Hazatértem, és egy üzenet várt anyutól.

„Szia, édesem, csak késő este érek haza. Arlo a barátjánál alszik. Tudom, mondtad, hogy Lo-hoz mész mára, úgyhogy hagytam neked pénzt vacsorára, meg ha szükséged lenne valamire. Írj, ha megérkeztél Lo-hoz. Szia, szeretlek. Anya”

Péntek délután van, és Lo-val buliba kellene mennünk, ami azt jelenti, hogy ötre ott kellene lennem nála, de én csak feküdtem az ágyon, mint egy döglött bálna.

Biztos voltam benne, hogy Lo-t nem zavarja, ha kihagyom a bulit. Sóhajtottam egyet, és belefúrtam az arcom a párnámba, de aztán egy ijedt sikoly szakadt ki belőlem, amikor éreztem, hogy valami lerángat az ágyról.

– Miért nem lepődöm meg? – jegyezte meg Lo szórakozottan.

– Hibáztatsz érte? Olyan lusta vagyok – kiáltottam fel teátrálisan, miközben visszazuttyantam az ágyra, csak hogy újra lerángassanak onnan.

– Tudod mit? Nem fogok vitatkozni veled, mert az hiábavaló és időpocsékolás lenne. – A szekrényemhez lépett, elővett egy egészen kicsi sporttáskát, és elkezdett kutatni a ruháim között. Kivett egy ruhát, amit nem hagyott, hogy megnézzem, meg még néhány dolgot, aztán elvette a telefonomat, betette a táskájába, és visszajött hozzám.

Felhúzott, leráncigált a lépcsőn és ki a bejárati ajtón – közben ellenőrizte, hogy be van-e zárva –, én pedig kábultan követtem őt az autójához.

Beszálltunk, és elhajtott. Összeráncoltam a szemöldökömet, és durcásan biggyesztettem a számat.

– Miért is kell mennem? – nyöszörögtem, mint egy kisgyerek.

– Mert alkut kötöttünk. Segítek bosszút állni Romanen, te pedig megígérted, hogy eljössz velem Reid bulijába.

Átkoztam a versenyszellememet.

Kieresztettem egy morgást, utáltam még a gondolatát is.

Ezt nem gondoltam át alaposan.

– Ó, ne már, Vivi, megint túl dramatizálod a dolgot. – Összefontam a karomat a mellkasomon, és megdöbbenve bámultam rá.

– Hogy én túl dramatizálom? Csak rendkívül intenzív módon fejezem ki az érzelmeimet.

– Persze, persze. – Vigyorgott. – Vagy ne is mondd: Vivi Vance fél egy kis bulitól? – hergelt Lo, és úgy nevetett, mintha nem lenne holnap.

– Természetesen nem félek! – vágtam vissza.

Meg kell hagyni, ért hozzá, hogyan húzzon fel. De halálosan szeretem; nem tudom, mit kezdenék nélküle és Lyra nélkül.

Beálltunk a kocsibejárójukra. Kiszálltam, kivettem a táskámat, és Lo mögött mentem a bejárati ajtóhoz.

– Szia, Vivi, jó látni téged – mondta Axel, Lo tizenegy éves öccse, flörtölő pillantással a szemében.

– Szia, Axel, örülök neked.

– Csak hogy tudd, az ajánlatom még mindig áll. Ha valaha szükséged lenne egy férfira, aki rendesen bánik veled, csak írj rám, és már szaladok is – kacsintott rám.

Ez a gyerek nem adja fel; igazi kis szoknyavadász. Biztos vagyok benne, hogy szívtipró lesz belőle, ha megnő.

– Észtben tartom, kisöreg – gügyögtem neki.

Felhorkant. – Nem vagyok kicsi; jövő hónapban leszek tizenkettő. És tudod, bébi, nincs még egy olyan srác, mint én.

– Oké, pfuj, Axel, hagyd már békén Vivit! Hess, menj, csinálj valami hasznosat az életeddel.

– Úgy érted, olyasmit, mint amit te csináltál a hajaddal? Mert hidd el, az minden, csak nem hasznos. – A testvérek farkasszemet néztek egymással, valószínűleg arra várva, hogy az egyikük feladja.

Hálát adtam az égnek, hogy Arlo és én nem vagyunk ilyenek. De tudtam, hogy bármennyire is marják egymást, valójában nagyon szeretik a másikat.

– Fejezzétek be, ti ketten! Vivi, jó újra látni téged – mondta Cassandra, Lo anyukája, véget vetve a viszálynak.

– Szia, Cassandra, nagyszerűen nézel ki ma. – Kék garbóruhát viselt, amely szorosan simult az alakjára. Szőke haja, akárcsak Lo-nak, kontyba volt tűzve, két tinccsel az oldalán. Hibátlanul nézett ki, egyetlen bőrhibát sem lehetett felfedezni rajta.

– Ja, anyu, miért vagy így kiöltözve? – kérdezte Axel. Mindkét testvér az anyjukat bámulta, szinte lyukat fúrva a fejébe.

– Köszönöm, Vivi. Ami pedig a kérdésedet illeti, randim van Dantéval.

– Dante? Úgy érted, a munkatársad, akit szívből gyűlölsz? – kérdezte Lo.

– Nos, igen, utáltam, de a múlt héten jobban megismertük egymást, és rájöttem, hogy kedves, vicces pasi.

– És mi van Merrickkel? – Ezúttal Axel szólalt meg.

– Pontosan, Axel. Szóval anyu, mi van Merrickkel, az állítólagos barátoddal, ha esetleg elfelejtetted volna?

Cassandra sóhajtott, valószínűleg belefáradt abba, hogy a gyerekei faggatják. – Merrick már a múlté. Szakítottunk, ami így volt a legjobb.

– De azt mondtad, idézem: „megtaláltam a nekem való férfit; annyira szerelmes vagyok belé”. – szólalt meg újra Lo.

– Ahogy már mondtam, Sloane, Merrick és én a múlté vagyunk. Azt hittem, ő az igazi, de kiderült, hogy nem. Nincs több kérdés, különben elkések.

– De anyu...

– Nincs több kérdés. Sloane és Axel, hagytam nektek pénzt a konyhapulton vacsorára. Sziasztok! – mondta, és kisietett az ajtón.

– Ez már az anyukád ötödik pasija ebben a hónapban, nem?

– Úgy érted, a tizedik. Komolyan nem tudom, mit kezdjek vele.

– Szerintem csak szeretetre vágyik; magányos, amióta apukád elment.

– Igen, valószínűleg – felelte Lo szomorúan.

Az apjuk akkor ment el, amikor Lo tízéves, Axel pedig alig pár hónapos volt. Mint kiderült, évek óta viszonya volt a titkárnőjével, és beleszeretett. Szóval elhagyta a családját a „titkárnője” kedvéért.

Hitvány alak.

– Itthagylak téged a trollal. – Axel egyenesen Lo-ra mutatott a „troll” szóval, majd visszament a nappaliba.

– Gyerünk, menjünk fel a szobámba, mielőtt az a seggfej visszajönne.

– Lo, ő az öcséd.

– Nem, ő az ördög fattya. Szó szerint az ördög reinkarnációja.

– Én sosem foglak megérteni titeket.

Felmentünk a lépcsőn Lo szobájába, és a buli előtt a Pletykafészket nézve töltöttük az időt.