**Három évvel később...**

„Sloane Vance!”

Egy őr durva kiáltása, mely a nevét ordította, riasztotta fel Lót zaklatott álmából. Egy pillanatra az álom és az ébrenlét közötti ködös állapotban ragadva, Lo érezte a boldog zsibbadást arra a néhány értékes másodpercre, mielőtt a valóság újra utolérte volna.

Túl gyorsan élesedtek ki újra a körülötte lévő sötét kőfalak, és a mosdatlan Farkasok áporodott szaga megrezegtette orrcimpáit. Ahogy megmozdult kőkemény priccsén, a hátában lévő fájdalom vonakodó nyögéseket préselt ki örökké kiszáradt torkából. Szomjas volt. Éhes. Sajgott mindene és fáradt volt. Lo lélegzete elakadt, ahogy a valóság nyomorusága úgy nehezedett rá, mint egy mellkasát zúzó szikla.

És mégis, a ma éjszakában nem volt semmi különös. Hasonló, vagy még rosszabb állapotban ébredt minden éjjel az elmúlt három évben. Amióta mindenki, akit valaha ismert és szeretett, hátat fordított neki, és otthagyták rohadni, egyedül és elfeledve. Aztán eszébe jutott az álma. *A Holdistennő szerelmére*, Lo gondolatai éppoly nyomorúságosak voltak, mint ahogy a testének többi része érezte magát. *Még az álmaimban sem lehet egy nyamvadt percnyi békém.*

„Vance, azt mondtam, mozogj!” Az őr a botjával a cellaajtóra vert. „Callista Maddison! Te is.”

Éles fájdalom hasított Lo törzsébe, ahogy fel akart állni. Elfojtva egy újabb nyögést, csak egy pillanatra állt meg, hogy nyomást gyakoroljon zúzott bordáira, eltökélve, hogy kifújja magát és összeszedi erejét, mielőtt az ajtóhoz indulna. A sajgás, amely a középső testtáján lüktetett, csontig hatoló volt, de Lo összeszorította a fogát, és egy hangot sem adott ki.

Az elmúlt három évben Lo megtanulta, hogyan működik ez a hely, és mi fontos a túléléshez. A neve és a státusza, ezek közül egyik sem számított ebben a lehangoló kis pokollyukban. Sőt, csak célponttá tették, amikor először idekerült. Nem tartott túl sokáig rájönnie, hogy a büszkeség nem viszi messzire a rabok között. Még kevesebb időbe telt rájönnie, hogy a büszkeségével még kevesebbre megy az őröknél. Itt mindenki fogoly volt, függetlenül attól, hogy ide ítélték-e vagy sem, és Lo pont azt a rendszert képviselte, amely tönkretette mindannyiuk életét.

Itt nem lesz vigasz, sem megmentés. Ez volt az első leckéje, de nem az utolsó.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Nem volt még sokáig börtönben, amikor először rángatták le a priccshéről. Durva kezek rántották végig a hideg betonpadlón, és mielőtt farkasszemei hozzászokhattak volna a sötétséghez, egy csizma találta el a gyomrát.

„Így tetszik, Béta szuka?” A hang, ami gúnyolta, nőhöz képest mély volt és rekedt. „Most ki a falkavezér?”

Fájdalmában fogát csikorgatva Lo megragadta támadója lábát, és erősen megrántotta, kibillentve őt az egyensúlyából. Ahogy az árnyékalak a földre zuhant, Lo máris rajta volt. Térdre gördült, és a támadó mellkasára ugrott a többéves harci kiképzés által tökéletesített reflexekkel.

„Még mindig én.” – vigyorgott gúnyosan Lo.

Lo hátrahúzta az öklét, és a támadó arcába zúzta, egyszer, kétszer, háromszor, mielőtt egy másik kéz megragadta a csuklóját.

„Ó, de harcias!” – vakkantott egy másik hang.

Szahar. Sötét volt, és feltételezte, hogy az a személy, aki rátámadt, egyedül van, ostoba kezdő hiba.

A mögötte lévő ismeretlen támadó megcsavarta a karját, megrántva a vállát, amíg az ki nem ugrott. Lo zihált, teste megmerevedett, ami lehetővé tette a támadónak, hogy lerángassa őt az első verőemberről, aki jelenleg fájdalmában vonaglott, kezét a péppé zúzott orrához szorítva.

Lo az elégedettség egy utolsó felvillanását érezte, mielőtt a földre lökték. Hirtelen egy-két támadó megsokszorozódni látszott, ahogy fél tucat agresszív árnyék vette körül.

„Mit akartok tőlem?” – zihálta, hangja dühvel és fájdalommal átszőve.

Egy forró, nedves köpet találta el az arcát. „Még mindig azt hiszed, jobb vagy nálunk. Mindjárt megtanulod, hol a helyed.”

Aztán egy láb taposott a kificamodott vállára, a hideg kőpadlóba dörzsölve a bántalmazott ízületet.

Lo felsikoltott, és mintha fájdalmas kiáltása jeladás lett volna a csőcselék számára, a záporozó ütések komolyan elkezdődtek, és nem hagytak alább.

Lo reflexszerűen összegömbölyödött, felemelte egyetlen működő kezét a feje fölé, kétségbeesetten, de hiábavalóan próbálva védeni magát. Valahányszor rúgott, valaki ott volt, hogy lefogja. Valahányszor kinyitotta a száját, hogy sikoltozzon, egy kar kígyózott a torka köré, elfojtva a segítségkérő kiáltásait.

Egyszerűen túl sokan voltak, őt pedig sosem tanították meg egyedül harcolni. Úgy volt, hogy a Falkája ott áll mögötte, minden Farkast így neveltek. A magányos farkas ritkán élte túl. Most Lo volt a magányos farkas a veszett tömeggel szemben. Lo tudta, ha nem lettek volna ott az ezüstbéklyók, amik az összes Farkast sakkban tartották, már halott lenne. És senkit sem érdekelne.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Lo azon az éjszakán megtanulta a csend értékét, és ez jó szolgálatot tett neki az elmúlt három gyötrelmesen lassú évben. Miután megverték, odament egy őrhöz, mire vacsora nélkül a priccseire küldték a kellemetlenségért.

Bár a börtönben szinte lehetetlen volt elkerülni a fizikai összetűzéseket, a bandaverések ezután az éjszaka után véget értek. Lo sejtette, hogy ennek sokkal több köze van Lanához, mint bármelyik őrhöz.

„Vance. Nem fogom még egyszer szépen kérni.” *A fenébe*. Túl sokáig tétovázott, és az őr visszaért a cellájához. A nagydarab nő odaviharzott Lóhoz, megragadta a zúzott csuklóját, és kirángatta a cellából. A folyosón a fő lakótérből kivezetett lányok sorának a végére löktek. „A múlt éjszaka nem volt elég ahhoz, hogy megtanuld a fegyelmet?”

Lo elfojtotta a könnyeket, amelyek azonnal a felszínre törtek a három nappal ezelőtti emlék nyers felidézésére, ami messze a legkeményebb lecke volt, amit az Obszidián Börtön Lónak adott.

*Igen*, gondolta Lo. *Ide lent nincs szükség egy egész csőcselékre ahhoz, hogy a dolgok halálosra forduljanak.*

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Lo a hátán feküdt, kóvályogva attól, hogy a kapcsolata Nyssával, a Farkasával, hirtelen megszakadt. Az ezüstbéklyók okozta megszokott elnyomástól eltérően, Nyssa… eltűnt.

Hallott egy fojtott zihálást, és odanézett. Lanát, az *édes Lanát* látta, amint levegőért kapkodott, amely valahogy nem jutott át a torkán tátongó vágáson.

„*Nem*,” – Lo leküzdötte a fájdalmát és a zavarodottságát, és odamászott, hogy a haldokló lány mellé térdeljen. Hogyan történt ez? Ki bántotta Lanát? Ő volt a legkedvesebb lélek, akivel Lo valaha életében találkozott, az egyetlen rab, aki soha nem okozott vagy vonzott bajt. Szárnyai alá vette Lót, és az évek során számtalanszor megmentette saját magától. Ez… felfoghatatlan volt. „Lana, annyira sajnálom” – zokogta. „Kérlek, tarts ki.”

Lana ajkai mosolyra húzódtak, saját vérén és könnyein keresztül. Suttogott valamit, amit Lo nem tudott kivenni, pont mielőtt a fény kialudt meleg, barna szemeiből.

„Lana –” Egy bot csapódott Lo hátára, miközben elvonszolták, nemcsak egy újabb barát elvesztése miatt zokogva, hanem azért a lélekért is, aki soha nem érdemelte meg, hogy itt legyen, és soha többé nem kapja meg az esélyt, hogy elmenjen.

Lo tudta, hogy meg kell tennie érte, valahogyan. Ez volt Lana utolsó kívánsága, és még ha Lo nem is hallotta, tudta, mire emlékeztette Lana az utolsó leheletével. *Pacific City.*

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

„Elegünk van.”

Lo felnézett, és egy várakozó teremben találta magát egy tucat másik nőstény társaságában. Egy ismeretlen nő lépkedett végig a nők során, alaposan szemügyre véve őket. Amikor Lóhoz ért a sor végén, a nőstény arca eltorzult Lo sötétlila zúzódásainak látványától. „Megteszik.” – bólintott.

Egy lökés az őr részéről, aki mögötte állt, arra ösztönözte, hogy kövesse a lányok sorát kifelé egy fém ajtón, amit Lo azóta nem látott, hogy idehozták.

Egy lágy szellő simogatta meg lázas bőrét, amire Lo megtorpant. Felnézve majdnem elsírta magát a csillagok tengerében ringatózó Hold láttán. Kint voltak! Három év után Lo először láthatta az eget. A körülötte felhangzó zokogó zihálásokból Lo tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki úgy érzi, mintha mázsás súly esett volna le a válláról.

„Elég! Vigyék be őket, mielőtt meglátnak minket.” A pattogó parancs volt az utolsó dolog, amit Lo hallott, mielőtt egy zsákot húztak a fejére. A lányok kiáltásait elfojtotta egy felpörgő motor hangja. Lót teljes testsúlyával a levegőbe emelték, bordái sajogtak, majd bedobták abba, ami csakis egy furgon hátulja lehetett. Tiltakozása csatlakozott a többi nőéhez, amint a fém ajtók becsapódtak, és az új ketrecük mozogni kezdett. Három év után Lo végre elhagyta az Obszidián Börtönt. Csak az volt az érzése, az a süllyedő, rossz előérzete, hogy még azt fogja kívánni, bárcsak maradt volna.