„Nor néni! Nor néni, ébredj fel!”

Összerezzenve térek magamhoz. A nap besüt a redőnyökön, és fogalmam sincs, melyik bolygón vagyok. Éles fájdalmat érzek az arcomon. Hosszú időbe telik, mire rájövök, hogy egy cipőfűző lenyomata préselődött a bőrömbe. Arcfintorgatva húzom le magamról, és felnézek Jace Hayesre, aki felettem áll.

„Nor néni, háromnegyed nyolc. El fogunk késni az iskolából.”

„A fenébe!”

Felpattanok – és azonnal vissza is huppanok a fenekemre, mert a lábam teljesen elzsibbadt attól, hogy ilyen furcsa, magzati pózban aludtam, összegömbölyödve Jace Hayes asztalánál, mint egy döglött csótány.

A következő tizenöt perc egyetlen elmosódott folt. Felkeltem a lányokat, és a pocsék szülői tevékenység történelmének legkevésbé összeillő ruháiba rángatom őket. Random ételeket hajigálok az uzsonnás dobozukba, fittyet hányva a tápértékre. Aztán már mindannyian sprintelünk is ki az ajtón.

Derek Hayes, mondanom sem kell, a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen.

Gyilkos pillantást kapok a recepcióstól a gyerekek iskolájában, amikor már jócskán az első óra alatt teszem le őket, de feldughatja az ítélkezését a hátsójába. Csak nyomok egy puszit mindegyikük homlokára, aztán megfordulok, és rohanok a Vanguardhoz.

Ott is kapok egy gyilkos pillantást a lobby recepciósától, de nem jövök rá az okára, amíg be nem szállok a liftbe a harmincadik emelet felé, és meg nem látom a tükörképemet a polírozott bronzfalon.

Úgy nézek ki, mint egy totális roncstelep. A hajam, mint egy madárfészek a fejemen, a blúzom pedig fordítva van rajtam. A divatos, félvállas kivágás nem egy ízléses csupasz bőrfelületet, hanem a rojtos melltartópántomat keretezi.

Még az ázott kóbor kutyák is összeszedettebbek nálam.

Most már azonban túl késő visszafordulni. Már magam előtt látom Viktor szemöldökét. Valószínűleg már a hajas fejbőréig csúszott. A hangja pedig jéghideg lesz, amikor hallja, ahogy botladozva beérkezem. Valami ilyesmi:

„Maga most biztosan viccel velem.”

Várjunk csak. Ez nem a képzeletem volt. Ez tényleg az ő hangja volt.

Kinyitom a szemem, és megfordulok: a lift ajtaja kinyílt – és ki más állna ott, mint az imádott, jóságos főnököm?

Valóban, a szemöldöke „töltve és élesítve”, az a kegyetlenül éles állkapcsa pedig olyan szorosan megfeszül, hogy futólag elgondolkodom, vajon a gyorshívóján van-e egy jó fogorvos.

Kinyitom a számat, hogy megvédjem magam, de mit is mondhatnék? „Sajnálom” – bököm ki. „Elaludtam, miután… Hosszú éjszaka volt, és… sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom.”

Szemrebbenés nélkül néz rám. „Elvárom, hogy a munkájának megfelelően öltözzön fel, Ms. Mercer” – morogja. „Nem pedig szégyenfutást rendezzen az épületemben.”

Összeráncolom a szemöldököm. „Szégyenfutást…? Várjon csak. Nem, ez nem az. Én nem…”

„A tegnapi szoknyáját viseli, és úgy mutogatja az alsóneműjét, mintha azt hinné, hogy elcsábíthatja magát a büntetés alól, amiért…” – az órájára néz – „…két és fél órát késett. Nem tudom, hülyének néz-e vagy könnyen kaphatónak. Azt sem tudom, a kettő közül melyik sértene meg jobban.”

Egy szó megragadja a figyelmemet. „Elcsábíthatom?” – papagájolom hülyén.

A semmiből gondolatok törnek rám arról, milyen is lenne elcsábítani Viktor Volkovot.

A nyakkendőjét az öklöm köré csavarnám, és lehúznám azt a gúnyos arcot az ajkaimhoz egy kóstolóra.

Ott feküdnék az asztalán, a ceruzaszoknyám a csípőm fölé húzva, miközben ő félretolja a bugyimat, és úgy fal fel, mintha én lennék az utolsó vacsorája.

Térdelnék az irodája szőnyegén, miközben ő felettem áll és…

„Ms. Mercer, nem érdekelnek a magyarázatai. Menjen és végezze a dolgát. Mielőtt keresek valaki mást, aki megteszi maga helyett.”

Ezzel elviharzik mellettem, és beszáll a liftbe. Én bután nézek utána, ahogy az ajtók bezáródnak az arca előtt. Az utolsó dolog, amit látok, a szájának arrogáns görbülete.

Aztán az is eltűnik.

Az arcom egész nap ég a szégyentől. Szerencsére van egy pót-kardigán az asztalomnál, így el tudom takarni az öltözködési katasztrófám legjavát.

De a telefonom egész nap pityeg Viktor üzeneteitől. Csinálja meg ezt. Küldje el azt. Faxolja ezt. Emailezze azt. Elviselhetetlenebb, mint valaha. Mindenbe beleköt: a kávétejszín lejárati idejétől kezdve a konferenciaterem székeinek állapotáig, amikre annyira háklis – minden egy-egy újabb maró megjegyzést vált ki belőle. A tegnapi rémálom után pedig már az utolsó tartalékaimat égetem.

Az egyetlen mentsváram, hogy ma este gálára megy, így a menetrend szerint pontban délután ötkor elhagyja az irodát. Úgy számolom vissza az utolsó tíz másodpercet az öt óráig, mint egy szilveszteri bulizó a Times Square-en.

„Hét… Hat… Öt… Négy… Három… Kettő… Egy…”

Pitty. Egy újabb SMS. Felnyögök, és ránézek: az ördög neve ugrik fel a kijelzőn.

VIKTOR: Az irodámba. Most.

A fene egye meg. Olyan közel voltam.

Sóhajtva felállok és besunnyogok.

„Csukja be az ajtót” – parancsolja. Sötét van bent. A függönyök szorosan behúzva, a hőmérséklet pedig sarkvidéki. Ő egy hatalmas, illatos árnyéktömeg az asztala mögött. Az egyetlen dolog, amit látok, a borostyánszínű szemének éles fénye.

„Üljön le.” Egy árnyékos kéz az asztallal szemközti székre mutat.

Leülök a szék szélére. Az idegeim vibrálnak és rojtosak. Nagyon-nagyon fáradt vagyok. De ezt nem mutathatom ki neki. Sőt, nem vagyok hajlandó kimutatni.

Nem fogom megadni az öntelt rohadéknak azt az örömöt, hogy azt higgye, kifogott rajtam.

„Tegnap megkérdeztem, hogy teljesen rám figyel-e” – kezdi. „Nem vagyok benne biztos, hogy igen. Hadd mondjam hát el: ha a prioritásai bárhol máshol vannak, mint ennél a cégnél, akkor keresek egy új asszisztenst. Nem vagyok kedves ember, Ms. Mercer. Higgye el nekem: ez nem az a hely, ahol három dobása van, mielőtt valami rossz történne. Egyszer hibázik – és repül. Érthető voltam?”

Nyelek egyet. „Igen, uram.”

Bólint. „Helyes. Holnap legyen itt időben. Öltözzön úgy, mintha meg akarná tartani a munkáját. Most pedig, ha megbocsát… ott az ajtó.”

Leppillant a telefonjára, és puff, mintha már nem is léteznék.

De én. Marhára. Dühös. Vagyok.

Fogalma sincs, min megyek keresztül. Nem tudja, hogy Derek Hayes horkol és fingik a nappalimban, vagy hogy három kisgyerek vár rám, hogy felvegyem őket a napköziből. Nem tudja, hogy eltemettem a nővéremet, vagy hogy alig bírom a felszínen tartani a fejemet. Nem tud semmit.

„Nem.” Kibököm, mielőtt meggondolhatnám magam. „Nem. Nem. Nem vagyok valami kis féreg a cipője alatt, Mr. Volkov. Én egy – úgy értem, b... meg, én egy ember vagyok! Van életem, hobbijaim, és emberek, akik függnek tőlem. Valódi vagyok! Úgyhogy nagyra értékelném, ha végre kihúzná az öntelt fejét az öntelt hátsójából, és végre valami nyomorult tisztelettel kezelne.”

Viktor pislog.

Pislog.

Pislog.

„Van még valami, Ms. Mercer?”

Ekkor döbbenek rá, hogy az egész kis tirádám csak a fejemben zajlott le. Nem volt valóság. Csak képzelet. Egy kellemes kis kitérő a fantáziavilágba, ahol megmondom neki a magamét, sőt még annál is többet.

Lenyelem a torkomban lévő keserű ízt, és felállok. „Nem, uram” – mondom halkan. „Semmi más.”