta őt, feje úszott a gondolatoktól, amiket nem tudott teljesen megfogni. Aztán hirtelen kinyújtotta a kezét, és az ujjai közé fogta a férfi nyakkendőjét.

Dominic megfagyott.

Margot a szövetet bámulta, követve a mintát bizonytalan tekintetével. Nem tudta, miért tette. Talán mert tudnia kellett. Éreznie kellett valami mást.

Minden további gondolkodás nélkül meghúzta a nyakkendőt, megszüntetve a köztük lévő távolságot, és az ajkait az övéhez nyomta.

Egy szívverésnyi ideig a férfi mozdulatlan maradt. Aztán… válaszolt, és amikor a szája birtokba vette az övét, a lány tüzet és pusztító forróságot érzett.

Margot a férfi szájába zihált, a döbbenet átjárta minden porcikáját. Kezei a vállára kúsztak, belemarkolt az inge anyagába, kétségbeesetten kapaszkodva valami szilárdba.

Ez más volt. Olyan más. Még soha…

Dominic elhúzódott, nehezen vette a levegőt, szürke szemei sötétek voltak valami kifürkészhetetlentől. – Margot – mormogta rekedten. – Nem kellene…

A lány egy újabb csókkal szakította félbe, közelebb húzódva, hozzápréselődve.

– Kérlek – suttogta, hangja remegett.

Felejteni akart.

És érezni… akart.