– Jössz már vagy nem? – Declan hangja rángatott vissza az iratokból, amiket az asztalán nézegettem; hangszíne éles volt és sürgető.

Pislantottam egyet, váratlanul ért a kérdés. – Hová megyünk?

– Várd ki a végét! – Vigyorodott el gúnyosan, majd szó nélkül kisétált, én pedig kapkodva próbáltam tartani vele a lépést. Micsoda pimaszság! Követtem az autójához, ahol ő beült a hátsó ülésre, és alig vett tudomást rólam, mikor mellé huppantam.

– Komolyan mondod, hogy egy szót sem árulsz el? – kérdeztem, a hangomból áradt a frusztráció.

– Türelem, Siena. – Rám sem nézett, csak bámult ki az ablakon, olyan hűvösen, mint mindig.

Egy elegáns butik előtt álltunk meg. Kinéztem az ablakon, majd értetlenül fordultam felé. – Butik? Mi van, most mész vásárolni?

Szó nélkül kinyitotta az ajtaját, jelezve, hogy szálljak ki. Követtem, de csak azért, mert a kíváncsiságom erősebb volt a dühömnél. Odabent a butik csupa márványpadló, tükör és márkás ruhákkal teli állvány volt. Az üzletvezető, egy magas, elegáns nő, azonnal odalépett hozzánk.

– Jó napot, Mr. Sterling – köszöntötte olyan mosollyal, ami túlságosan is szívélyes volt. Tekintete rám vándorolt, végigmért. – Ő biztosan Siena. Jöjjön velem, kedvesem!

– Hová menjek magával? – mormogtam, még mindig próbálva felfogni a helyzetet. Visszapillantottam Declanre, aki bólintott, és egy „bízz bennem” kifejezéssel sürgetett – mintha lett volna más választásom.

A nő egy külön próbafülkébe vezetett, ahol estélyi ruhák sorakoztak. – Mr. Sterling azt kérte, próbáljon fel néhány ruhát egy különleges alkalomra.

Épp meg akartam kérdezni, mit jelent a „különleges alkalom”, de a kezembe nyomott egy gyönyörű elefántcsontszínű ruhát, amitől elakadt a szavam. Az anyaga puha volt és elegáns, szinte könyörgött érte, hogy felvegyék.

– Gyerünk, próbálja fel! – sürgetett a nő.

Belebújtam a ruhába, és úgy éreztem magam, mintha valaki más életébe léptem volna. Mikor kiléptem, Declan végigmért, és egy pillanatra szinte… elégedettnek tűnt. Majdnem.

– Jól néz ki – mondta hanyagul, mintha nem egy abszurd kaland közepén lennénk.

– Jól? Csak ennyit tudsz mondani? – horkantam fel bosszúsan. – Elárulnád végre, miért kell beöltöznöm?

– Még nem végeztünk – válaszolta. – Kövess!

A butik egy másik részébe mentünk, ahol gyűrűk csillogtak a fények alatt. A szemem elkerekedett. – Gyűrűk? Declan… azok ott jegygyűrűk?

– Olyan éles eszű vagy, mint mindig – jegyezte meg gúnyosan, majd mielőtt reagálhattam volna, felemelt egy egyszerű, elegáns gyűrűt, és az ujjamra húzta. A gyémánt szikrázott a fényben, én pedig szótlanul bámultam.

– Te tényleg végigcsinálod ezt anélkül, hogy bármit mondanál, ugye? – csattantam fel, elrántva a kezemet, és rámeredtem. – Ez nem normális, Declan. Az emberek nem csak úgy…

Nyugodt pillantással szakított félbe. – Azt hittem, megegyeztünk. Nincs felhajtás, nincs késlekedés. Most akkor csináljuk vagy sem?

Kinyitottam a számat, hogy vitatkozzam, de ő már ki is választotta a saját gyűrűjét, és átadta az eladónak. Az egész olyan volt, mint egy álom – egy dühítő, érthetetlen álom, amiből nem tudtam felébredni.

Mikor végre elhagytuk a butikot, újra felém fordult. – Következő állomás: az anyakönyvi hivatal.

Leesett az állam. – Az anyakönyvi hivatal? Viczelsz? Tényleg most akarod megtenni? Ma?

– Igen – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Ma.

– De… – dadogtam, még mindig küzdve a tempóval. – De ez… túl gyors, Declan. Én nem is tudom…

– Akarod az egyezséget vagy sem? – Nézett rám, szeme hűvös volt, de intenzív. – Mert itt nincs félút, Siena.

Elhallgattam, rájőve, hogy minden tiltakozás hiábavaló. Ennek az embernek már megvolt a terve. Így hát vettem egy mély levegőt, beszálltam az autóba, és próbáltam lecsillapítani száguldó gondolataimat, miközben a sofőr az anyakönyvi hivatalba vitt minket.

Odabent úgy éreztem, mintha felgyorsult volna a világ. Papírok, tollak, aláírások… és valahogy percek alatt hivatalosan is házasok lettünk. Lejjebb pillantottam az ujjamon lévő gyűrűre, még mindig alig hívén el, hogy ez valóság.

Mikor kiléptünk, Declan már az autó felé tartott. – Menjünk haza – kiáltotta hátra a válla felett.

– Haza? – majdnem megfulladtam a szótól. – Nem csomagoltam össze. Még a lakásomba sem mehettem vissza! Declan, én nem állok készen… semmire.

Megállt, és felém fordult. – Semmire sem lesz szükséged a lakásodból. Mindent elintéztem.

– Hogy érted azt, hogy „elintéztél”? – Bámultam rá, düh és hitetlenség különös keveréke forrt bennem.

– Pontosan úgy, ahogy mondtam. – Felvonta a szemöldökét, zavartalanul. – Minden ott van a házban, amire szükséged lehet. Na, jössz vagy nem?

Megráztam a fejem, teljesen letaglózva az önbizalmától és attól, hogy mennyire semmibe veszi, milyen nyomasztó ez az egész. De megint ő nyert, én pedig beszálltam az autóba, minden eddiginél csapdába ejtettebbnek érezve magam.

Mikor megálltunk a háza – a házunk – előtt, be kellett vallanom, lenyűgöző volt. Egy luxus felhőkarcoló, amilyeneket csak magazinokban látni. Egy privát lifthez vezetett, ami felrepített minket a tetőtéri lakásba, én pedig beléptem egy olyan térbe, amiből áradt a gazdagság. Padlótól plafonig érő ablakok, méregdrága dekoráció, minden, ami szem-szájnak ingere.

– Ez… a mi helyünk? – kérdeztem, alig hívén a szememnek.

Aprót bólintott, közönyösen. – A szobád a folyosó végén van. – Intett, hogy kövessem, és beléptünk egy hálószobába, ami gyakorlatilag akkora volt, mint a teljes régi lakásom.

Már a gardróbszoba is szóhoz sem hagyott jutni: tele volt olyan ruhákkal, amikről látszott, hogy többe kerülnek, mint amennyit egy év alatt kerestem. Végighúztam a kezem a designer ruhák során, még mindig próbálva felfogni, hogy ez lenne az új életem. Ruhák, blúzok, még cipők is az én méretemben – mind szépen elrendezve, rám várva. A puszta luxus megdöbbentő volt.

– Ez az egész… ez túl sok – mormogtam szinte magam elé, Declan felé fordulva, aki ugyanazzal a kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelt.

– Szokj hozzá! – válaszolta hűvösen. – Minden itt van, amire szükséged van. Nem kell visszamenned a régi helyedre.

– Értem. – Próbáltam stabilan tartani a hangomat, de az egész helyzet szürreálisnak tűnt. Ez nem csak egy szintlépés volt; mintha valaki más életébe csöppentem volna, valakiébe, aki tényleg idevaló. És mindez egy… szerződéses házasság miatt?

Declan hangja szakította félbe a gondolataimat. – Telepedj le nyugodtan. Az irodámban leszek, ha szükséged van valamire.

Lerogytam az ágy szélére, még mindig kábultan, miközben ő megfordult, hogy elmenjen.

– Ó, és még valami – tette hozzá, megállva az ajtóban. – Holnap lesz az első közös nyilvános megjelenésünk. Készülj fel!

A szívem kihagyott egy ütemet. – Várj, nyilvános megjelenés? Már most?

Vállat vont. – Igen. Minél hamarabb lát minket együtt a világ, annál jobb. Úgyhogy pihenj, Siena! A holnapi nagy nap lesz.

Ezzel elment, ott hagyva engem a hatalmas, gyönyörűen berendezett szobában, ami állítólag az enyém volt. Ültem ott egy darabig, csak próbáltam felfogni mindent, megérteni, hogy ez tényleg megtörténik.

Csak tegnap még a normális, kiszámítható életemet éltem, próbáltam feljebb jutni a ranglétrán a cégnél, és azt hittem, talán valaki olyannal végzem, mint Bryce. Most pedig Declan Sterling felesége voltam, a város egyik leggazdagabb emberéé, és minden, amit eddig tudtam, a feje tetejére állt.

Hátradőltem a puha, hatalmas ágyon, a mennyezetet bámulva, és próbáltam értelmet találni az elmúlt néhány órának. Ez egyáltalán valóság? Vagy valami bizarr álom, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek?

De ahogy lepillantottam az ujjamon szikrázó gyémántgyűrűre, a valóság keményen arcul csapott. Ez valóság volt. Ez most már az életem.

Jóban-rosszban.