Abban a pillanatban, hogy Kaelie beszállt az autóba, Varkas szinte feléledt.

Amint Killian feltette a kérdést, Varkas lelkesen válaszolt: „Nem érzem a farkasát, ezért nem tudom megerősíteni, hogy a társam-e. De tetszik nekem!”

„Különös, nekem is” – felelte Killian.

Bár nem volt biztos benne, hogy Kaelie-e a végzetes társa, ő és Varkas is ellenállhatatlan vonzalmat éreztek iránta.

Emellett Killian biztos volt benne, hogy a lány rengeteg titkot rejteget.

Egy ébredezetlen tinédzser lánynak nem szabadna ilyen könnyedén elbánnia kiképzett likán zsoldosokkal – pláne nem tizenöttel egyszerre.

Ráadásul a közönséges likánok nem bírták elviselni az ő Alfavilág-jelenlétének nyomását, de Kaelie-re ez egyáltalán nem volt hatással. Sőt, volt képe még gúnyolódni is rajta.

És akkor még nem is beszéltünk a sebészi képességeiről és arról, ahogy semlegesítette a mérget...

Minden, ami a lánnyal kapcsolatos volt, csak tovább mélyítette Killian kíváncsiságát.

A Varkasszal folytatott beszélgetése csupán néhány pillanatig tartott, de ezalatt Killian észrevette, hogy Kaelie elvette a névjegykártyát, alig nézett rá, és hanyagul a táskájába süllyesztette.

– Tanultál orvoslást? – tette fel végül Rowan a kérdést, ami az eszében járt. Egy tizenhét éves lány, aki ki tud szedni egy golyót, nem éppen hétköznapi jelenség.

Kaelie megrázta a fejét. – Nem. A szomszédom állatorvos. Segítettem neki néhányszor.

Ez nem volt teljesen hazugság.

A szomszédja valóban operált farkasokat, és miután néhányszor végignézte, elleste az alapokat.

A likánok és a farkasok között nem volt olyan nagy különbség.

Rowan Killianre nézett, arckifejezése kifürkészhetetlen volt. „Hallottad ezt, Alfa? Úgy kezelt téged, mint egy vadállatot.”

– Egy állatorvos, aki golyókat távolít el? – kérdezte Rowan hitetlenkedve.

– Még sosem csináltam azelőtt – felelte Kaelie vállat vonva. – Csak úgy nézett ki, mint aki mindjárt megdöglik, hát tettem egy próbát.

– A következő kereszteződésnél tegyenek ki – mondta Kaelie a sofőrnek.

A sofőr Killianre nézett, aki egy enyhe bólintással jóváhagyta a kérést.

Mikor elérték a kereszteződést, az autó megállt, és Kaelie kiszállt.

– Ms. Ashcroft, biztos benne, hogy nincs szüksége segítségre? – kérdezte Rowan, eszébe jutva, hogy a lány talán rossz emberek haragját vonta magára.

– Nincs szükségem – mondta egy intéssel, mielőtt leintett volna egy taxit és elhajtott.

– Milyen hűvös – mormogta Rowan, ahogy nézte a távolodó taxit. Még nem találkozott ilyen likán lánnyal – és ráadásul elképesztően szép is volt. – Alfa, szerinted igazat mond?

– Te mit gondolsz? – Killian nem is méltatta Rowant egy pillantásra; szeme még mindig abba az irányba meredt, amerre Kaelie elment, és halvány mosoly bujkált az ajkán. – Ő... érdekes.

Rowan megdöbbent. „Az Alfa épp most mondta, hogy érdekes?”

– Alfa, te nem... csak nem tetszik neked? Úgy értem, elismerem, gyönyörű – sokkal feltűnőbb, mint a noveriai nők –, de nem túl fiatal egy kicsit?

Killian éles pillantást vetett rá, mire Rowan azonnal elhallgatott.

– Felületes vagy.

Rowan befogta a száját. Persze, felületes volt. Melyik férfi nem az?

Másnap reggel Kaelie alighogy beért az órára, az osztálytársai közölték vele, hogy az igazgató már háromszor kereste.

– Kae, mit csináltál már megint?

Kaelie-nek megvolt a maga hírneve. Mindenki bajkeverőnek ismerte, aki mindig verekszik vagy zűrbe keveredik. Bár amióta ebbe az iskolába járt, egyetlen verekedése sem volt. Igaz, minden órát átaludt, de ez a Ferndale Akadémia volt – a környék legrosszabb iskolája. A diákok fele átaludta az órákat, a tanárokat pedig nem érdekelte.

– Semmit. Megyek, megnézem.

A padjára dobta a táskáját, és az igazgatói iroda felé vette az irányt.

– Kaelie, mi van magával? – Mr. Valerius, az igazgató, tajtékzott a dühtől. – A hírneve már így is szörnyű, de próbáltam szemet hunyni felette. De miért kellett verekedést kezdenie? Tudja egyáltalán, kit ütött meg? Mr. Caldwell fiát – a rendőrfőkapitányét! Kórházba juttatta! Most mit fog csinálni?

Dühösen meredt a lányra; láthatóan bánta már, hogy egyáltalán felvette az iskolába.

– Már hívtam az anyját. Ezzel a balhéval, amit kavart, az iskolánk nem tarthatja meg magát tovább. Keressen másik iskolát, amelyik befogadja – ha van ilyen.

Kaelie végig hallgatott a tiráda alatt.

Húsz percen belül Eleanor Ashcroft, az anyja, megérkezett az iskolába.

– Mr. Valerius, mi történt? Kaelie megint bajba került? – kérdezte Eleanor Ashcroft, anélkül, hogy akár megpróbálta volna meghallgatni Kaelie oldalát is.

– A lánya kezelhetetlen – vágta rá Mr. Valerius. – Azonnal vigye haza. És tudja, kit sértett meg? Mr. Caldwellt! Ez komoly ügy. Be sem kellett volna engednem ide.

Eleanor Ashcroft könyörgött: – Mr. Valerius, kérem, adjon neki még egy esélyt. Ha a Ferndale Akadémia sem fogadja be, akkor egyetlen másik iskola sem fogja.

– Mrs. Ashcroft, nem tudok segíteni. Az elsődleges dolga az legyen, hogy elrendezi az ügyet Mr. Caldwellel. Most pedig, kérem, távozzanak.

Eleanor Ashcroft leverten fordult meg és kisétált az irodából.

Látva az odakint várakozó Kaelie-t, Eleanor arca eltorzult a dühtől. Felemelte a kezét, készen arra, hogy felpofozza.

De Kaelie a levegőben elkapta a csuklóját, jeges tekintete Eleanoréba fúródott.

– Mrs. Ashcroft, mit művel? Mi köze van az én életemhez magának – vagy az Ashcroft családnak? Mindannyian cserbenhagytak, nem igaz? Hogy élek-e vagy meghalok, az többé nem az önök gondja.