KAIDAN

Úgy hívjuk: az Istennő Fohásza. Gyakran telihold idején végzik, és bár Sybilre és más hatalmas boszorkányokra is szükség van a fohászokhoz, az alfák képesek egyedül is megidézni a Holdistennőt.

Alig hét évesen tanultam meg a fohászt, közvetlenül az első alakváltásom után. A testvéreim öt évvel később tanulták meg, miután ők is átalakultak. Azóta soha nem volt okom megidézni őt, nem volt okom arra, hogy látni akarjam, különösen azután, hogy elvette tőlem azt az egyetlen embert, aki a legtöbbet jelentette nekem. Nem mintha holmi apróságokért meg lehetne idézni, de azért más alfák megidézik, hogy közvetlenül kérjék az áldását, vagy hogy értékelje őket a háborúk megnyerése vagy nagyszerű tettek elérése után.

Nem volt szuperhold. Nem idéztem meg, és ő mégis itt volt a szobámban, jelenléte vakító volt azzal a teljes haraggal, amivel érkezett.

Még mindig a padlón feküdtem, ahol összeestem, a szemem csukva volt, de mégis láttam őt, ahogy közvetlenül az ágyam felett lebeg, bőre fehér, haja még fehérebb volt.

– Társat adtam neked! Egy isteni társat, és te mit tettél? Kaidan Thorndrake. Meg merészeled gyilkolni a társadat?

– Megtagadom, hogy a társamként fogadjam el.

Egy satut éreztem azonnal a szívem köré fonódni. Annyira fájt, hogy nem tudtam elfojtani a számat elhagyó vicsorgást.

– De, el fogod fogadni. Nincs más választásod.

– Nem, megtagadom… – nem tudtam folytatni a beszédet. A nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt, és valami olyan erősen marta a nyakamat, hogy küzdenem kellett valami ellen, ami fizikailag nem is volt ott.

– De, el fogod fogadni – hangja még parancsolóbbá vált. A szőr felállt a hátamon, és a farkasom annyira mozdulatlanná vált, hogy alig éreztem. Tudtam, hogy kinyilatkoztatásra vagy ítéletre készül.

– Kaidan Thorndrake, Victor Thorndrake és Rhiannon Varrick fia, a társad élete elleni merénylet bűnéért ezennel arra ítéllek, hogy nyerd el a szerelmét a következő vérhold előtt. Ennek elmulasztása nemcsak az alfa státuszod elvesztésével jár, hanem az életeddel és az emlékeiddel is. Eltűnsz, és az emberek számára, akik ismertek, olyan lesz, mintha soha nem is léteztél volna. Amíg ő gyűlöl téged ez idő alatt, intenzív fizikai fájdalomban lesz részed, tízszeresében annak, aminek épp most tetted ki őt, és a fájdalom akkor szűnik meg, ha elnyered a feltétel nélküli szerelmét.

Hasogató fejfájással ébredtem. Úgy éreztem magam, mintha egy vonat gázolt volna át a testemen, és nyomást éreztem a szívemen… nem, nyomás volt körülötte. Olyan volt, mint egy satu, ami annál jobban szorult, minél nagyobbat lélegeztem.

A tegnapi események lassan tértek vissza: a különös hold, az emberi társ, akit találtunk, Sybil kinyilatkoztatása és a drasztikus döntésem, hogy véget vetek a köteléknek. Sóhajtottam, emlékezve arra, amit tettem. Felkeltem, és abban a pillanatban, ahogy a lábam a padlót érte, a fájdalom olyan erővel robbant ki a szívemben, hogy a mellkasomhoz kellett kapnom.

Mi a fene?

„Amíg ő gyűlöl téged ez idő alatt, intenzív fizikai fájdalomban lesz részed, tízszeresében annak, aminek épp most tetted ki őt, és a fájdalom akkor szűnik meg, ha elnyered a feltétel nélküli szerelmét.”

A szavak visszhangoztak bennem abban a mennyei hangban, amely csak a holdistennőé lehetett, és ekkor emlékeztem vissza a jelenlétére ebben a szobában, és a büntetésemre, amiért megpróbáltam kioltani a lány életét. Nem jártam sikerrel, de nem ez a rész aggasztott; hanem a végzet, amire a holdistennő kárhoztatott. El kellett nyernem a szerelmét a következő telihold előtt, ha nem akartam eltűnni, mintha soha nem is léteztem volna, miközben ezzel az intenzív fájdalommal kell megküzdenem, amíg meg nem szerettetnem magam vele.

Kizárt!

Ezt nem fogom elfogadni. Nem fogok hátradőlni és hagyni, hogy ez megtörténjen.

Figyelmen kívül hagytam a mellkasomban lévő fájdalmat, amely már az egész testemet mardosta, és kényszerítettem magam, hogy kimenjek a szobámból. Pont akkor léptem ki a folyosóra, amikor egy fülsiketítő sikoly visszhangzott végig az egész hatalmas épületen, ami a szállásunk volt.

Kényszerítettem magam, hogy egyik lábam tegyem a másik után. Két ajtó egyszerre nyílt ki, és a testvéreim kiléptek a szobájukból. Rám néztek, majd körülnéztek, mintha a sikoly forrását és okát keresnék.

Ekkor egy alak tűnt fel a másik szárnyból, és az alak – kicsi, emberi és könnyen összetörhető – végigrohant a folyosón, egyenesen felém. Minél közelebb ért hozzám, annál jobban szorult a satu a szívem körül, annál inkább éreztem egy vakító fájdalmat, amit nem tudtam szavakba önteni. Csak tegnap még kicsi volt, megalázott és félt tőlem, de most, ahogy előttem állt, izzó düh volt a szemében, és olyan vad gyűlölet, hogy a szívem nem volt más, mint egy rakás fájdalom.

Annyira gyűlöltem őt. Annyira gyűlöltem, hogy bármit megadtam volna, hogy a falhoz vágjam a fejét és befejezzem, amit tegnap nem tudtam, de ennek a vakító fájdalomnak a fényében ez eltörpült.

– Te… te… megpróbáltad… megpróbáltál, te… – a szája tátogott. Nem jöttek ki a szavak a torkán. Nem tudta kimondani, amit tettem.

– Nyugodj meg, Cassidy – Ryk ott volt mellette, de a lány alig figyelt rá. Tekintete rám szegeződött. Vakító gyűlölete rám irányult, és a francba is, ez pokolian fájt.

– Nyugodj meg, és mondd el, mi történt!

– Nem kértem, hogy a társad legyek. Nem is akarlak téged. Megvetendő vagy, és annyira gyűlöllek, amennyire te gyűlölsz engem, de én is ember vagyok, álmokkal, vágyakkal és az előttem álló élettel, te mégis úgy bántál velem, mintha semmi más nem lennék, csak mocsok, valami piszkos és értéktelen dolog – könnyek patakzottak a szeméből, és a szívem darabokra tört.

Annyira fájt, hogy elkezdtem a földre roskadni. Nem uraltam a testemet, és minden másodpercét gyűlöltem ennek. Gyűlöltem, hogy egy büntetés miatt idáig süllyedtem.

– Elmegyek. Nem érdekel a társkötelék, semmi sem. Elmegyek.

Sarkon fordult, és abban a pillanatban éreztem a gyűlöletének teljes súlyát. Térdre kényszerített, elhomályosította a látásomat és összetörte a testemet. Az utolsó dolog, amit láttam, a testvéreim aggódó arca volt, mielőtt minden sötétségbe borult.

Ez vár rám: ez a vakító fájdalom, amíg csak gyűlöl engem.