„Damian!” – mordul rá Victor. „Nem így beszélünk a vendégeinkkel.”

Damian leereszkedően elneveti magát az apja irányába, de a szemét nem veszi le rólam. Nem vagyok hajlandó fejet hajtani ez előtt a neandervölgyi előtt, és elsőként elkapni a tekintetem. Sok minden vagyok, de lábtörlő, az nem.

Miközben még mindig fogja a tekintetemet, kihúzza a vele szemben lévő széket, és hanyagul leül. Még pár másodpercnyi szemezés után az apjára néz, áthajol az asztalon, felveszi az ő whiskys poharát, és belekortyol, mintha a világon semmi gondja nem lenne.

„Csak megmondom a tutit” – veti oda Damian, majd lazán vállat von.

Victor feje egyre vörösebb lesz minden egyes szótól, ami elhagyja Damian száját. Úgy kapkodom a fejem a kettőjük között, mintha egy wimbledoni teniszmeccsen lennék. Anyám lehajtott fejjel ül, az ételével játszik, és nem hajlandó bevonódni.

„Damian, ő itt Sienna. Nem várom el, hogy a legjobb barátok legyetek, de legalább próbáld megmutatni neki, hogy nem egy ősembert neveltem, és ne kezdj el kötekedni a legelső bemutatkozás alkalmával.”

„Ahhoz már túl késő” – suttogom magamban, de Damian meghallja, a feje az irányomba pattan, és rám mered. Az a határozott benyomásom, hogy semmilyen más arckifejezése nincsen. Kár érte, mert ezekkel a szemekkel, ezzel az arisztokratikus orral és szögletes állkapoccsal *tényleg* jóképű lehetne, ha nem lenne ekkora seggfej.

Ahogy ismét odamorogna nekem valamit, odalép a pincérnő, feltehetőleg azért, hogy felvegye a rendelését. Pár lépésre az asztaltól megtorpan, és dühösen Damianre mered. Ó, hát ő ismeri? Esetleg egy megcsalt szerető? Hol rendelhetek pattogatott kukoricát?

A fiú észreveszi, hogy a figyelmem a nőre terelődött, abba az irányba fordítja a fejét, és ő is megdermed a székében, amint felismeri. A könyökömre támaszkodva áthajolok az asztalon, és lenyűgözve figyelem a kibontakozó szarvihart.

Victor és anyám semmiről sem tudnak, megint egymásnak suttognak.

A pincérnő, Jessica, Jane vagy Jill, közelebb lép Damianhez, és lehalkítja a hangját, de nem annyira, hogy ne halljam, mit mondanak.

„Mi a francot keresel te itt?” – láthatóan dühös. „Azt hittem, elhagyod a várost határozatlan időre? Nem ezért szakítottál velem?” A kezeit szorosan ökölbe szorítja, és biztos vagyok benne, hogy már pofán vágta volna, ha nem forogna kockán az állása.

Damian körülnéz, hogy megbizonyosodjon róla, nem hívták-e fel magukra a figyelmet, nem is sejtve, hogy én ennek minden egyes percét élvezem.

„Megmondtam, hogy ne kötődj, hogy ez csak egy laza dolog, aztán meg képes voltál kibökni a sz-betűs szót, miután megdugtalak abban a takarítószeres szekrényben.” Egy cseppnyi szégyenérzete sincs, ahogy ezeket a szavakat odavágja neki. Az eredeti véleményem még mindig áll – orbitális gyökér!

Látom, hogy a lány szeme könnybe lábad, nyilvánvalóan a határán van annak, hogy sírva fakadjon és jelenetet rendezzen. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismerem, kötelességemnek érzem, hogy kiálljak mellette.

„Azt hiszem, kikerültél egy golyót” – mondom neki, miközben lágyan rámosolygok. „Nemrég találtam némi antibiotikumot, ami kiesett a táskájából, és a Google szerint az valami nemi betegség kezelésére való.” A lány levegő után kap, és vádló tekintettel mered Damianre. „Szóval a helyedben talán elmennék egy tesztre, és hálát adnék a szerencsecsillagomnak, hogy eltűnt az életedből.”

Ahogy a lány elviharzik, Damian felé fordulok, és egy mézédes mosolyt küldök felé.

„Mi a fene volt ez?!” – vicsorog rám. „Nem hagyhatom, hogy egy ilyen pletyka terjengjen, ez kihathat a hírnevemre az egyetemen.”

„Erre akkor kellett volna gondolnod, mielőtt úgy döntöttél, hogy nyilvánosan megalázod azt a lányt.” Semmiféle megbánást nem érzek amiatt, amit tettem. Senki sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele.

Dühösen bámul rám, és látom, ahogy a pulzusa lüktet a nyaka tövében. A bőre alá másztam. Remek! Rá kell jönnie, hogy nem fogok hátradőlni, és hagyni, hogy bárkivel is bunkón viselkedjen.

Anyámhoz és Victorhoz fordulok: „Köszönöm a vacsorát, de vissza kell mennem, be kell érnem a műszakomra a kávézóba.” Nem kell tudniuk, hogy ma este nem dolgozom – csak el kell tűnnöm innen.

Felállok, a táskával a kezemben. Victor felemelkedik, és átjön az én oldalamra. Odahajol egy ölelésre, de én hátralépek egyet, kikerülöm, és átmegyek az asztalnak arra az oldalára, ahol anyám ül. Lehajolok, adok neki egy olyan kínos, egykaros ölelést, majd elsétálok.

Ahogy kiérek az autómhoz, hátulról egy test csapódik belém, és egyenesen a vezetőoldali ajtóhoz szögez.

Az óceán mindent elsöprő illata vesz körül, és akaratlanul is mélyet szippantok belőle, amitől olyan nyugalom száll meg, amilyet már régóta nem éreztem.

Sikítani akarok, de egy kéz befogja a számat, és Damian hangja szólal meg a fülembe: „Ne hidd, hogy ennek vége! Te és az az anyád még meg fogjátok bánni a napot, amikor úgy döntöttetek, hogy beléptek az életünkbe, és elveszitek azt, ami nem a tiétek.”

Válaszolni akarok neki, de ő elrántja magát tőlem, és dühösen elviharzik a parkoló másik vége felé.

Kérek egy percet, hogy kifújjam magam, és nekidőlök az autónak. Miről beszél ez? Semmit sem akarok tőle vagy az apjától. Ha rajtam múlna, még csak itt sem lennék most.

Az egész hazavezető úton azon pörög az agyam, ami ma este történt. Victortól kiráz a hideg, Damian egy zsarnok, az anyám pedig sötétben kavaró kis hamis kártyás.

Amikor hazaérek, belebújok a kedvenc flanel pizsamámba, összekucorodom a kanapén, és bekapcsolom a Netflixet, hogy elvesszek egy romantikus vígjátékban. Sajnos a gondolataim folyton egy bizonyos smaragdzöld szempár, egy olyan test körül járnak, aminek óceán illata van, és egy olyan személyiség körül, ami olyan szúrós, mint egy kaktusz. Ennek nem lesz jó vége!

\ - - - - - - - - - - - - - - - -