AVA MORENO SZEMSZÖGE

– Ki Annabel apja? – Raymond Williams kérdése váratlanul ért.

Kényszerítettem magam egy halvány mosolyra, próbáltam nyugodt maradni. – Halott – mondtam halkan. – De nem úgy, ahogy gondolnád. Életben van, de nekem... annyit ér, mintha halott lenne.

Raymond Williams rám nézett, várva a folytatást. Haboztam egy kicsit, mielőtt hozzátettem volna: – Ő az első számú ellenségem, és örökre az is marad. Miatta nem érezhettem soha többé a szüleim szeretetét. Csak akkor láttam őket újra, amikor már halottak voltak.

Mielőtt Raymond válaszolhatott volna, Annabel sikolya hasított a szobába. Berohantunk, és láttuk, hogy hánykolódik az ágyban, egy rémálom fogságában.

Az oldalához siettem, gyengéden simogatva a haját. – Itt van anyu, kicsim. Nyugodj meg. Minden rendben, itt vagyok.

A kis teste lassan megnyugodott az érintésemre, és visszaszenderült az álomba.

Egy pillanatig mellette ültem, a gondolataim pedig azon jártak, amiket az imént mondtam.

*****

KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB

– Anya, miért kell ilyen hirtelen iskolát váltanom? – kérdezte Annabel, vékony hangja megtörte a csendet az autóban.

A visszapillantó tükörben pillantottam rá, az arcomat rezzenéstelenül tartva. – Nem tetszik az új hely? Azt hittem, mindig is zenét akartál tanulni.

– Persze, örülök az új sulinak – mondta, a hangja egy pillanatra fellelkesült. Aztán halkan hozzátette: – De... ez egy bentlakásos iskola. Hiányozni fogsz, anya.

A szavai belém vágtak, és lenyeltem a mellkasomban kélő bűntudatot. Átnyúltam és megfogtam a kezét. – Nagyszerű leszel ott, Annabel. És jövök látogatni, amint csak tudok. Ez az álmod, emlékszel?

Bólintott, de az ajka kissé megremegett, miközben az ablakon túl elsuhanó tájat nézte.

Tudtam, hogy fél a változástól, de azt is tudtam, hogy ez a legjobb megoldás. Nem tudtam volna tovább kezelni azt, hogy a városban maradunk, miközben Raymond Williams folyton körülöttünk legyeskedik. A bentlakásos iskola volt az egyetlen lehetőségem, hogy távolságot tartsak közöttünk – közte és a lányom, valamint közte és köztem.

Amióta Nagyi elment, Raymond Williams befurakodott az életünkbe, úgy viselkedve, mintha ide tartozna. Nem csak arról volt szó, hogy mindenáron venni akart neki dolgokat, vagy felhívott, hogy érdeklődjön felőle, mintha egy család lennénk – hanem arról, ahogy rám nézett. Mintha azt hinné, lehetne köztünk valami több.

Még amikor autót vettem magamnak, akkor is kötelességének érezte megkérdezni, kell-e segítség a kifizetéséhez – annak ellenére, hogy a szerződés szerinti összeg egy részét már átutalta.

Gyakran gondoltam a szerződésre is, bosszankodva azon, hogy milyen sokáig húzódik. Mi tartja vissza az apját a véglegesítéstől? Minél előbb megkapja Raymond az örökségét, annál előbb szabadulhatok tőle.

De addig is szükségem volt térre. Térre Annabelnek és nekem, hogy lélegezni tudjunk anélkül, hogy Raymond Williams szükségtelen bizalmaskodása fojtogasson.

Az autó megállt Annabel új iskolája előtt. Az iskola olyan volt, mint egy valóra vált álom. Öröm volt látni, hogy a lányom egy ilyen színvonalas intézménybe járhat. Az arca felragyogott, amikor meglátott egy transzparenst a bejárat közelében. – Anya, nézd! Vannak itt zeneórák!

Elmosolyodtam, bár elszorult a mellkasom. – Tudom. Ezért választottam ezt a helyet neked.

Annabel izgalma segített egy kicsit enyhíteni a fájdalmat, de amikor búcsúzóul megöleltem, a szavai újra belém hasítottak. – Hiányozni fogsz, anyuci.

– Nekem is hiányozni fogsz, Annabel. Nagyon – suttogtam, szorosan ölelve őt.

Néztem, ahogy az épület felé sétál, kicsi alakja a hegedűtokot cipelve, az egyik tanár pedig fogta a kezét, hogy kísérje...

– Szeretlek, kicsim – suttogtam.

*****

Miközben visszafelé vezettem Annabel új iskolájából, elkalandoztak a gondolataim. Talán megállhatnék valahol, és vehetnék egy új arcápolót. Megérdemeltem egy kis kényeztetést az után a hét után, ami mögöttem volt. Épp azt képzeltem el, ahogy a drága krémekkel és szérumokkal teli polcok között válogatok, amikor megcsörrent a telefonom.

A kijelzőre pillantottam. Daniel.

Belsőleg felnyögtem, már előre felkészülve bármire, amiről szó lehet. Kelletlenül felvettem. – Halló?

– Ava Moreno – Daniel úr hangja nyers volt és lényegre törő. – Raymond Williamsszel vagy?

Összeráncoltam a szemöldökömet. – Nem, nem vagyok. Miért lennék vele? – vágtam vissza bosszúsabban, mint kellett volna. – Nincs ma semmilyen megrendezett eljegyzési eseményünk.

Figyelmen kívül hagyva a hangnememet, folytatta: – Raymond nagyon beteg. Meg kellene látogatnod.

Mielőtt felfoghattam volna, amit mondott, a vonal megszakadt.

A telefonomra meredtem, döbbenten. – Mi? Miért kellene nekem meglátogatnom?

Szorítottam a kormányt, az utat bámulva. Daniel hívása újra és újra lejátszódott a fejemben.

A hívás irritált. Miért néznék rá Raymond Williamsre? Felnőtt férfi. Ha beteg, el tudja látni magát. Megráztam a fejem, magamban mormogva, de a kezeim elárultak, ahogy a kormányt a háza felé fordították.

Amikor megérkeztem, az első dolog, amit észrevettem, egy elegáns, ismeretlen autó volt a ház előtt. A csillogó fekete külseje luxust sugárzott, ami miatt megtorpantam. Ki lehet még itt?

Azon tanakodtam, hogy visszafordulok, de sóhajtva kiszálltam az autóból. Essünk túl rajta.

Kinyitottam az ajtót és beléptem, és sosem számítottam volna azokra az emberekre vagy arra a jelenetre, ami fogadott.

Raymond Williams a kanapé mellett állt, épp egy pólót húzott magára. Az arca azonnal megragadta a figyelmemet. A bal arca kissé meg volt duzzadva, mintha valaki megverte volna, vagy valami hasonló.

Mielőtt bármit mondhattam volna, Nagyi hangja töltötte be a szobát.

– Hát itt vagy! – kiáltott fel. – Gyere, gyere! Pont rólad beszéltünk.

Megveregette a mellette lévő helyet, jelezve, hogy üljek le.

Egy másodpercig haboztam, a szemem még mindig Raymondon volt. Az apja egy fotelben ült kimérten, és azzal a megszokott, kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelt engem.

Röviden köszöntem neki, és közelebb léptem Nagyihoz, akinek a hangja játékossá vált. – Á, te is őt nézed. Nem is tudom, hogy bírod ki ezzel a bakfejjel itt! – mondta, egy intéssel Raymond felé mutatva.

A szám széle akaratom ellenére is mosolyra rándult. – Mi történt? – kérdeztem.

Mielőtt Raymond válaszolhatott volna, gyorsan odamorgott: – Semmi. – Elfordult, kerülve a tekintetemet.

Nagyi azonban nem hagyta annyiban. – Sosem lehet semmi, drágám – mondta, a fejét rázva. – Hadd meséljem el...

Raymond figyelmeztető pillantást vetett rá, de ő teljesen figyelmen kívül hagyta, és felém fordult. – Lerészegedett, mint általában. Aztán néhány kósza, dologtalan gimnazista meglátta, és megpróbálták lefotózni – valószínűleg azért, hogy felkerüljön az internetre. De ez a makacs fiú észrevette őket, bedühödött, és verekedni akart velük. – Itt tartott egy kis drámai szünetet. – És találd ki, mi történt! Ahelyett, hogy ő verte volna meg őket, ők verték el őt!

Nem bírtam ki. Egy nevetés szökött ki a torkomon, mielőtt megállíthattam volna. A kép, ahogy Raymond Williams verekedésbe keveredik gimnazista kölykökkel és veszít, túl röhejes volt ahhoz, hogy visszafogjam.

– Ne nevess! – csattant fel Raymond, az arca vörös lett – nem csak a duzzanattól, hanem a szégyentől is. – Nem ez történt!

– Ó, tényleg? – Nagyi felvonta a szemöldökét, láthatóan nem hatódott meg. – Akkor meséld el nekünk, pontosan mi történt?

Raymond rámeredt, láthatóan őrlődve a saját verziója és a maradék büszkesége között. Összepréseltem az ajkamat, próbálva nem nevetni újra, de esélytelen volt.

– Csak rajta, Raymond Williams – mondtam ugratva. – Kíváncsi vagyok.

Morgott valamit az orra alatt, és kiviharzott a konyhába, láthatóan befejezve a beszélgetést.

Nagyi kuncogott, a fejét rázva. – Bakfej – mormogta újra.

Nem tudtam abbahagyni a mellkasomban buborékoló nevetést, ahogy visszanéztem rá.

**********

Nem terveztem ma főzni, de Nagyi valahogy elérte. Még amikor Raymond apja próbált is elindulni az irodájába, ő ragaszkodott hozzá, hogy készítsek valami ételt, és mindannyian együnk együtt. Valamit olyasmit mondott, hogy ez jó gyakorlat egy fiatal hölgynek, és őszintén szólva, nem is vesződtem az ellenkezéssel. Természetesen ő győzött.

Most itt ültünk az ebédlőasztalnál, békésen eszegetve – vagy legalábbis próbálva. De Nagyi nem bírta ki csendben.

Hátra dőlt a székében, pajkos vigyorral dobolt az ujjain az asztalon. – Tudjátok – kezdte, Raymondra pillantva –, azt hiszem, kitaláltam egy új dalt, ami passzol a tegnapiakhoz.

Raymond felnyögött, a villa megállt a kezében. – Nagyi, kérlek, ne...

De ő már dúdolt is. – Lássuk csak... ***A hatalmas Raymond Williams kölykökkel kikezdett, de győzelem helyett csak pofonokat szedett!***

Majdnem félrenyeltem az ételt, eltakartam a számat, hogy elfojtsam a nevetést.

– Nagyi, elég legyen – mormogta Raymond, rámeredve.

– Ó, nem, még csak most kezdtem! – mondta sugározva. – Komolyan, kit vernek meg a gimnazisták? A helyedben egy hónapig nem mutatkoznék. Valószínűleg már mindenki téged néz a neten!

Nem bírtam tovább. Kiszaladt egy kuncogás, és amikor Raymond rám villantotta a szemét, az csak még jobban megnevettetett.

Nagyi legyintett, láthatóan élvezte a helyzetet. – Talán legközelebb kétszer is meggondolod, mielőtt részegen kötekedsz.

– Nagyi, nem én kötekedtem! – csattant fel Raymond, az arca vöröslött – nem csak az embarrassmenttől, hanem a duzzadt arcától is, ami még mindig viselte a tegnapi nyomokat.

– Elég legyen... önnek is, anyám – szólalt meg Raymond apja nyugodt, de határozott hangon. Csend telepedett az asztalra, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy igyak egy korty vizet, remélve, hogy a csend kitart.

Nem tartott ki.

– Tudjátok, mire gondoltam? – mondta hirtelen az apja, megtörve a csendet. – Nektek össze kellene házasodnotok.

A szavak bombaként robbantak.

Raymond, aki éppen a vizespohara után nyúlt, kiköpte a vizet, és erőszakosan köhögni kezdett. Én sem jártam jobban – megmerevedtem evés közben, a villa kicsúszott a kezemből, miközben hitetlenkedve bámultam az apjára.

– Mi?! – kiáltottuk Raymonddal egyszerre.

Az apja arca rezzenéstelen maradt, miközben letette a poharát. – Hallottátok. Házasság. Talán ez majd megnyugtat téged, Raymond, és távol tart az olyan helyzetektől, mint a tegnapi.

Raymond pislogott, láthatóan küzdött, hogy feldolgozza a hallottakat. – Ez őrültség. Nem fogok megnősülni.

– Ó, szerintem ez egy remek ötlet – szólt közbe Nagyi örömteli mosollyal. – Képzeljétek el – unokák! Végre lenne valami szórakozásom!

Tátott szájjal néztem rá. – Várjanak... mit...

– Anyám – nyögte Raymond, az orrnyergét csipkedve.

De az apja még nem fejezte be. Raymondra nézett, a hangja hideg és tárgyilagos volt. – Természetesen tőled függ. De ha nem állsz készen a házasságra, Desmond fogja tovább vezetni a céget, amíg be nem bizonyítod az ellenkezőjét.

Raymond egész lénye megváltozott. Az álla megfeszült, a kezei ökölbe rándultak az asztalon.

Tudom, hogy gyűlöli hallani azt a nevet – Desmondot. Egy pillanatig azt hittem, felrobban. Ehelyett éles levegőt vett, és azt mondta: – Rendben. Összeházasodunk.

Majdnem leestem a székről. – Tessék?!