Pontosan hat évvel azután, hogy Genevieve az esküvője reggelén hátat fordított apjának és elhagyta az országot, visszatért ötéves kislányával, Sophiával és Elarával, aki évek óta a hűséges dadusuk volt.

Hat évvel ezelőtt nemcsak az otthonát hagyta el, hanem az országot is, most pedig visszatért. Nem azért, mintha vágyott volna a múlttal való szembenézésre vagy az apjával való találkozásra, hanem mert a kislányával együtt akart hazatérni szülőhazájába.

Az elmúlt hat év képei villantak fel a szeme előtt: Sebastian álnoksága, Isabella árulása, a hirtelen távozás, az idegen föld magánya és a váratlan terhesség.

Düh járta át, amikor eszébe jutott az apja ultimátuma azon a hat évvel ezelőtti reggelen: vagy hozzámegy Sebastianhoz, vagy kitagadja.

– Jobban is kezelhette volna a helyzetet – mormogta az orra alatt, ahogy mindig tette, valahányszor felidézte magában a történteket.

Még mindig fájt és dühítette, ha eszébe jutott, hogyan reagált az apja, amikor egyszerűen csak meg kellett volna próbálnia rávenni őt, hogy beszéljen az esküvő lefújásának okáról.

De mindez már nem számított. Csak a kislánya volt a fontos. Sophia volt élete értelme, és élete legszebb része az volt, hogy Sophia anyja lehetett.

Ránézett a mellette összegömbölyödve mélyen alvó Sophiára, és ragyogó mosoly ömlött el az arcán. – Édes kis kincsem – suttogta elérzékenyülve, majd fölé hajolt, és puszit nyomott a homlokára.

Sophia megérezte anyja érintését, félálomban kinyitotta a szemét, visszamosolygott, majd újra elaludt.

Ahogy a kislány kék szemébe nézett – amiről meggyőződése volt, hogy az apjától örökölte –, felszínre tört az ismeretlennel töltött gondtalan éjszaka emléke.

Félretolta a gondolatot; nem akart rágondolni sem arra, sem az idegenre, aki élete legjobb szexét és élete legszebb ajándékát, Sophiát adta neki.

Nem akart arra gondolni, hogyan feküdt le egy idegennel, akinek a nevét sem tudta, és akinek az arcára sem emlékezett, kétségbeesett kísérletként, hogy elzsibbassza az árulás okozta fájdalmat.

Bármilyen nagyszerű volt is az együttlét, vagy az a tény, hogy néha eszébe jutott, miként volt képes egy vadidegen ilyen jól éreztetni őt, nem akart ezen rágódni. Különösen úgy nem, hogy abban sem volt biztos, felismerné-e az illetőt, ha valaha is újra kereszteznék egymás útját.

Miközben a taxi a lefoglalt szállodájuk felé tartott, Sophia szünet nélkül csicsergett, az ablakon kibújva tette fel kérdéseit, amikre Elara vidáman válaszolt, Genevieve-et pedig lekötötték a gondolatai.

A taxisofőr hangja zökkentette ki az elmélkedésből. – Megérkeztünk, hölgyem – jelentette be, és megállt a luxus kivitelű Sterling Grand Hotel előtt.

Genevieve megköszönte, és kissé ügyetlenkedve kifizette a viteldíjat, miközben útitársai kiszálltak a kocsiból.

Amint Genevieve megfordult, hogy belépjen a szállodába, megtorpant. Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy pontosan ugyanazon hotel előtt áll, ahol hat évvel ezelőtt azt az éjszakát töltötte az idegennel.

Amikor a Sterling Grandot gyerekbarát szállodaként ajánlották neki, nem sokat gondolkodott, mielőtt lefoglalta volna a szobát.

Vajon puszta véletlen volt, hogy hat év távollét után ez volt az első hely, ahol megszállt? Ugyanaz a hely, ahol az utolsó éjszakáját töltötte itt, és ahol a lánya fogant?

Az izgalom feszült gombóca szorult össze Genevieve gyomrában. Furcsa egybeesés volt, egyfajta sorsszerű körforgás, ami egyszerre nyugtalanította és villanyozta fel.

Édesbús emlékek suhantak át az elméjén, de gyorsan elhessegette őket, és vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon.

Ahogy Genevieve és kis csapata belépett a szálloda lobbijába, egy egyenruhás alak termett ott, és gyakorlott mozdulatokkal vette át a csomagjaikat.

– Üdvözöljük a Sterling Grandban, hölgyem! Segíthetek a táskákkal? – ajánlotta fel, és már emelte is a bőröndöket.

Genevieve bólintott, mormogott egy köszönömöt, majd Elarához fordult. – Ti addig foglaljatok helyet ott, amíg bejelentkezem – utasította a dadust.

A lobbi zsongott az élettől. A kristálycsillárok szikráztak a magasban, lágy fényt vetve a plüss fotelekre és az aranyozott képkeretekre.

Elara kézen fogta az ámulattól tág szemű Sophiát, és egy bársonykanapéhoz vezette, ahol mindketten leültek, Genevieve pedig a recepcióhoz lépett.

– Jó estét! Foglalásom van Genevieve Thorne néven.

A recepciós, egy kedves mosolyú fiatal nő, gépelni kezdett a számítógépén. – Üdvözöljük, Ms. Thorne! Egy pillanat, és kikeresem a foglalását.

Eközben Elara és Sophia elhelyezkedtek egy kényelmes kétszemélyes kanapén a lobbiban. Elara nyugodtan ült, és figyelt Sophiára, aki ámulva nézett körül, tágra nyílt kék szemével itta be a szálloda szépségét.

Velük szemben egy telefonja fölé görnyedő alak vonta magára Sophia figyelmét. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni, közelebb húzódott a kanapé széléhez, és tekintetét a férfira szegezte.

Mintha megérezte volna a bámulást, a férfi felemelte a fejét. Meleg és őszinte mosoly ráncolta meg a szeme sarkát, amikor meglátta a kislányt, aki egyenesen őt nézte, szemei ragyogtak a kíváncsiságtól.

– Szia, kicsi lány! – köszönt Dominic barátságos mosollyal, miközben végigmérte az előtte ülő csinos kislányt.

– Uram, ha ilyen közel tartja a telefont az arcához, az árt a szemének! – jelentette ki a kislány csengő, határozott hangon, és a telefonra mutatott.

– Sophie! – torkollta le Elara, de Dominic felkacagott. Az őszinte, mély kacaj kellemesen visszhangzott, miközben lejjebb engedte a telefont, Sophia arca pedig felderült válaszul.

– Tényleg így van? – kérdezte Dominic, szemében vidámság csillogott. – És ki mondta ezt neked, kicsi lány?

– Az anyukám – felelte Sophia olyan komolysággal, mint egy bölcsességet osztó felnőtt.

Dominic tekintete Elarára vándorolt, aki némi derültséggel figyelte az eszmecserét. Azt hitte, ő Sophia anyja, és udvariasan bólintott felé. Aztán visszakanyarodott Sophiához. – Nos, az anyukád nagyon bölcs. Köszönöm, hogy vigyázol rám, Sophie.

– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte Sophia elcsodálkozva, mire Dominic elvigyorodott.

– Egy kismadár súgta meg – felelte, pedig csak hallotta, hogy Elara Sophie-nak hívta. – Hívhatlak Sophnak?

Sophia lelkesen bólintott. – Magát hogy hívják?

– Az én nevem Nic. Te is a szállodában laksz, Soph?

Sophia, aki mindig szívesen mesélt, hevesen bólogatott. – Igen! Nagyon szép szobánk lesz – mondta kicsattanó izgalommal.

Dominic elmosolyodott. – Ez remekül hangzik. Ki kellene próbálnod a szálloda játszóterét. Nagyon szórakoztató.

Sophia szeme elkerekedett. – Játszótér?

Dominic kuncogott. – Pontosan! Csúszdák, hinták, egy egész mászóka-birodalom – ez a gyerekek paradicsoma.

Sophia izgatottsága szinte tapintható volt, ahogy Elara felé fordult. – Mehetünk? – könyörgött, és ugrándozott az ülésén.

– Ha jó kislány leszel, holnap elmehetünk – ígérte Elara.

– Megígérem, hogy jó leszek – mondta Sophia, Dominic pedig elmosolyodott.

Sophia visszakanyarodott hozzá. – Ugyanolyan színű a szemünk – közölte vele, mire Dominic bólintott.

– Valóban. Talán ez egy jel, hogy barátoknak kellene lennünk – mondta a férfi, de a kislány megrázta a fejét.

– Nem szabad barátkoznom idegenekkel – mondta ártatlan arccal.

– Én már nem is vagyok pontosan idegen, hiszen tudod a nevemet, és néhány napig szomszédok leszünk, mivel mindketten itt lakunk – magyarázta Dominic.

– Maga is itt lakik? Ugyanolyan szép lesz a szobája, mint a miénk? – kérdezte Sophia, mire Dominic mély, szívből jövő nevetésben tört ki.

– Igen, itt. Évek óta itt lakom. És az enyém a legszebb szoba a szállodában – mondta, mire a kislány szája tátva maradt a csodálkozástól.

– Magának nincs anyukája és otthona?

– Van anyukám és otthonom is. Ez a szálloda is az otthonom, mert az enyém.

Sophia szeme még nagyobbra nyílt, és épp egy újabb kérdést akart feltenni, amikor Elara – aki óvatos mosollyal hallgatta a beszélgetést – összenézett Genevieve-vel, aki épp befejezte a bejelentkezést, és jelezte, hogy indulhatnak.

– Ideje mennünk, Sophie – mondta Elara, miközben felállt. – Most pedig köszönd meg Nic úrnak a ránk szánt idejét – tette hozzá, és megfogta Sophia kezét.

– Köszönöm, Nic úr – mondta Sophia udvariasan.

Dominic rámosolygott. – Élvezd a játszóteret, mielőtt elmentek – mondta, Elara pedig udvariasan bólintott neki, mielőtt elindult volna Sophiával.

Dominic hátradőlt a székében, korábbi mosolyát gondterhelt ránc váltotta fel. Bár szerette a gyerekeket, ez a kislány, Soph, a ragyogó szemeivel és határozott kijelentéseivel valami váratlant indított el benne. Olyan melegséget és gyengédséget érzett, amit nem tudott megmagyarázni, és valamiért látni akarta még őt.

Dominic megrázta a fejét, elhessegetve a furcsa érzést, és visszatért a telefonjához. Ezúttal ügyelt rá, hogy ne tartsa túl közel az arcához.